Szakács Gábor: A Karnevál mágiája
( 2017 november 14-én elhangzott előadása a Hamvas Körben)
„Új és nagy mérték: ki milyen mértékben (milyen módon, mélyen, alapon, mennyiben, milyen teljesen) realizált?”
– írja Hamvas Béla naplójában 1949 őszén. Ez az időszak, a
kényszernyugdíjazása utáni néhány év talán legtermékenyebb írói
korszaka: több írásán dolgozik, néha párhuzamosan, többek között a
Karneválon, a Mágia szutrán, a Tabula smaragdinán, a Silentiumon, a
Titkos jegyzőkönyvön. Ezekben a művekben már egészen más hangon szólal
meg, mint a háború előttiekben, túl a Hüperion-korszak gőgjén és
számtalan veszteségen. Az 1945-ben házukat elpusztító bombatalálat
megszabadítja attól az egytől, amiről azt írja, hogy saját erejéből soha
nem tudott volna róla lemondani: a művektől. „A könyvtárszoba
pusztulása és az élő ember megjelenése.” Már nem aggódik – „koldusnak
lenni jó” –, ahogy sok helyen írja, a gondviselésre bízza magát.
Többször készít mérleget életéről, a naplók Pokol listájában, vagy az
Apokaliptikus monológban: „Elődöknek láttam őket és apáknak,
letörlesztett inkarnációknak, idő előtt elhalt önmagamnak alakjait,
idegeneket, akik iránt már bizalmatlan voltam.” Számba veszi műveit is,
„A szeptemberi Bubán-hét programja: az eddigi művek analízise,
különösen 45 óta” – olvashatjuk egy 1949-es naplójegyzetben.
Hamvas a megpróbáltatásokra
nem úgy tekint, mint a sors szeszélyeire, mindennek keresi az
értelmét. A tudomány segítségével azonban nem tudja az átélteket
értelmezni. Válaszokat kérdéseire a negyvenes évek végén a
misztikusoknál, főként Böhménél talál, akivel 1944-ben, még Szokolyán
kezd el intenzíven foglalkozni. Egy levélben úgy ír erről az
időszakról, hogy számára eddig elképzelhetetlen mélységű válságba
került, mély depresszióval, látomásokkal, és a sötétségnek olyan
intenzív megnyilvánulásával, amit eddig nem tapasztalt, és amit
valószínűleg Böhme olvasása váltott ki belőle. „Aki azt hiszi, hogy a
sötétség hatalmai az ember megvalósulását szívesen és türelemmel nézik,
téved.” Böhméről később egy tanulmányban azt írja, hogy a világirodalom
legnehezebb szerzője. Ehhez képest négy évre rá naplójában már azt
jegyzi fel, hogy „Böhme végleges megértése (1948. május–június)”. Egy
másik bejegyzésben is ennek az iránynak a fontosságát hangsúlyozza: „a
Nietzschén túl vezető Böhme–Baader-i (Saint Martin-i)
szemlélet–cselekvés, és soha többé nem szabad abban a nietzschei
hellenisztikus–tradicionális (absztrakt) formában gondolkozni.” „–
Nietzsche végleges elhagyása... a szövevényességben hagyni és abban
látni.” Így válik meg sorban az összes eddigi maszktól, inkarnációtól: a
keleti halhatatlanságtól, a pogányosodástól, a nevezetes névtelentől,
az ágyrajárótól, és lesz számára egyre fontosabb a normális ember és
annak realizálása. Sok száz maszkot vesz számba később a Karneválban,
felismerve mindegyikben önmagát, majd továbblépve eljut az élő emberig,
az arcig. „Adósa vagyok annak, akit segíthettem, mert általa tudom,
hogy élek, és ez a legtöbb, amit egyáltalán tudhatok.”
A Mágia szutra és a
Karnevál egyik kulcsfogalma az imagináció. A szót Hamvas Böhmétől
kölcsönzi. Az imagináció nem képzelet, nem álom, nem fantázia, „az
imagináció ugyanakkor, amikor szem, amely a képet látja, kép is, amely a
látványt magára veszi, és maga a látvánnyá alakul és változik. Az
imagináció ugyanis a metanoia (megfordulás, fordulat) és a
transzmutáció (változás, átlényegülés) helye. Amit az ember az
imaginációjába helyez, azzá alakul.” „Az imagináció mágikus aktus és
varázslat. Az vagyok, amit (akit) imaginációm varázsol, vagyis amit
(akit) életképzeletemmel magamnak szánok és amire magamat méltónak
találom.” Az inkarnációk sora mind egy-egy olyan kép, amit magának
szánt és amire magát méltónak találta. De később mindről kiderült, hogy
maszk, ezért mindegyiktől megvált, míg eljutott az alapállásig, a
normális emberig. Ezt a varázslatot látjuk kibomlani a Karneválban.
Ebben a varázsvilágban azonban nehéz tájékozódni, ezért hangsúlyozza a
látás fontosságát Márkus mester. Az ember könnyen összetéveszt,
álalakzatokat, maszkokat valóságosnak gondol. Márkus ezekkel a
szavakkal bocsátja útjára Bormester Mihályt a túlvilági utazásra: „Nem
féltem önt. Eleinte zavarban lesz, és egy hangot sem fog érteni. Nem
fogja tudni, hová kell nézni, mit kell érteni. Nem fogja tudni, hogy az
egészet hátulról nézi, és előre nyitva van. Igen, de merre? Mi az, hogy
előre? A negyedik-ötödik ütemben majd rájön. Nehéz? Ellenkezőleg, csak
azért nehéz, mert könnyű. Mert józan. Ez az ember természetes látása,
ez az átlátszó valóság.” Az egyetlen fontos ebben a helyzetben a
lélekjelenlét, nincs recept. Az előzmény és a következmény pedig a
szabadság. Hamvas mégis megpróbál a realizáláshoz egyfajta „használati
utasítást” adni a Mágia szutrában. „A fontos nem a tanítás hirdetése,
hanem a sors alakítása. – De nem a háttérből a módszer által hatni,
hanem a módszert mindenki kezébe adni.”
A szutra kiindulópontja,
hogy az ember beteg, őrült és bűnös – ez a Karnevál első része, a
megszólíthatatlan, saját mániájukba zárt emberek katalógusa. „Ameline
csak ment, és nem tudta, hogy mit csinál.” De nemcsak Ameline, egyetlen
szereplő sem tudja, hogy mit csinál. (Vajon tudjuk, hogy mit
csinálunk?) Az őrület, a betegségek és a bűnök azonban csak tünetek,
tünetei annak, hogy az ember rossz képet imaginál. Az egyetlen kép,
amelynek az imaginációban helye van, a szentkönyvekben – szűkebben véve
az Evangéliumban – van adva számunkra, ez pedig a normális ember. Ez a
mérték, amiről mindenki tud, és amely mindenki számára minden
pillanatban elérhető.
Az ember azzá válik, ami látomásának gyújtópontjában áll. Ez a kép üdvlátványként, többnyire nőalakban jelenik meg, helyesen élt élet esetén szűzleány vagy angyal. De ha nem a mérték szerint élünk, a szenny elcsúfíthatja az angyali lényt, ilyenkor öregasszony vagy egyenesen boszorkány. Példa erre Antennis a túlvilági utazás során a Karneválban. Az imagináció a legtöbb embernél tudattalan; az egyik legnehezebb feladat a tudat és a tudattalan határára emelni azt, hogy a képekre, impulzusokra minden irányba érzékennyé váljon, az ember lásson. A második legnehezebb feladat az imaginációban levő képet felismerni, kiemelni, és az egyetlen oda valót belehelyezni. Ez később rendszerint válságokat idéz elő, hiszen ezzel elindul életünk átalakulása. Ezért tartom rendkívül fontosnak Hamavas szokolyai élményeit, miután elkezd intenzívebben foglalkozni Böhmével.
Az ember sem akaratában, sem gondolkozásában, sem cselekvésében nem szabad, csak életképzeletében, abban, hogy mit imaginál. A Mágia szutrában Hamvas erről így ír: „Az ősképet a kinyilatkoztatás szava mondja ki, de a szót az életképzeletbe az embernek kell helyeznie. Ezt a sokak által annyira félreértett (nem értett) helyzetet Pál apostol (Róm. 9:11.) a következőképpen fogalmazza meg: hogy Istennek szabad választáson alapuló előre elrendelése fennmaradjon, nem a tett, hanem a hívó szó döntése folytán.” Ezzel elindul az egész-ség visszaszerzése, a normális ember helyreállítása, aki egészséges, bűntelen és éber.
Hamvas nem győzi hangsúlyozni, hogy az üdv megszerzéséhez a tehetség privilégiumára nincs szükség. Az a fontos, amit mindenki egyenlő eséllyel elér. A tehetséggel és főként a zsenialitással egyébként is nagyon bizalmatlan. A tehetség önmagában nem érték, mert minden azon múlik, hogy ki milyen – nem világi értelemben vett – hatalom szolgálatában áll. Így lehetnek pozitív tulajdonságok, tehetségek negatívummal fermentálva negatív szolgálatban. Lásd Ábsalom doktort a Karneválban, amikor Tristant egész éjszaka próbálja lebeszélni az öngyilkosságról, ezzel ténylegesen öngyilkosságba kergetve őt, vagy Pataj, aki embert öl, de mégis alapvetően pozitív szereplő.
Tudásban mindenki
realizáltsága arányában részesül – amennyire nem hazudja el életét,
amennyire nyílt, amennyire teszi magát transzparenssé (aléthész), olyan mértékben nyílnak meg számára a dolgok. A szó-gondolat-tett egysége, a látás tisztultsága, a hiteles élet összefügg.
Szó-szó-szó – írja Hamvas a Karneválban. Jézus szavai, a Hegyibeszéd építi fel a mennyországot, az Úr szava a legfőbb táplálék, János beszéde pedig olyan volt, „mint a távoli mennydörgés”. Márkus mester „meséi” is szavak, ezek a szavak azonban mágikusak, megnyitják Bormester Mihály számára a túlvilágot, az utat a valódi származás tisztázására. Nem véletlenül mondják a Karnevált beavató regénynek. Hamvas a Karneválban írott szóban ugyan, de az írásbeliség előtti szóbeli, közvetlen tanítást és a beavatást „imitálja”. Szavai hitelesek és személyünkben érintenek.
Módszert mindenki maga csinál, olvassuk a Mágia szutrában. Márkus módszere ez: mesél, szavai és egész lénye közvetlen. Avagy őrzője vagyok én az atyámfiának? Nos, kérem, válaszolok. (Bólint.) Őrzője vagyok mindenkinek, aki nálam gyengébb, ahogy engem köteles mindenki őrizni, aki nálam erősebb.” Látjuk, ahogyan a magabiztos Bormester Mihály lassan elveszíti lába alól a talajt, a régi formák lassan felbomlanak, majd a túlvilági utazásban életéhez új távlatot kap – a mester megtanítja látni. De ez még csak az út fele. A legfontosabb az új és nagy mérték: a realizálás. „Ereje tökéletes, ha a földbe visszafordul.“ Márkus útjára bocsátja Bormestert: „Most már világosan lát. Nyugodtan hazamehet. Az én munkám befejeződött. A végtelenségig úgyse maradhat a Népszállóban. Vállaljon munkát, és éljen meg. Három fia van. Egy sereg elintézetlen ügye –“ Vagy ahogy máshol írja Hamvas: amiről beszélek, annak a szőlőkben, az ágyban, az asztalnál kell megvalósulnia.
Naplójában arról ír
1951-ben, hogy rögtön a Karnevál befejezésekor megjelenik benne a
Szilveszter képe, amit aztán csak jóval később, 1957-ben ír meg. A
regény 1950 Szilveszterekor játszódik – az évszázad fele, évváltás,
kiindulpontja a Karnevál V. könyve. A történet ennek az egy
pillanatnak, 1950 Szilveszterének egyfajta sűrítménye, rengeteg
szereplővel, háborúban. Patmore, a könyv főszereplője kantint nyit a
fronton, befogad és meghallgat mindenkit, bármilyen irányból is jöjjön.
Ő az egyetlen, aki lát, képes egyben látni a történéseket, belelátni
még azok túlvilági vonatkozásait is. A határhelyzetek nagyon fontosak,
azok a pillanatok, ahol minőségek átváltanak, a fordulópontok – a
regényben ez maga a front, és 1950 Szilvesztere. A centrum Patmore, aki
megszólítható, lát, minden irányba érzékeny. Azt hiszem, könnyen
ráismerünk a Mágia szutrában és a Karneválban írtakra a látásról és az
imaginációról. A Szilveszter alcíme: experimentális imagináció.
Kísérlet az imaginációval sok ezer év tudásának megvalósítására a
történetbe, a válságba ágyazottan élő emberben, az egyetlen
pillanatban.
1948-49-ben elkészül a
Silentium, a Titkos jegyzőkönyv és az Unicornis. A Karnevált és Mágia
szutrát majdnem egy időben fejezi be, 1950-ben. Pár száz forintból,
szinte nyomorogva él. A rendőr, amint hallottam, egyre gyanúsabbnak
találta, mert közveszélyes munkakerülőnek tartotta. De számára a
probléma mégsem ez, azt hiszem, nem ezért megy el dolgozni 1951-ben
Inotára. A Szareptában így ír erről: „Ötvenegy tavaszán a szentendrei
almáskert irodalmi egzisztenciája nem azért vált tarthatatlanná, mert
pénzzel nem lehetett fenntartani. Morális alapja nem volt többé.
Spirituális tartalékaimat feléltem, de túlságosan alkimizálva voltam
ahhoz, hogy meg tudtam volna állni. A források kimerültek, még soha
ennyire…A szentendrei kert életrendjének fel kellett bomlania, mert túl
keveset akartam. Aki képességén alul választ, válságba kerül. A
világtörténeti bömbölés és a rendszerek brekegése, mint Kierkegaard
mondaná, erkölcstelen neuraszténiának bizonyult. Meg kellett ismernem
az életet abban az alakjában, ahogy az a megváltatlanok támolygása,
tudva, hogy ugyanakkor és ugyanaz az élet a történet minden
pillanatában megismételhetetlenül szakrális.” Képességeknek,
tehetségeknek nem volt szűkében, ezekkel egyetemi katedra járna neki,
gondolhatnánk. Ahogy 56-ban el is mehetett volna külföldre, ahol ezt
biztosan megkapta volna, de mégis maradt. A „logoszparadicsom” óriási
kísértés volt Hamvas számára. Attól, hogy szinte csak az írásnak éljen,
az írás mámorától és a szentendrei élettől nehezen vált meg, de ez az
irodalmi egzisztencia kevés volt számára. Nem elégedett meg azzal, hogy
„tehetségein élősködik”. A külső kényszereknél nagyobb volt a belső:
beváltani azt, amiről beszél. „Nem szabad hűtlennek lenni az időhöz és
nem szabad elszakadni az abszolúttól. Az időhöz való hűség ma annyi,
mint a válság tudatában lenni, az abszolúttól nem elszakadni annyi,
mint hagyomány. A hűség tesz autentikussá, az abszolút nyújtja a
tudást. Egyik a másik nélkül érvénytelen.”