Hamvas Béla: Direkt morál és rossz lelkiismeret

(a Patmosz. c. esszékötetből)

1.
Az ember semmire se megy. Aki intakt, az műveletlen, aki művelt, az korrupt Az intakt előtt le kell tagadni a műveltséget, a művelt előtt le kell tagadni az intaktságot. Az ember semmire se megy.
Egyáltalán nem tudnék beleegyezni abba, hogy valaki ezt tőlünk független világ kényszerének tulajdonítsa. Tőlünk függetlennek lehet tartani a szabadesést, bár e megfogalmazás ellen is van kifogásom. De határozottan tiltakoznék, ha valaki azt állítaná, hogy a világ létrehozásában ártatlanok vagyunk. A magam részéről az olyan embernek nemcsak ép értelmében, hanem tisztességében is kételkednék, aki kétségbe vonná, hogy ezt a világot mi csináltuk és folyamatosan mi csináljuk. Arra vonatkozólag, hogy a világ olyan, amilyen, senki részéről semmiféle panaszt nem vagyok hajlandó elfogadni. Nem kellett volna olyan készséggel hozzájárulni ahhoz, hogy így legyen, és nem kell olyan készséggel hozzájárulni ahhoz, hogy így is maradjon.

A behódolás csaknem sohasem történik elhatározással. A III. Richárd ritka. III. Richárd az az ember, aki elszántan beleveti magát abba, hogy „to be a villain" — most pedig gazfickó leszek. A gazdasági és szociális érdekek, ezen a koszos lejtőn, ami az idő, előtérbe helyeződnek, és kielégítésük csak a morális kvalitások rovására történhet meg. Az első lépést mindenki csak kivételesen és csak egyszer teszi meg. Soha többé. Érthető. Látja, hogy a létminimumot megközelítő jövedelemmel jelentéktelen helyen elrejtőzhet és intaktságát esetleg megőrizheti. Viszont akkor az annyira vonzó javakról le kell mondania. Mert azt is látja, minden előnyért, amely a szociális jelentéktelenségen és gazdasági létminimumon túl van, nem munkájával, hanem moralitásának feloldásával kell megfizetnie. S ez alól kivétel nincs. Nem igaz, legalábbis egyelőre, hogy minden jól megalapozott társadalmi helyzet és jövedelem alapja a morális értékek feladása. Az azonban kétségbevonhatatlan, hogy minden, a létminimumon túl szerzett jövedelem és a jelentéktelenségből való minden kilépési kísérlet sikere nem a tényleges munkateljesítményen, hanem a korrupcióhoz való alkalmazkodáson múlik. A munkát egyáltalán nem fizetik, vagy ha igen, nagyon rosszul. Általában aszerint fizetnek, éspedig néha egészen jól, hogy az ember a korrupció milyen fokozatát képes realizálni.

Úgy látszik, csak két eset van — szegénységet fogadni, névtelenségbe vonulni és minden hatalmi becsvágyat feladni, vagy pedig — to be a villain, és diabolikus nosztalgiával a demoralizáló erőknek önmagában szabad folyást engedni.

A szomorú az egészben, hogy ez az ember csak ritkán lesz gonosztevő, többségben csupán svihák és link. Amit az ember itt elkövet, nem bűn. A bűnben, mondja Bataille, mindig van valami érdekes. Ez itt tökéletesen jelentéktelen. A bűnnek van mélysége, ettől az ember csak bepiszkolódik. A rablónál is van hitványabb, a parazita. Viszont aki csinálja, önmagában összetört létezést hord. A tehetségtelen ember számára nem különösebb megrázkódtatás. Nincs mit vesztenie. Minél kisebb valaki, minél igénytelenebb, minél kevésbé veszi önmagát komolyan, vagyis minél zsurnalisztább és súlytalanabb, a korrupciót annál simábban tűri el. A kis tehetség felmorzsolódik és nem marad meg belőle más, mint a rutin. Minél tehetségesebb valaki, a behódolás annál végzetesebb. A magas becsvágy ismertetőjele, hogy az igazságon kívül minden egyebet csak nehezen visel el.

Az első lépés után, bármilyen kivételesen követték is el, megállni alig lehet. Az ember asszimilációs képessége határtalan. Haeckel azt mondja, ha nem ég hamuvá, az ember a poklot is órák alatt megszokja. Az utat a mélypontig különböző idő alatt futják meg. De ha az egzisztencia intaktságát feladja, az ellenállás egyre gyengül. Az aljasság konstans tényezővé válik, amíg izmus lesz belőle. Itt aztán mindenki aszerint, hogy rövid vagy hosszúlejáratú korrupcióra rendezkedett be (esetleg egy ezután következő rezsim követelményeit is számításba véve), különböző élettechnikai bravúrokat alkalmaz és ortodox affinitásban lehet egy külsővel (amellyel csalni szokás), és reménykedhet abban, hogy bomlott szemfényvesztése örök életű. Még a bűnbánathamisítást is eljátszhatja.

Ha valaki szociálisan előre halad és gazdaságilag gyarapszik, a lelkiismeret nem szokta megnyugtatni. A lelkiismeret sajátságos monománia. Az ember azt mondhatná, hogy a világgal pontos oppozícióban áll. Nem pragmatikus és főként nem materialista. Ezen felül mindezt egyáltalán nem titkolja. Nincs benne opportunizmus, nem is realista, cseppet sem reálpolitikus, annyira nem, hogy az már nem is józan. Taktikai érzéke nulla, a jólétet nem sokra becsüli, a hímévről nem is szólva. A lelkiismeret soha sem alkalmazkodik, alkalmazkodásra nem is kényszeríthető, és ha az ember alkalmazkodik, a lelkiismeret annak minden esetben ellentmond.

Annak aki behódol, nincs jó lelkiismerete. Ez biztos. A rossz lelkiismeret elsősorban privát ügy. Az ember kénytelen önmagát lelkiismerete előtt igazolni. Alkalmazkodása mellett érveket kell felhoznia és önmagát lelkiismerete ellen meg kell védenie. Ha az alkalmazkodás tovább folyik, a lelkiismerettel szemben felvett dialektikus magatartás elmélyül, és az embernek rendszeres védelemre van szüksége. Eleinte elég volt, ha az ember megélhetési kifogásokat támasztott. Később már családjára kellett hivatkoznia. Végül elkezd úgynevezett világnézetet építeni. Sok esetben vallásos lesz. A dolgok rendje, hogy az ember nemcsak hazudik, hanem azon felül be is kell bizonyítania, hogy igaza van.
Nem a „mindennapi kenyér neurózisáról” van szó. Ha csak ez forogna kockán, könnyen megértenénk egymást. A világnézeteket nem az igazság érdekében építik, hanem a rossz lelkiismeret ellen. A világnézet „tudós épület, amelyben az ember elrejti szorongását”.

Az alkalmazkodó abban a hiszemben van, hogy korrupciója kívülről nem látható. Ezzel szemben tény, hogy a legeslegelső dolog, ami rajta észrevehető, éppen a korrupció. Már messziről, már hátulról, már tartásán és lépésén mindenkin holtbiztosan megállapítható még az is, hogy karrierjét hogyan kezdte, meddig jutott el és mire készül. Különösen egy ember az, aki mindezt azonnal észreveszi. Ez az ember az, akinek rovására az alkalmazkodást elkövetik. A rossz lelkiismeret provokál, éspedig morálisan provokálja azt, aki nem hajlandó alkalmazkodni, és az embert a direkt morál álláspontjára kényszeríti.
A direkt morál nem a rossz lelkiismeret projekciója. Olyan ember, aki a korrupt alkalmazkodással szemben a morális vádat képviseli, tényleg van. Bárki legyen is, egy dolog bizonyos, hogy ez az ember az alkalmazkodásban nem vesz részt. Hogy a világot maga adta fel tudatosan, vagy élhetetlenségből kiesett, bizonytalan. Tény az is, hogy éppen ezért a javakról le kellett mondania. De nemcsak a javakról. A világon kívül, vagyis a társadalmon kívül. Elvesztette nemcsak reményét az emberi életre hanem arra is, hogy a többivel együttéljen. És azt, hogy veszteségben van, akár akarja, akár nem, számon kell tartania.

Aki alkalmazkodik, él, az élet akármilyen koszos, a javakat eléri, ha rossz lelkiismerettel is, a többivel együtt van. Aki nem alkalmazkodik, akár undorból, akár más okból, a közösségből ki van zárva, absztrakt dialógusban, csak mint ellenfél és vádló.

Aki behódol, az alkalmazkodásban lényét feladja és végül elveszti. Aki nem hódol be, lényét megtartja, de nem tud vele mit kezdeni, mert egyedül áll.

Valaki vagy él, és az élet ára a beszennyeződés, vagy nem akar beszennyeződni, de akkor az életről kénytelen lemondani.

Ez a direkt morál és a rossz lelkiismeret.

Lemérhetetlen a távolság a rossz lelkiismeret és a direkt morál között.

A rossz lelkiismeret a világ bitorlásában él.

A direkt morál az igazságtól való elhagyatottságban él.

Van, aki a direkt morálban remekül érzi magát. Gyönyörködik abban, hogy a korrupción kívül áll és ítélkezhet. Különös győzelem, amikor az ember fogát csikorgatja. Mellőzve lenni! Elnyomva, szegénynek lenni! Nem bírja ki senki mély sebek nélkül.

A direkt morál a lázadás és a forradalom tenyészhelye. Minden lázadó és forradalmár morális bázison áll és ez benne a direkt morál.

A behódolás nem bűncselekmény, hanem botrány. Aki alkalmazkodik, nem gonosztevő, hanem aljas. Ezért nem bíróság előtt van a helye, hanem felháborít. Ez a felháborodás a lázadás csírája. Senki sem ússza meg anélkül, hogy ne forraljon bosszút. Ha a bosszú kitör, kész a forradalom. A forradalmat nem a lázadó csinálja, hanem a korrupció csinálja a lázadót. A lázadó nem a korrupció életrekelt rossz lelkiismerete, hanem az élet javaitól megfosztott és a közösségből kizárt ember bőszültsége.
A forradalmár azt hiszi, mert valaki nyomorult, az igazság csak az ő oldalán lehet. De abban a pillanatban, amikor a forradalmár a világot elfoglalja és berendezkedik, a javakat azonnal birtokba veszi és védeni kezdi, a rossz lelkiismeret benne máris felébred és a direkt morált tüstént provokálja. Soha még nem zajlott le forradalom, hogy ez paradigmatikusan ne ismétlődött volna meg. Eszméit hiába hirdeti tovább. A hirdetés már nem a direkt morál, hanem a rossz lelkiismeret hangján történik. Ha a forradalmár hatalomhoz jut, a világnak tüstént behódol, és kezdődik az egész elölről.
A hiteles elkötelezettség, hogy az ember önmagát realizálja. Ez a feladat az élet összes erőit igénybe veszi, és az eredmény akkor is legtöbbször fragmentális. Félelmetes, de így van. De akárhogy is legyen, ez az élet dicsősége, volt és marad.

Aki behódol, az ember hiteles elkötelezettségét (engagement authentique) nem vállalja. Bizonytalan, hogy miért. Lehet, hogy a feladat túl nagy. Mivel a világban az, hogy az ember önmaga legyen, olyan nagyon nehéz, a korrupcióba veti magát. Ha már nem lehet önmaga, legalább habzsolja fel mindazt, amit csak tud.

Nem képes bevallani, hogy mivel a világ szerkezete olyan, amilyen, kénytelen engedményeket tenni. Viszont csak annyit enged, amennyi élete fenntartásához feltétlen szükséges. Ez a baj. Ha a világnak így tenne engedményt, ezt kivételes aktusnak tekinthetné és hagyná, hogy tette merüljön el a semmibe, önmaga pedig kívül maradna és eredeti helyét megtartaná. Ehelyett magát tettével azonosítja, és elkezdi azt védelmezni. Nem képes arra, hogy nyíltan hazudjék, tudjon róla és azt elviselje. A behódolás egyetlen aktusa még menthető lenne, ha nem lenne összekötve azzal az élettechnikai praxissal, amelyre a rossz lelkiismeret kényszeríti, hogy korrupt tettét elkezdi önmaga előtt igazolni és azt ne igyekezne világnézeti dialektikájának bevetésével helyesnek feltüntetni.

Aki önmagát feladja, sohasem szabadul meg attól, aki mindezt látja.

Emmanuel Mounier a tett geográfiáját négy ponttal jelöli meg. E négy pont szerint minden tett:
1. a külső valóság átalakítása,
2. az emberi személy formálója,
3. az embert emberhez közelebb hozza,
4. az értékek világát növeli.

Ezekkel a szélességi és hosszúsági fokokkal mérve a behódolás:
1. a külső világot nem pozitív, hanem negatív irányban alakítja át, vagyis nem tisztultabbá, hanem feldúltabbá teszi,
2. a behódolás az emberi személyt demoralizálja,
3. a behódolás az embert az embertől eltávolítja,
4. a behódolás nem az értékeket növeli, hanem azt, ami elvetendő.

Ez az, amit a direkt morál a legtisztábban lát: „a behódolás az embert eredeti alakjából kivetkőzteti és az élet végeredményét kompromittálja”. A behódolásnak ezt soha senki sem bocsáthatja meg. A behódolásból sohasem lesz és nem lehet nagyság. Ez a par excellence antitragikus, vagyis ez a botrányos egzisztencia.

A direkt morál inkább őrület. Nincs megalázóbb, mint elviselni, hogy a behódolás virtuóz élettechnikával miként fut be nagy pályát és miként teszi kezét az élet javaira, és miképpen foglalja el az élet helyét, mintha az egész az övé lenne, és vesz részt abból, amiből mindenki más kizárt.

Abban, aki ez ellen nem tud kellőképpen védekezni, tízezer inkarnációra való méreg gyűlik össze. A bosszú. A bosszú, mondja Nietzsche, az akarat tiltakozása az idő ellen.

Minden mártír gondolja meg jól, vajon nem a bosszú, amely benne dolgozik? „Ó, ha az embert a bosszútól valaki meg tudná váltani!"

A behódolás az embert eredeti alakjából kivetkőzteti és az élet eredményét kompromittálja. De aki nem hódol be és nem alkalmazkodik, tiszta lelkiismeretét fenntartja és intaktságát megőrzi és a direkt morálban áll, az a bosszú angyalává lesz.

A direkt morál nárcisztikusan ragaszkodik hősies és görcsös tisztaságához. A direkt morál nem szociális, hanem egocentrikus. Ezért ha felülkerül, nem közösséget teremt, hanem forradalmat. A direkt morál, mint a rossz lelkiismeret, a nagyságot kizárja. A direkt morál középszerű és démoni.

Aki behódol, beszennyezi az életet. A rossz lelkiismeret a beszennyezett élet nyugtalansága. A direkt morál a közösségből kizárt és a javaktól megfosztott ember életféltése.

A behódolás megbocsáthatatlan. Annak, aki behódolt, térden állva kell bocsánatot kérnie az igazságtól, amelyet megsértett. Addig nem térhet haza.

A direkt morál csak akkor oszlik el, ha felszólítják, hogy a szeretet világába lépjen, és tényleg belép. Akkor a pokol tüzét elkerülheti.

2.

A világ szó két értelemben használatos. Az egyik értelem a görög kozmosz, a másik a hely, ahol az ember él, de nincs otthon. A természettel, vagyis a kozmosszal, mint mondják, nincs különösebb baj, még a hőséggel, a faggyal, az árvízzel, a földrengéssel sincs. Amivel baj van, mindig a világ. Voltak, akik mikor légitámadás után zivatar tört ki és a menny megdördült, a megkönnyebbüléstől könnyeztek. Az égzengés hangja a bombáéhoz képest annyira megnyugtató. Miképpen tudtam rábeszélni magam arra, kérdi Gabriel Marcel, hogy ezt az észbontó zavart elfogadjam?

Ami az egészben a legkülönösebb, hogy a világ olyan, mintha magától értetődne, még sincs semmi, amit kevésbé lehetne elfogadni. Nem környezet, nem az ember tovább növése, nem természet, nem társadalom, nem közösség, nem állam, nem az emberek, nem korszak, nem civilizáció. Mindennél általánosabb és nagyobb, rugalmasabb és szilárdabb, de mindennél idegenebb és ismeretlenebb, ellenségesebb és félelmetesebb. Itt senki sincs otthon. Ez az, amit külön meg kell tanulni, mert az ember eredetileg nem tudott róla semmit. Az újszülöttet ott fogadta a küszöbön, de ha tudta volna, dehogy jött volna ide. A világ az, amit meg kell ismerni, már egészen korán, a bölcsőben, ami az embert gyötri a családban, ami lerohanja az iskolában. Az ember magával hozza annak az életnek a képét, amely életre öröme támadt megszületni, és ez a kép mindenkiben azonos. Nincs közöttünk különbség. Igazi életünknek bennünk levő ősképe mindannyiunkban egyforma. Ez az, amit az ember komolyan vesz és őriz, amit akar és ápol, és amit szeret, és amiből szeretne nem engedni. Az ember azzal a bizalommal születik meg, hogy itt otthon lesz és magával hozott életét kedvére élheti. Ehelyett valószínűleg életének első öt percében észreveszi, hogy nemcsak hogy nem élheti. Mintha a világ egész ereje arra összpontosulna, hogy a benne lévő életet kikezdje és aláássa, destruálja és megfojtsa, elnyomja és összetörje.

A természettel még a nagy katasztrófák idején sincs baj, mert azok mindig elemiek. Ha a vulkán kitör, vagy jön a szökőár, a tájfun, lezuhan a meteor, az alvilág nem mozdul meg. Amiért az emberrel még az egyszerű dolgokban is baj van, hogy nincs olyan kicsinység, amely ne tudná az alvilágot megmozdítani. Két leányszem pillantásában lehet olyan indulat, amely megidézheti a sötétség démonait.

A természeti csapás elmúlik, az ember megnyugszik. A fölkeltett démon azonban itt marad.
Az egyetlen, amit az ember tehet, hogy alkalmazkodik. De ha alkalmazkodik, abban a veszélyben forog, hogy lényét elveszti. „Semmi sincs közelebb az öngyilkossághoz, mint a világnak való behódolás, ahogy az a pillanatban testet ölt.”

A kínai és a japán hagyományban a világ megismerése külön tudás volt. Szokás, udvar, utca, hivatal, divat, politika, érvényesülés, illem, udvariasság, szólamok. Tudatosan tudták, hogy mindez egészen más, mintha természetes lenne, mint a kínai mosoly, annyira, hogy az első pillanatban önkéntelenül mindenki tiltakozik ellene. Nem a szokást megtanulni nehéz, hanem éppen ezt a szokást, amely már nem szokás, hanem valami más. Azt, amely az emberit nemhogy nem fedi, hanem a való helyzet felől félrevezet, van benne valami, ami elviselhetetlenül sértő, ami az embert mivoltából kivetkőzteti. Más dolog élni és más a világban lenni. Ezt a kettőt még senki sem tévesztette össze.

Aki tisztában van azzal, hogy mi a világ, óvakodik attól, hogy azzal kapcsolatba lépjen. Csuang-ce-ről mondják, hogy a miniszterséget visszautasította és semmiféle hivatalt nem fogadott el. Különleges módszerhez kell folyamodni már csak ahhoz is, hogy békében hagyják. Kerülni kell minden feltűnést, be kell fogni a száját, nem szabad kihívóan öltözködni, de még csinosan sem, nem szabad a kelleténél jobban táplálkoznia, kellemesen laknia, önmagát ápolnia. Csak halkan és távol és egyszerűen. Remetének, jóginak, magányosnak lenni. Mégis.

Nem élhetsz úgy, mint a csillagok.

Ahol az egyik oldalon életéhség, a másikon sértettség, az egyik oldalon karrier, a másikon irigység, az egyik oldalon korrupció, a másikon bosszú, az egyik oldalon hitványság, a másikon lázadás szemben áll, ott keletkezik a világ.

A világ a direkt morál és a rossz lelkiismeret feszültsége.

A világ az a hely, ahol minden megromlik. A jószándék lemorzsolódik, a rossz még rosszabb lesz. Még nem volt nagyság, amely ne torzult volna el. Komolyság, amely ne vált volna lényegtelenné. Nagy gondolkozók. Vallások. Szentek.

A világ a hazugság helye. A hazugság itt nem a morális rossz, hanem a morális rossz bázisa. Nem a bűn, hanem az a valami, amiből a bűn keletkezik. Egyelőre csak a normális ember megromlása. Minél édesebbnek látszik, annál visszataszítóbb. Mint a chinoiserie, minél barátságosabb, annál aljasabb. A világban minden más, mint ami, és más, mint aki.

Kung-ce és Szókratész azt állította, minden baj oka, hogy a szavak elveszítették eredeti jelentésüket. Mást gondolnak és mást mondanak. A világ az a hely, ahol a szavak eredeti értelmüket elvesztik. Ha az értelmet helyreállítanák, a világ eltűnne.

A hazugság nem bűn, nem ütközik a morális törvényekkel, de nem is élettani defektus, és ezért nem ütközik a biológiai törvényekkel. A kettő között van, sajátos és külön terület, mint ahogy a világ is sajátos és külön terület a természet és a morál között. Ezért az, ami hamis és ál és megtévesztő, nem rossz és nem betegség, hanem fals. Ez az, amitől a legjobban lehet szenvedni. A bűn és a betegség között lévő speciális területen nincs tétel és nincs törvény. Ez az egzisztencia helye. Ez a világ helye. Ez itt a természet és a szellem között, az élet legérzékenyebb pontján a romlottság és az elaljasodás helye.
A jog minderről semmit sem tud. A büntetőtörvénykönyv lesújt a dúvadakra, és a baktériumokat nem veszi észre. Pedig, ami az embert megrontja, nem az útonálló. Nietzsche mondja, és nyomában sokan gondolják, hogy az, amit bűnnek neveznek a társadalom mai állapotában, egyre inkább végső kitörési lehetőség, kétségbeesett és otromba kísérlet arra, hogy valaki a romlás e gödréből kimásszon, és akár, tegyük fel, gyilkosság árán is egyfajta új természetes ártatlanságot szerezzen, mert még a bűn is elviselhetőbb, mint ebben a koszban száját befogva élni, és úgy tenni, mintha minden a lehető legnagyobb rendben lenne. A bűnösök, mondja Nietzsche, a mai társadalomban a tiszta emberek, legalább is azok, akik a leginkább szomjazzák a tisztaságot, de mindenesetre az egyszerű orgyilkos lemérhetetlenül tisztább, mint például a politikai, a gazdasági karrierista, az irodalmiról nem is szólva, vagy a közéleti funkcionárius, különösen, ha valaki arra gondol, hogy az ilyen gyilkos milyen esetlenül, milyen becsületesen és meghatóan együgyű ahhoz képest, aki karrierjéért önmagában kénytelen minden emberit apró darabokra zúzni és megdarálni és összetörni, és nincsen sejtje, amely ne lenne megrugdalva és leköpdösve, és semmi sem maradt benne, ami ne lenne, esetleg jóval áron alul, megvásárolható.

Akár meglepő, akár nem, de mindenesetre tény, hogy ezen az egzisztenciális középen, a morál és a biosz között, az életet beszennyező tettekről csak a magas és fejlett hagyománnyal rendelkező népek szereztek tudomást, csak Kína és India, Görögország és Róma, újabban Franciaország és Anglia. Ha a kultúrának egyáltalán van definíciója, csak az lehet, hogy egy népnek van-e mértéke nemcsak arra, hogy mi az erkölcsi jó és rossz, hogy mi az egészséges és beteg, hanem arra is, hogy mi az, ami a közös életet tisztítja vagy beszennyezi. És ami a kultúrnépek életét jellemzi, hogy a beszennyezés ellen tudatosan védekezni képesek. Hogy Kínában és Indiában az egzisztenciális érzékenység erre meg volt, az köztudomású, de az is, hogy a görögök és a rómaiak irodalma is tele volt figyelmeztetéssel, hogy az embert a közvetlen veszély nem a bűnök, hanem az egzisztenciális korrupció felől fenyegeti. A franciáknál a moralisták, az angoloknál a szatirikusok tartózkodtak azon az őrhelyen, ahonnan az élet tisztaságára felügyelhettek és mindenkit már elég korán megtanítottak arra, hogy a korrupt ember ellen miképpen védekezzenek. A kultúrálatlanságot pedig éppen minden népnél és korban az jellemezte, hogy az ember védtelen volt — nem a bűnök ellen, amelyekről a büntetőtörvénykönyv paragrafus-szerűen intézkedett —, hanem a korrupt ember hitványsága ellen, és nem volt mértéke a gorombaságra és a tapintatlanságra, az indiszkrécióra és a tolakodásra és a pimaszságra és az álnokságra és azokra az árnyalatokban nehezen meghatározható aljasságokra, amelyek az emberi életet a bűnöknél sokkalta mélyebbről veszélyeztetik. Kultúra hiánya elsősorban annyit jelent, hogy az ember a huncuttal és a cudarokkal szemben védelem nélkül van. A közösséget nem tanították meg arra, hogy elszigetelje őket. Az emberek félnek tőlük és engednek nekik, és meghunyászkodnak és félrehúzódnak, csaknem csodálják őket. Morális bűncselekmény itt sincs több, mint más népeknél. De az élet színvonala elrettentő. Mert a bűn az erkölcsi rend olyan brutális megsértése, amely ellen minden nép védekezni tud. Az életet beszennyező egzisztenciális korrupció ellen a kultúrálatlan nép tehetetlen. A kis zsiványoknak és szélhámosoknak, az alattomos furakodóknak és a nagyszájú hencegőknek, a fondorlatos handléknak és a nyegle becsteleneknek reménytelenül ki van szolgáltatva.

A lét leginkább az élő vízhez hasonlít, legalábbis annyiban, hogy semmiféle szennyet nem fogad be, és a lehető legrövidebb idő alatt minden fertőző anyagot felold és feldolgoz és semlegesít. A források és a hegyi patakok és a tavak tulajdonsága, ha trágyát hajítanak is bele, vizük néhány lépéssel odébb már iható, és néhány perc múlva a méreg hatása nyomtalanul eltűnt. A lét minden szennyet kibír, és minden tisztává lesz benne.

Indiában a lét szava szat. Szóról-szóra annyit jelent, mint az, ami van. De annyit is jelent, hogy színültig telt önmagával, de annyit is, hogy fényes és egyszerű és ragyogó, és annyit is, mint igazság. Aszat pedig annyit jelent, mint nem igaz és nem létező. Ezért mondják, hogy aki a lét körébe emelkedett, nem követhet el többé sem bűnt sem hibát, nem gondolhat és nem mondhat olyat, ami helytelen és nem igaz. A létben minden tiszta és valódi és igaz, és a lét mindazt, ami foltot ejthetne rajta, felszívja, mint a párát a levegő, és maga folttalan marad.

Az élet határtalan érzékenysége és beszennyezhetősége. Bárhol követ el bárki valamit, ami megzavarja, azonnal az egész elsötétedik. Ezer kilométerre és ezer évre megérezhető. A létben minden szenny feloldódik, az élet a szennyet nem tudja feloldani. A homály és a súly itt marad, itt marad, amibe az ember beleütközik, ami az emberre nehezedik, ami látását elhomályosítja. Nincs sebezhetőbb, mint ez az illanó és megfoghatatlan és könnyű valami, ami az élet, és nem a drasztikus inzultus az, amit olyan nehezen visel el, hanem az elaljasodás huzamos tortúrája.

Ezért nincs jogosultabb, mint az életféltés. Nincs érthetőbb, mint a próféta haragja. A próféta nem a vagyont és hírnevet, a hatalmat és az élveket kifogásolja. A korrupció azt az életet rontja meg, amit mindenki közösen él, amiben mindenki részesedik, melynek tisztaságára mindenkinek elemi igénye van, s amit mindenkinek, aki a tisztaságra érzékeny, féltenie kell. Az életféltés egy bizonyos fokon túl elmebaj lehet, a dühöngő őrület tüneteivel, mint Jesajásnál, Savonarolánál, Nietzschénél.

De rossz szemének kell lenni, aki azt az életféltést a direkt morál életféltékenységével összetéveszti. Ez itt nem vak, amely a világot a létből a legszívesebben kitörölné. Ez a naiv ragaszkodás az élet primordiális természetéhez, az idillhez. A direkt morál nem az életért aggódik, hanem sértődött és felül akar kerülni, a javakra és a hírre és hatalomra féltékeny. Ez itt nem becsvágy. Aki magát az életet (a szakrális örömet, a mézet, mint a hinduk mondják) félti, gyűlöl, de méreg nélkül gyűlöl, és nem mert megrövidítették, hanem, mert az aranykort megmérgezték.

Világ, ez itt az, amit eddig csináltunk, és amit — minden jel arra vall — önhitt eszelősséggel tovább csinálunk, annak ellenére, hogy csaknem mindenki, aki valamennyire is értelmes, már látja, igen kevés kell ahhoz, hogy az egész a fejünkre szakadjon. Mert miután jelentőségét az összes téma elvesztette, egyetlen közös megbeszélnivalónk maradt, a válság. Ezen kívül minden egyéb felesleges és lényegtelen.
Minél magasabb rendű az ember, az árulás annál súlyosabb. A kicsinyek, a politikusok, a zsurnaliszták. Mit árulnak el? Legfeljebb az eszmét. De feljebb és még feljebb. Ahogy Hölderlin mondja: Vergisst sich und sein Gott.

A morálnak nem természete, hogy direkt legyen. Nem azért vagyok itt, hogy bárki fölött ítéletet gyakoroljak, hanem, hogy velük közvetlenül együtt éljek. Az ítéletet önmagam fölött kell gyakorolnom. A direkt morál elvetendő.

De mit tegyek azzal, aki a javakra suttyomban kezét ráteszi, tolakszik és mint a ripők szokta, mindjárt az első helyre ül? Vagy talán ez az emberi, a nagyon, nagyon emberi, elcsúszni és eladni és megtévedni és megtéveszteni és megalkudni és piszkos kis üzletekre vadászni és hízelegni és behódolni és bemocskolódni, aztán gyötrődni és a rossz lelkiismerettel vitázni és árulkodni és hazudozni és cinikusnak lenni és az egészet elviccelni és az egésznek hátat fordítani és menekülni előle, menekülni és letagadni? És az az embertelen, aki az amúgy is kétes tisztaságot monomániákusan őrzi, és ebből önmaga számára magaslatot és koronát csinál? Vajon nincs-e szükség a szív egyszerű tisztaságának felső fokára, hogy az ember csaknem állati romlatlansággal, arcátlanul, akit lehet, elmarjon a zsákmánytól? Vajon nem kell-e ehhez a becstelenséghez eddig el nem képzelt alázat? Vajon azt az elvetemült korrupciót nem lehet-e megrendítően gyermekinek tartani, és ha tényleg ez a világnak való behódolás az emberi élet szakrális intimitásának elárulása, és minden valaha is megérinthetetlen fensőbbséghez való hűtlenség, vajon nem karizmatikus ártatlanságra van szükség, hogy mindezt az ember elkövethesse?

Tekintve, hogy mindenki élni, sőt mindenek fölött és mindenáron élni akar, és az élethez való jog és az élet, mint önérték és legfőbb jó az a gondolat, amellyel még az olyan emberek is, mint Goethe és Nietzsche, az egész korszakot felbőszítették, ideje lenne feltenni a kérdést, vajon tulajdonképpen mit is jelent élni? Amit az ember lát, elég zavaros, alig több, mint fejvesztett tolongás, aminek az élet primordiális természetéhez semmi köze, mert semmivel sem több, mint őrjöngő mohóság, mindent megbámulni és megnyalni, vurstlit és kiállítást, operát és fesztivált, és színházat és futballmeccset és felvonulást, de főként divatbemutatót és mozit, és e sokadalomban mintha éppen az élet ellenkezőjéről lenne szó, nem élni, vagyis inkább arról, hogy az életről ennek az izgatott szétszórtságnak segítségével minél tökéletesebben megfeledkezni. Hogy ne kelljen többé gondolni rá. Ezért mondja Heidegger, hogy az ember ma a lét elfeledettségében (léthé) nem is él többé, hanem sajátságos életsóvár állapotban szomjazik, nincs is lehetősége arra, hogy éljen, és minden, amiben része van, a valódinak szomorú szurrogátuma. Mondjuk élet az, ami narkotizál. Élet, mint ájultság. Dohány, morfium, pálinka, kávé. Ide jutott szegény Faust és a nyomorult Dionüzosz. Az élet normalitása elveszett és sürgősen pótélményekről kell gondoskodni, hogy az ember az életéhségtől ne kapjon elmebajt.

Vajon milyen feszültségek egyenlítődnének ki, ha, tegyük fel, valaki ténylegesen élhetne? Milyen álmai teljesülnének? Milyen viszonyban áll az ember a postáskisasszony életeszményével, aki csak egyszer, egyetlen egyszer estélyi ruhában, fején akár hamis diadémmal is, de harsonaszóval szeretne bevonulni trónterem híján az ötórai tea bárjába, mint Shakespeare királynői? Milyen viszonyban áll például a diktátori életeszménnyel, amikor az a díszszemlét tartja, mert az a postáskisasszonyétól nincs is olyan távol, csak a kulisszák szürkébbek és a távlat zordabb? Milyen igénye van? Milyen ízlése? Milyen becsvágya? Milyen halhatatlanság-ideálja? Mi az, ami kedvesebb neki, mint maga az élet?
Nem élni. Az életet kirabolni.

Csak nem méltatlankodni. Csak semmi indulat, semmi rokonszenv és semmi ellenszenv. Csak körülnézni, nem javító szándékkal, Isten óvjon! Temperált, okos, egyszerű szavakat keresni, hogy megnyugodjanak, még iróniával sem, még részvéttel sem, csaknem szeretettel, ahogy az ember a kísérleti patkányokat nézi, amikor a pestis tüze ott ég piros szemükben.

Amit világnak nevezünk, az olyan lény részére, aki a földön csak mint turista tartózkodik, merő agyrém és nonsens. A világból kívülről semmi sem tátható. Lehet, hogy ez az emberiség kollektív karmája, vagyis következménye mindannak, amit az emberiség sorsában sok százezer éve felhalmozott, s ezt az átkozott hagyatékot most viselni kell. Ez a kezdettől fogva gyűjtött örökség.

A világban a logika érvénytelen, de érvénytelen a morál, sőt érvénytelenek a szerves élet törvényei is. A világnak egyetlen logikája van: egyszer elkövettek valamit, és ennek most minden következményét viselni kell. Mint a Thora mondja, hetedíziglen. Vagy ahogy a tudomány mondja: átöröklés. Vagy mint Buddha tanítja: minden tettünk és gondolatunk és mozdulatunk és szavunk régebbi életünkben elkövetett szavak és tettek és gondolatok elkerülhetetlen következménye.

Ami a világban történik, az alkímia nyelvén szólva kolosszális putrefactio, ami annyit jelent, mint megromlás, felbomlás, erjedés, megpüffedés, széthullás, rothadás, megfeketedés és feloszlás. A putrefactio nem értelmetlen pusztulás. Ez az az állapot, amikor a természet anyaga, a prima materia, szerkezetét és alakját lebontja, és széthull, hogy új és más felépítésben realizálódjék. Ami a világba kerül, azonnal elkezd erjedni és dagadni. Mi ezt reánk nézve kedvező megfogalmazásban növekvésnek és fejlődésnek nevezzük. Az ember eredeti csecsemő-alakjának húszszorosára dagad, azután új erjedés keletkezik, a szexus, hogy új lényeket bomlasszon ide, közben szedi magába a természet különböző anyagait, hogy magában megerjessze és végül emberi alakjában ez a lény megszűnik, amit úgy hívunk, hogy halál. A világ alkímiai műhely, ahol a természet átalakul valami mássá, részben trágyává, részben — mint az alkimisták mondják — arannyá, ha az ember ennek az átalakulásnak érdekében különös erőfeszítéseket tesz. Mindenesetre a világot végleges helynek tartani ügyefogyottság, és aki nem ébred tudatára annak, hogy átalakulása érdekében mit kell tennie, az nyomtalanul elkeveredik és elmerül ebben az emésztőgödörben, és abszolút létéről lemond.

A világ elvesztette otthon-jellegét, és az ember itt már komoly közösségi kapcsolatok nélkül csupán, mint megfigyelő tartózkodhat, és azt, ami itt történik, csupán etnológiai egzotikumnak tekintheti, ami lehet furcsa és bizonyos tekintetben érdekes, de tulajdonképpen teljesen jelentéktelen.

A tudomány paradoxona. Miután a politika a világ oldalára állt és az embert megőrlő hatalomhoz csatlakozott, és miután a vallás is a világ ember-ellenes hatalma lett, úgy látszott, a tudomány az egyetlen, amely az embert a világgal szemben megvédi. Az utóbbi néhány száz év után erre nincs többé remény. A tudomány éppen olyan egzisztenciálisan korrupt, mint a politika és a vallás, és az ember fiának nincs többé helye, ahol fejét lehajtsa.

A világ elhatalmasodása.

Az európai történet két korszaka:

az első korszakban a direkt morál uralkodott, és az ember abban a bosszúban élt, amit a világ elszenvedése benne fölkeltett. A világ a ledér szajha, aki az embert elcsábítja, kifosztja, kineveti és otthagyja. Ókor és középkor;

a második korszakban a rossz lelkiismeret uralkodott, mert az ember behódolt és alkalmazkodott és világi lett, és felfedezte a művészetet és a tudományt. Újkor.

Kezdődik a harmadik korszak. Már nincsen más, csak világ. Permanens inzultus és tortúra.
A múlt század, az őrültek százada. Hölderlin, Schumann, Gogol, Baudelaire, Maupassant, Van Gogh, Nietzsche.

Ma már nem vagyunk képesek megőrülni.

Ehelyett az otthontalanok. Orosz és szerb és német és román és francia és spanyol emigránsok és disszidensek.

Az otthontalanság legújabb alakja, amikor az ember saját hazájában nincsen többé otthon. Belső emigráció. Aki nem hódol be, az átvonulhat a direkt morálba és lehet lázadó és főhet bosszújában. Nincs más út: direkt morál vagy rossz lelkiismeret. Aki sehol sincs, az hontalan.

3.

Az első válságmű Sören Kierkegaard: Az idő bírálata, 1845-ből. A tanulmány értelme, hogy ma nem abban a mindenkori válságban élünk, amely az idők kezdete óta tart, és amely már az ember normál állapota. Ez a válság itt ma kivételes és egyszeri, abszolút és az utolsó. Régebben a válság nem volt a történet titka. Mindenki tudott róla, és az emberiség életét a válságra való tekintettel rendezte be. Ma és itt, a kivételeket nem számítva, nem tudnak, sőt nem akarnak róla tudni.

Kierkegaard kifejezése a válság tudatában élő emberre az, hogy egzisztencia. Tényleges életet, mondja, csak ez az egzisztencia él. Aki nem ezt teszi, a valóság tudata elől elrejtőzködik. Létét a válság állandó elfelejtésére (léthé) építi, és éppen ezért a válságban elmerül. A valóságban csak az vesz részt, aki a tényleges helyzetről tudomást vesz és magát fedetlenül (alétheia) a válságba helyezi.

Száz év múlt el, és amit a válságról azóta tudunk, mint ahogy lenni szokott, nem annyira az impozáns terjedelmű és híres, hanem a kisebb és ismeretlenebb műveknek köszönhetjük. A lényegeset az ember ezúttal sem Keyserling és Spengler és Sorokin köteteiben, hanem a néhány lapos tanulmányokban találja meg. Ilyen kis tanulmányt írt Martin Heidegger, és azt mondta, hogy már utána vagyunk. Nem úgy, hogy valamely nyilvánvaló végzetes esemény az egészet eldöntötte, és ettől kezdve a helyzet reménytelenné vált. Inkább úgy, hogy a visszavonhatatlant észrevétlenül és közös beleegyezéssel elkövették, és amit azóta élünk, a múlt század felfordulásait, a jelenben a világháborúkat, a rémállamokat, a technokráciát, a meg nem állítható szociális-morális-gazdasági romlást már csak az automatikus lebonyolódásnak lehet tekinteni. Heidegger Kierkegaardnak az ember magatartásáról szóló eredeti megfogalmazását, mint Nietzsche, Pannwitz és Guénon teszi, fenntartja. Aki lényét nem helyezi a válságba, okvetlenül pszeudoegzisztens. Ami annyit jelent, hogy aki a válság tudatát önmaga elől bármely okból elrejti és a váltás következményeit saját életére vonatkozólag nem vonja le, az időszerűtlen, más szóval lényegtelen. Semmit sem jelent. Önmagát a történetből kitörölte. A válság, igaz, rendkívül kényelmetlen, de félelmetesen jelenlévő tudata elől, ha illuzórikus bizonyosságba rejtőzik, az, mint az angolok mondják a lonely crowd, vagy mint camus írja, l'homme absurde. Úgy élni, mintha nem történt volna semmi. Tovább fecsegni a fejlődésről és a tudomány haladásáról, terveket készíteni a gazdasági kibontakozásra és a politikai megegyezésre, a nevelést reformálni, a műveltség színvonalát emelni, az új kultúra alapján megvetni és egyéb zsurnalizmus.

Heidegger a válság visszavonhatatlanságát azzal jellemzi, hogy a háború és a béke között a különbség megszűnt. Ami van, az sem háború, sem béke. Mondjuk, az egész világ permanens ostromállapotban van. A háború bármely pillanatban kitörhet, de ha nem tör ki, annál rosszabb. Ez vonatkozik a népek egymás között lévő helyzetére. A népek helyzete önmagukban az, hogy permanens államcsínyben élnek. Minden nép két puccs között áll, az egyik lezajlott, a másikra készülnek. Gazdaságilag permanens államcsőd. Család? Sem házasság, sem szabad szerelem. Kasztok? Sem uralkodó, sem szolgáló kaszt, hanem kaszttalan csőcselék. Sem közösség, sem individuum. Nincs bűn, nincs bűntelenség, csak piszok. A dolog azonban, mint Camus mondja, annál sokkalta súlyosabb, mert háború, puccs, csőd, hazugság, erőszak, kizsákmányolás, mindez régebben — talán a reneszánsz bitorlói, vagy az olyan önkényuralkodók számára, mint XIV. Lajos, vagy II. Frigyes, vagy a cárok — kivételes volt, bármilyen elrettentő, de egyszeri és törvénytelen. Ma mindez magától értetődik. Tudomásul vették és állandósult. Nincs elavultabb, mint felháborodni. Ez ma az abszolút komikum. Az átlag életmegoldás a következő: mindannak, ami van, tudomásulvétele elől elzárkózni, és az egyénileg kínálkozó helyzet elszánt kihasználásával az egzisztencia valódiságának feláldozása árán saját életének külső feltételeit lehetőleg szilárd alapon biztosítani (man for himself). Ezért az életben győztesnek lenni, kevés kivétellel, a teljes vereséget jelenti. Mondják, hogy a szentek minden csodájánál több, ha valaki ma el tudja viselni azt, ami van.

Ezért nincs igaza Valerynek, amikor vigasztalást talál abban, hogy bármilyen válság legyen is, az élet megy tovább. Igen, az élet továbbmegy. De a pszeudoegzisztencia becstelensége olyan fokot érhet el, amit egyébként máris elért, hogy az élet, amit az ember ezen az áron vásárol, semmit sem ér, sőt ennél rosszabb. A tisztátalanságot csak bizonyos mértékig lehet elviselni. Az élet annyira elveszti önmagát, hogy nem élet többé, hanem zoológiai tenyészetből és démoni őrjöngésből sajátságosan összetett létezési határeset, amit ugyan folytatni lehet, de nem érdemes.

Életét az ember kapja. Létének helyét az életben minden befolyástól mentesen magának kell megválasztania, és maga is választja meg aszerint, hogy önmagát mire tartja méltónak. Így függ össze az egzisztencia valódisága, a szabadság, a becsvágy, a halhatatlanságideál. Amitől az ember a pszeudoegzisztenciában megretten, elsősorban nem az élethazugság, hanem a silány becsvágy, hogy csak erre a tetű-halhatatlanságra tartja magát érdemesnek.

4.

A lázadások történetében közelebbről nem meghatározható időben fordulat következett be. Lehet, hogy Descartes körül történt, esetleg előbb, vagy valamivel később, mindenesetre arról az impertinens hangról, amit nem sokkal azután Voltaire és társai használtak, kétségtelenül felismerhetővé vált. Mindaddig a lázadásnak csak egy lehetőségét ismerték, éspedig a lázadást a világ ellen. Elvégre minden időben és helyen a világ volt és maradt az ember számára idegen és nem asszimilálható, amit senki sem tudott és tudhatott elfogadni, még abban az esetben sem, ha (to be a villain - elhatározta, hogy gazfickó lesz) elszántan és maradéktalanul be akart hódolni. A klasszikus lázadók, Platón és Konfu-ce, Buddha és Hérakleitosz, az eretnekek és Savonarola számára, és az ember számára, aki őket hallgatta, csak az volt a magától értetődő, ha a direkt morált a világ ellen vették fel. Lázadásnak csak a korrupt világgal szemben van értelme, mert csak ennek van alapja. Amit úgy hívtak, hogy az igazság nevében. Az igazság kimondása élet-technikailag sohasem volt rentábilis vállalkozás, korszakok szerint többé-kevésbé életveszélyes, de azt mindig csak olyan ember mondhatta ki, aki a világgal szemben oppozícióba került. E fordulat most az volt, amit senki sem várt és nem értett, vagyis, hogy a világ lázadt fel.

Határtalanul bonyolult helyzet támadt. A korrupció úgy kezdett viselkedni, mint akit kijátszottak. A rossz lelkiismeret elkezdett az igazságról beszélni. Mindez messze túl van azon, hogy az ember meg tudja érteni. Nincs ostobább, sőt nincs szemtelenebb, mintha a korrupció a sértett fél szerepében lép fel és elkezd jogaira hivatkozni. Jellegzetes példa arra, hogy a történetben az események nem egymástól megkülönböztethetően, világosan és logikusan egymás után következnek, hanem egymásra halmozódnak, és ezekben a feltornyosult halmazokban összekeverednek, szerepet cserélnek és egymást annyira áthatják, hogy alig, vagy nehezen, vagy egyáltalán nem ismerhetők fel többé.

A tradicionális lázadások paradigmáját Dosztojevszkij adta a Nagyinkvizítorban. A mítosz szerint a Megváltó a földön újra megjelenik és a nép felismeri. A világ uralmát újra az a veszély fenyegeti, amely akkor fenyegette, amikor először itt járt. A  Nagyinkvizítor a Megváltót elfogatja és halálra ítéli. A megégetés előtti éjszaka azonban elmegy hozzá a börtönbe és felszólítja, hogy a földet hagyja el. Ez itt a világ, az igazságnak itt nincs helye.

A mítosz egzaktul a rossz lelkiismeret és a direkt morál jegyében áll. A humánum magatartása ebben az esetben csak az lehetett, és az is volt, hogy a Megváltó mellett és a Nagyinkvizítor ellen foglalt állást. Nem kellett okvetlenül lázadásnak lennie, viszont másképpen nem volt realizálható. Az ember animozitását a világ ellen sohasem tudta legyőzni, és senki sem tűrhette szó nélkül, hogy a földről az igazságot elűzzék. Bármilyen értelmetlen volt, de az ember nem tehetett egyebet, mint fellázadt. Ami a világban a legkevésbé elviselhető, hogy hatalma az igazságtalanságnak van, és az igazság erőtlen. Ami az irtózatos, hogy az igazság nem tudja önmagát érvényesíteni. Ez a szüntelen szorongás, amiben az ember él, hogy az igazságot a földről elűzik és itt maradunk védtelenül. Ez az igazságtól való elhagyatottság. Ez minden lázadás értelme.

A Nagyinkvizítor mítosza azonban elavult. A világ arra az álláspontra helyezkedett, hogy amikor a Megváltót a földről elűzi, igaza van. Az igazság csak arra jó, hogy abban, aki nem tartja meg (és miért tartsa meg, amikor semmi előnyt nem biztosít?) rossz lelkiismeretet ébresszen. Az igazság mértéket tételez fel. Az igazság magas, egyértelmű, tiszta, egyenes. Ez az életet, különösen pedig a vezetők tevékenységét határtalanul megnehezíti. Ahhoz, hogy megéljünk, nincs szükségünk igazságra.

A lázadás régebben nem legitim, de történetileg hitelesített magatartás volt, amit ugyan nem mentett fel, de indokolt, hogy a korrupt világban az élet tisztaságát féltette. A direkt morál ennek az életféltésnek módszere. Intakt alakjában rendkívül ritka, többnyire csupán életféltékenység és életirigység (ressentiment) ezért éppoly kevéssé menthető, mint a behódolás. Az egyetlen, ami magas fokon emberivé teheti, hogy igazságkövetelés. Ha ez nincs, akkor a lázadás az életből kizárt, az igazságtól való elhagyatottságban élő kétségbeesett ember démoni bőszültségének kitörése.

Az újabb lázadásban a világ megkísérli, hogy magát legitim magatartássá tegye, vagy ha ez nem megy, legalább történetileg hitelesítse. E kísérlet ellen bár senki szót nem emelt, és általában mindenki behúzta a nyakát, úgy látszik a vállalkozás, legalább eddig, nem sikerült. Minden jel arra vall, hogy a világnak, ezek szerint a behódolásnak, mint legitim vagy hiteles magatartásnak elismertetése nonsens. A világ részéről továbbra is állhatatos erőfeszítés történik, hogy a behódolást, mint elfogadott magatartást beiktassa. Tény, ha ez ellen nem is szólaltak fel, de a korrupt behódolás továbbra is megmaradt, mint megvetett alkalmazkodás és hitványság, amit kénytelenségből gyakorolnak ugyan, de amit kell, sőt illik letagadni, mert arról a szennyet nem sikerül levakarni. Bármilyen mentőelméletekkel kísérletezzenek is előre, a jövő felé, mint amilyen az evolúció, és bármilyen elszántsággal hamisítják visszafelé a történetet, a világi magatartást még nem sikerült hitelesnek elfogadtatni.

Az elmúlt évszázadok alatt az ember azért lázadt, mert a Megváltót, mint azt a lényt, aki csak fölösleges nehézségeket támaszt, a földről elküldik. Legújabban az ember száját befogja és hunyorgat, mert megtanították arra, hogy a Megváltót mindig is visszaküldték, ez így helyes — egyébként is, megváltás, igazság!

Amíg az igazság száműzetését kellett végignézni, az ember fogát csikorgatta, az igazság erőtlensége fölött kétségbeesett, de ha dühös lázadásban is, ember maradt. Most, hogy a Nagyinkvizítort, mint a világ törvényes uralkodóját, akár csak hallgatólagosan is elismeri, négykézláb kell járnia.

A világ lázadása új életkoncepció, melyet a legutóbbi háromszáz év alatt még részleteiben is kidolgoztak, s amelynek célja, hogy az embert a rossz lelkiismeret vádja alól felmentse, más szóval a behódolásra bűnbocsánatot hirdessen. Az elaljasodás bizonyos fokán kényszer, hogy a bűntudat hitványságát valamiféleképpen igazolják.

Vannak, akik azt mondják, hogy a világ életéhségből lázad. Életéhség úgy keletkezik, hogy az ember törvénytelen életet él, és tulajdonképpen nem kevesebbet kap, hanem hígabbat és üresebbet. De vannak, akik azt állítják, hogy az egésznek az éhséghez semmi köze és a világ nem éhes, hanem nyalánk. Az élet feltétele nem a kenyér lett, hanem a cukorka. Bonboncivilizáció. A világ nem azért lázad, mert koplal, hanem mert torkos.

Mindez úgy, ahogy a világban lenni szokott. Senki sem veszi komolyan, mégis senki sem tud mást tenni. Megveti, mégis a hatása alatt áll, vagyis undorodik tőle és meghódol előtte, végül is fellázad ellene és ugyanakkor behódol.

A nagyinkvizítori megfogalmazás szerint az igazságtól elhagyatva kell élnünk. Be kell látnunk, hogy az igazság erőtlen és hatalma a világnak van, amely a földről az igazságot elűzi. Nincs igazság, amit Nietzsche úgy mond, hogy Gott ist tot — Isten meghalt.

Az újabb megfogalmazás sokkal szigorúbb. Amióta Gott is tot, az egész világon hallatlan megkönnyebbülés tapasztalható, hogy végre valahára elkövetkezett az idő, amikor az igazságot, a tisztességet, a morált nem kell többé komolyan venni. Az élet szabad gyakorlatában mindez, mint mondják, csupán gátlás. A rossz lelkiismeretet betegségnek és gyengeségnek lehet tekinteni. Tudomány. Ez így remek! Ezzel a direkt morál hadállását, amely ezer évekig a világot fenyegette, tönkreverték.

Ehhez még csak annyit kell megjegyezni, hogy a világ nem az igazságra hivatkozik. Amire a világ hivatkozni szokott, az a többség. A többséget úgy szerzi meg, hogy aki nem áll melléje, attól az élet lehetőségeit megvonja, lázadónak bélyegzi és a társadalomból kizárja. A többségi véleménynek az igazsághoz semmi köze, de a korrupt közösségben az az igazság funkcióját végzi. A helyzetet bonyolítja, hogy a többség — a világ minél korruptabb, annál kevésbé tényleges — csupán politikai többség, részben félrevezetett, részben becsapott, részben terrorizált és egyéb politikai trükkel létrehozott, a valódi többség ellenére koholt statisztikai blöff-többség, vagyis demokrácia.

Nihilizmus.

Elkopott szólam.

Különös, hogy kifejezéseink az események megjelölésére egyre rövidebb idő alatt ijesztően semmitmondókká válnak. A francia forradalom előtti évtizedben szállóige volt, hogy Voltaire bigott.
A nihilista a huszadik század közepén már csaknem szent.

Minden néven nevezhető védelem megszűnt.

Az ember azt hitte, hogy lázadni csak morális bázison lehet. Ez a lázadásban az igazság, és egy csepp ebből még akkor is megmarad, ha az igazság teljesen absztrakt, sőt még akkor is, ha mögötte életféltékenység vagy életirigység (ressentiment) bujkál. De ha a világ lázad (lázadás a lázadás ellen), nem morális alapon áll. Mindenki tudja, hogy amit mond, nem igaz. Viszont, amikor nem mond igazat, nem hazudik, legalább is nem teljesen. Néha úgy látszik, hogy idióta, néha úgy, hogy félrebeszél. A fantazma és az önámítás között lebeg. Félig tévedés, félig agyrém, egy kicsit rögeszme, egy kicsit pimaszság, ostoba és szemtelen, rafinált és ájtatos.

Ami ezen felül meglepő, hogy a világ lázadása végül is nem akar semmit, és abból, amit nem akar, nem is lesz semmi. Nemhogy elmélet vagy morál, utópia vagy forradalom vagy terror. Az egésznek semmi értelme, azon kívül, hogy a világ világ, ahol minden ellaposodik és felbomlik, alakját és lényegét elveszti, megromlik és széthull, kása lesz és moslék, ami éppen olyan értelmetlen, mint az, ha valaki fellázad ellene.

A fellázadt világ prototípusa a hivatásos gonosztevő. Ma már nem a Nagyinkvizítor, hanem a hivatásos gonosztevő jegyében élünk.

A hivatásos gonosztevő megjelenésének ideje pontosan nem állapítható meg. Az első és elhatározó lépést mindenesetre Platón tette meg, aki a Politeiában az uralkodónak a hazugságot engedélyezte. Európa nehézségei többnyire kétezerötszáz évesek. A bázis ez volt: közérdekből szabad hazudni. Nagyon hamar rájöttek arra, hogy ezt nemcsak az uralkodó teheti meg, hanem minden újságíró, és arra, hogy a hazugságról utólag kivétel nélkül minden esetben kideríthető, hogy közérdekből történt.
A második lépés Machiavelli érdeme. Itt már nemcsak a közérdekből való hazugságot engedélyezték, hanem közérdekből minden bűncselekményt, leginkább árulást, csalást, orgyilkosságot, mérgezést, népirtást, és mindezt nem törvény ellenére, kivételesen és egyszer, és szükségből, hanem mint politikai gyakorlatot. Először csak az államfő és a gonosztevő között lévő határok morzsolódtak le. Később félelmetesen kezdett elmosódni a különbség a gonosztevő és mindennemű közfunkcionárius között. A bűncselekmény elismert és törvényes kormányzati praxis lett, különösen Georges Sorel műve (Reflexions sur la violence) után, aki az egész folyamatot szentesítette és teoretikusan megalapozta, és ezzel a huszadik század jellegzetes hivatásos gonosztevői előtt az utat megnyitotta. Sorel  tette meg a harmadik lépést. Hogy a negyedik mi lesz, nem tudjuk. De abból, amit az ember a hivatásos gonosztevő fiziognómiájából meg tud állapítani, és ami erről az arcról leolvasható, valószínűleg semmi jó. Különösen, ha az ember tekintetbe veszi, hogy ez a szubhumánus arc milyen rapid módon terjed, és jellegzetes vonásai napról-napra sűrűbben tűnnek fel, nemcsak miniszterek és diplomaták, bankárok és katonák, orvosok és papok arcán, ahol az ember már megszokta, hanem rendőrök és kalauzok, könyvelők és tanítók, őrmesterek és portások és — ahogy ezek a vonások megjelennek tömegesen — még nők arcán is.

Tévedni nem lehet. Az arc a szív sötétségét fejezi ki. Minden bűnnél rosszabb, mert romlott. Már nem tud jót tenni. A cinizmus is lekopott róla. Zaklatott, sóvár és obszcén. Komiszságában már túltesz a politikai gézengúzokon, és felajzott vonása csak akkor vigyorog, ha valakit szenvedni lát. A szem, a szem, az alvilági, ahogy önmaga infernójából desperát gyűlöletének sötét ibolyasugarai kivillognak. Az élet rettenetes terheket bír el, de ez alatt csaknem összeroskad. Ez az ember nem ismer érdeket és önzést, hasznot és előnyt, az örömről nem is szólva, már nem tud másról, csak a benne töménnyé vált kárhozat irtózatos súlyáról.

5.

Diderot mondja, hogy a színésznek abból, amit eljátszik, semmit sem szabad átéreznie. A színész mesterségét minél inkább tudja, annál inkább, érzelmektől és szenvedélyektől mentes helyen áll. Őszinte szót nem szabad ejtenie, mesterkéletlen mozdulatot nem szabad tennie. Amilyen mértékben valóságos, olyan mértékben rossz színész és hatástalan. Ahhoz, amit eljátszik, tudatosan mérlegelt és végiggondolt távlatban mindazt, amit megjelenít, tökéletesen ismernie kell, de abban nem szabad érdekelt félnek lennie. A színész nem a valóságot akarja bemutatni, hanem hatást akar kelteni.

A világ az a hely, ahol a dolog nem az, ahogy van, hanem ahogy hat. A világban az embert nem valódi élete, hanem színészi teljesítménye szerint ítélik meg.

Nem az, ami van, hanem az, ahogy hat. Az embernek a világban, akár akarja, akár nem, filozófusnak kell lennie, és különbséget kell tennie, mi az, ami ténylegesen van, és mi az, aminek mutatkozik. Nincs közvetlenség. A világ erre a feszültségre épül fel, és mindaz, ami világi: vallás, művészet, tudomány. A metafizika ezen alapszik. Arról lehet és jogos is beszélni, hogy a látszat és a valóság egymást fedi, vagy nem fedi, de senki sem meri állítani, hogy ami hat, az valóság. Aközött, hogy lenni és látszani, lehet megegyezés. Aközött, hogy lenni és hatni, nincs. És a világban nem a valóságban élünk, hanem hatások alatt. A világ logikája más, mint a valóság logikája. Ezért az, amit C. G. Jung mond, teljesen hamis, nem a valóság az, ami hat, (Wirklichkeit ist, was wirkt).

A látszat mesterséges is lehet, és a látszatot csinálhatják is. Miért? A hatás kedvéért. A látszat valóságnak mutatkozhat. Miért? A hatás kedvéért. Ami van, egyáltalán nem hatásos, vagy ha igen, nem tartozik hozzá.

A hatás látszat tényleges jelenlét nélkül?

Mi az, ami a hatásban hat?

Lehet, hogy ami a hatásban hat, nem valóság, de nem is a nemlétező. Talán a valóság és a nemlétező között sajátságos átmeneti terület van, ami se nem valóság, se nem semmi, s amiről nem állítható sem az, hogy nincs, sem az, hogy van. Ami a hatásban hat, egészen biztosan nem valóság, de a hatás a világban a valóságnál erősebb. Külön eszméletre van szükség, hogy az ember magát a hatás alól kivonja, és a világban a legnehezebb a hatásszövevényen keresztüllátni.

A világ feminin volta. Soha sincs tekintettel a valóságra, mindig a hatásra. A nő nem törődik azzal, ami van, csak azzal, ahogyan hat. Mintha semmi egyéb célja nem lenne, mint a valóság felől megtéveszteni. Ez ebben az alakban nem helyes? Egyetlen kérdése van, hogy miképpen hat? Tudjuk, hogy a nő azonosítja magát azzal a hatással, amit tesz. Legtöbbször azzal, hogy a ténylegeset elrejti, néha mutat valamit, ami nincs. Elképzelhetetlen kényelmetlenségeket el tud szenvedni — azt mondják — a szépségéért. De a nők nagy többsége nem tud különbséget tenni szépség és hatás között. Bámulatosan semmibe tudja venni azt, ami van. Ennek ugyan van köze a művészethez, de kizárólagosabb és szenvedélyesebb, és semmi egyebet nem akar, mint szemfényvesztést. Ezért mondja a hindu hagyomány, hogy a világ májá.

A dolgok a világban nem eredeti értelmükben, hanem aszerint élnek, ahogy hatnak. A világ korrupt voltának oka, hogy a hatás a valóságnál erősebb.

Aki hatást kelt, annak nem kell feltétlenül rosszhiszeműnek lennie, de tény, hogy a jóhiszemű hatás rendkívül ritka. Mondják, hogy az egész festészetben egyetlen kép van, amely a nőt úgy ábrázolja, hogy nem májá, nem tehetségeit gyakorolja, nem olyan szerep színésze, amelyet eljátszik anélkül, hogy bármi belőle valóság lenne. Ez a Gioconda. Nem háziasszony, nem anya, nem menyasszony, nem kurtizán. A nő, mint nő.

Ugyanolyan ritka a zene, a festmény, a vers vagy a szobor, amely nem hatást akar kelteni, nem a művész tehetségének gyakorlása, szerep, amely csak akkor jó, ha belőle semmi sem valódi.

A nőre nincs végzetesebb, mintha hatáspraktikáját leleplezik.

A héber hagyomány azt mondja, hogy az aranykorban az emberek leányai ártatlanságban éltek, mert nem tudtak még különbséget tenni aközött, hogy nézik őket vagy sem. A bukott angyalok tanították meg a leányokat arra, hogy tehetségeiket gyakorolják és ne legyenek nők, hanem elkezdjék a nő szerepét játszani. Addig a nők, mint nők éltek. Csupa Gioconda. Nem akar hatni.

Lehet, hogy ennek az ártatlanságnak elvesztése a világ kezdete.

A bukás oka, hogy minden másnak látszik, mint ami.

Hatástechnika. Öltözet, jelvények, kitüntetések, mozgás, hang, magatartás.

Hatás soha sincs önmagától.

A hatás a művészet egyik alacsony valőrje. Amit ha az ember alkalmaz, olyasvalamit csinál, aminek a művészethez semmi köze. Mégis, az egész művészet, költészet, zene, gondolkodás, politika, közélet a kapott legnagyobb hatás irányában mozog. Nem spontán megnyilatkozás. Ezen a ponton mindaz, ami hat, fals. Még a matematika képletei sem vonhatók ki, egyedül a szent könyvek.

Mi történik akkor, ha valamiből semmi sem marad meg, csak a hatása?

6.

Az információelmélet abból indul ki, hogy az embernek a modern közgazdaságban, pénzügyi és politikai, katonai és orvostudományi ügyekben, rendőrségnél, irodalmi és művészeti eseményeknél tájékozódása szempontjából pontos és rövid, átfogó és kimerítő, sok és gyors értesülésre van szüksége. A közönségesen nyert információk túlnyomó része a követelményeknek nem felel meg. Ha az ember ezeket az értesüléseket kiértékeli, meg kell állapítania, hogy azok néha egy, gyakran több oldalon nem egzaktak, vagy nem átfogóak, nem elég kimerítőek és nem up to date-ek. Az információelmélet szerint a hibátlan értesülés akadálya a zörej. Ez a zörej jelentkezhet bőbeszédűségben, ha az értesülés fecseg, pontatlanságban, ha a körvonal bizonytalan, és egyebütt, de főként, ha az információt érzelmileg vagy ideológiailag befolyásolták. És az információ, ha tárgyilag kifogástalan is, a benne lévő érzelmi vagy ideológiai zörej miatt megbízhatatlan.

A hazugságot eddig csupán morális és logikai oldaláról mérték, és azzal, mint magában álló ténnyel, — a hazugsággal, mint hazugsággal, nem tudtak mit kezdeni. Az információelmélet — lehet — az embernek módot nyújt arra, hogy a hazugságot meg tudja közelíteni. A hazugság ugyanis elsősorban dezinformáció. Minden külső feltétellel rendelkezhet ahhoz, hogy hiteles értesülésnek lehessen tekinteni, és az egzakt hazugság ezzel rendelkezik is. Pontos, rövid, tömör, átfogó és kimerítő. Csak éppen nem igaz. A dezinformáció legszívesebben egy szót sem szólna. Hallgatásával az egészet elmerítené a semmibe. Vagy olyan zajt csapna, hogy ne lehessen hallani. Ilyen a rádió zavaró állomások zöreje. Ez a legegyszerűbb dezinformáció. De a hallgatás vagy a zaj azt, ami történt, nem tudja meg nem történtté tenni, és valamit kénytelen mondani. Legalább lármázik. Ha azonban a valóságos tényt sehogyan sem tudja eltüntetni, kénytelen értesülést nyújtani. A hazugság dupla mozzanat: a való tényt eltüntetni és helyébe valami mást tenni. Néha a való tényt sikerül nyomtalanul elkenni, néha csupán elhomályosítani. Ez utóbbi az átlátszó hazugság, amikor a valóság a hazugságon keresztüldereng.

Az információnak, bármilyen egzakt tárgyi megállapítás, egzisztenciális következménye van. Ami informál, az transzformál. Az információ a valóság irányába, a dezinformáció a megtévesztés irányába halad.

A hazugság szándékosan téves és megtévesztő információ. Ez képletben éppen úgy kifejezhető, mint az információ. A képlet felállításának alapja, hogy az információ bázisa a valóságentrópia (a valóság tökéletes megismerése), a hazugság bázisa az elérhető teljes tájékozatlanság.

A hiteles információ úgy transzformál, hogy a valóságról többet tudok meg, a hazugság úgy transzformál, hogy a valóságról kevesebbet tudok meg.

Az információelmélet rejtett axiómája, hogy kétségtelen tény van. Abban az esetben, ha — mint Nietzsche mondja — tény nincs, csak interpretáció van, az elmélet felborul.

Logikailag és grammatikailag az információ és a dezinformáció között lehet, hogy objektív különbség egyáltalán nincs. Az egzisztencialitást azért kellett felvenni, hogy a kettő megkülönböztethető legyen.
Mindennek semmi jelentősége sem lenne, ha a behódolás rossz lelkiismerete és a lázadó direkt morálja a világban nem állna szemben, a rossz lelkiismeret nem lenne rejtőzésben és elrejtésben, bujkálásban és félrevezetésben kifogyhatatlan, és a direkt morál legalább is arra az időre, amíg maga is a világnak nem hódol be, és nem küzdene a dezinformáció ellen, ezzel szemben állandóan és állhatatosan nem követelné a szabad információt. A behódolásnak érdeke, hogy önmaga felől a világot dezinformálja. Természetes. Annak, aki behódolt, erkölcsi hátrányát be kell hoznia. Úgy hozza be, hogy tetézi, vagyis hazudik. Ez a behódolás legfontosabb defenzív hadművelete. Többnyire szimultán nem is egy, hanem két vagy három dezinformációt kell fenntartani, éspedig azt, hogy a mindig éppen hatalmon lévő rendszer feltétlen híve, hiszen csak így jut a javakhoz, de ugyanakkor, mivel a világban nincs ellenszenvesebb, mintha valaki a rendszer híve (jó társaságban meg sem tűrik), fenn kell tartania a dezinformációt, hogy csak megélhetési okokból hódolt be. A behódolás élettechnikai alapművelete: vigyorogni és ugyanakkor hunyorgatni! Eleinte nehéz.

Platón, Machiavelli és George Sorel a modern államkormányzás megalapítói azt tanították, hogy közérdekből szabad hazudni. Minden mai kormányzati aktus bázisa ez: a közérdekből való hazugság engedélye.

A hagyományban a szatjagraha: hazudni nem szabad még akkor sem, ha az egész nép java forog kockán.

A modern állam politikai tehetségtelenségének leplezésére magas fokú dezinformációs tevékenységet kénytelen folytatni. Minél rosszabb a kormányzat, az államban annál több a hazugság. Régebben cenzúrának hívták azt a primitív, szelíd, de végképp elavult eljárást, amely az információt egyszerűen eltiltotta és elhallgatta. Ez még abban az időben történt, amikor ha valamit indexre tettek, hatását elveszítette, és azt csupán a legelvetemültebb direkt morál tartotta számon. Ma az államvédelem —nemcsak a sajtó, a rádió, a televízió, a film, a színház, az irodalom —hivatásosan és szisztematikusan foglalkozik a dezinformálással. Ezen kívül a behódoltaknak a hazudozást öntevékenyen kell folytatniuk, és művészetből, tudományból, közgazdaságból csak kellőképpen áthangolt információk kerülhetnek nyilvánosságra. Az időjárásjelentés sem lehet többé egyszerű adatközlés, hanem annak bizonyos tekintetben a kormányzatra nézve kedvező dezinformációt kell tartalmaznia. Ma körülbelül már csak a naptár és a menetrend információi megbízhatóak.

A modern államnak az embert szubnormálissá kell tennie, hogy egyáltalán tudjon vele mit kezdeni. A politikai tehetetlenség épelméjű embert nem tud kormányozni. De ahhoz, hogy az embert de moralizálja, nem elég, hogy a sajtóban és a rádióban és egyebütt a meteorológiáig bezárólag a közvéleményt dezinformálja. A világot teljesen át kell alakítani. Ez folyik ma. A szisztematikus dezinformációt már a népiskolában el kell kezdeni. A modern államnak a rendszeresen kiépített hazugságra olyan elképzelhetetlen körültekintést, gondot és költséget kell fordítania, amely erejét meghaladja. Elég arra gondolni, hogy például a pedagógiában az összes tantárgyat a maga célja érdekében meg kell változtatnia. De semmi sem fontosabb, minthogy a történetet meghamisítsa. Ezen egész tudományos intézetek dolgoznak. A gyermek úgy nevelkedjék, hogy tényleges adathoz egyáltalán ne jusson és tapasztalata a valóságról ne legyen, sőt a hiteles információt rosszhiszemű ellenséges propagandának, a valóságot pedig elavult és meghaladott fikciónak tekintse. A modern állam nem a nép munkájának kizsákmányolásából és nem az alattomos terrorból, hanem elsősorban a dezinformált közvéleményből él. A becstelenségben keletkezett államot csak becstelenséggel lehet fenntartani.

7.

Európa kétezerötszáz éves gondolkozása, másszóval filozófiája, ismét más szóval életét irányító eszméje, végül is halhatatlanság-ideálja a hagyományhoz képest híg és hevenyészett, sőt ideiglenes és rögtönzött, önkényes és provizórikus. Hagyománynak a valóságról szóló hiteles és univerzális információt nevezik. Európa nem a hagyomány alapján áll. Európa nem ismeri a hiteles egzisztenciát, és ez annyit jelent, hogy információi a lét alapvető tényei felől rosszak. Amit Európa alkotott, Szókratész és Platón óta, történeti zavarok produktuma, válság-termék, a legjobb esetben az egzisztencia hibás helyezése következtében keletkezett históriai állapot-jelentés, jelentősége azonban többnyire még ennél is csekélyebb. Igen nagy részben ugyanis nem egyéb, mint a pszeudoegzisztens ember bonyolult önvédelmi és önigazolási áltatásrendszere. A pszeudoegzisztenciának pszeudológia felel meg. Az ókorban csupán eltévelyedés volt, és a hagyományhoz bármely pillanatban vissza lehetett térni, és a visszatérés felé igen számottevő kísérletek is történtek (Platón, több egyházatya, Plótinosz, Marcus Aurelius). A reneszánsztól kezdve alig látni mást, mint őrjöngően burjánzó pszeudológiák seregét. Az egzisztencia hibás helyezése következtében keletkezett dezinformáció általánossá vált. Elvadult egzisztenciák, akik korrupciójuknak védelmére és igazolására példátlan termékenységgel és bőbeszédűséggel egyre kolosszálisabb pszeudológiákat építenek. Romlott egzisztencia nem tud mást építeni, mint hazugságrendszert. Minél romlottabb, annál nagyobbat. A hazugság (dezinformáció) nem bűn és nem logikai hiba, hanem ontológiai korrupció. Komolytalanság, éspedig elsősorban a halál előtt való komolytalanság. Elhazudott egzisztencia és hazugságrendszer összetartozik. Egyetlen példa sincs, és semmiféle lehetőség nem képzelhető el, hogy nem autentikus egzisztencia a létezés tényleges adatai felől tudomást szerezhessen. Hogy Európa a XX. század közepén oda jutott, ahol van, azon ezek után senki sem lepődhet meg, inkább hallatlanul csodálkoznia kellene, ha nem jutott volna ide. Válságot emlegetni felesleges. Mindössze csak annyit, hogy aki ma itt jóhiszeműen kibontakozást lehetőnek tart, az a gyengeelméjűség gyanúját vonja magára.

Törvény, aki életében a hiteles egzisztenciától bármely okból és bármilyen kis mértékben eltér, az a létezés tényleges adatai felől való információ lehetőségét elveszíti.

Tényleges létezés csak a hiteles egzisztencia számára nyílik meg.

A pszeudoegzisztencia a létezés alapvető tényeit nem érti és nem is értheti. Az ember a valóság felől való tudásban csakis és kizárólag a hiteles egzisztencia megvalósításának arányában részesülhet. Ki van zárva, hogy korrupt egzisztencia a valóság felől hiteles értesülést tudjon szerezni. A pszeudoegzisztencia okvetlenül pszeudológiában, vagyis az elhazudott ember okvetlenül hazugságrendszerben él, és abban kell élnie.

Realizálásnak hívják azt az utat és módszert, amely a hazugságrendszerből és ugyanakkor a korrupt egzisztenciából kivezet. Realizálásnak hívják azért, mert ez az út és módszer, amely a hiteles egzisztencia megvalósításához és a képességhez vezet, amely a realitást a maga realitásában meg tudja ismerni.

Nietzsche volt az, aki megtanított bennünket arra, hogy mindennemű eszményt eleve gyanúsnak tartsunk, és arra, hogy miképpen nyúljunk vissza arra az emberre, aki az eszményt önmaga fedezésére kivetítette. Rückschluss auf den, der es nötig hat. Tudjuk, hogy az eszményrendszer (idealizmus) pszeudológia, de tudjuk azt is, hogy a materializmus és a pozitivizmus és a racionalizmus és a többi európai rendszer ugyanaz, vagyis a dezinformált ember kényszerművelete, és éppen ezért hazugságszisztéma. Amire most Nietzsche után szükség lenne, nem annyira az, hogy az ember a kész rendszert lemérje, például úgy, ahogy azt Jaspers Descartes-tal és a racionalizmussal tette, amikor ezt a filozófiát a sorvasztó becsvágyban szenvedő szeretetlen és szívtelen hatalmi ösztönből értette meg. Amire most elsősorban szükség lenne, hogy az ember az egyes rendszerekben a proton pszeudoszt megtalálja, a legelső hazugságot, amit a rendszerépítő maga elől elrejtett, vagy letagadott, vagy elfelejtett. Az öngyilkosság felé vezető legelső lépést. Azt a legelső svihákságot, amit önmagának engedélyezett valamiért, ki tudja miért, ahol valamit elfelületeskedett és elviccelt és megbocsáthatónak tartott, vagy ahol akár javakért, akár hiúságból, akár öntetszelgésből valamit a centrumba helyezett, aztán elkezdte védeni, és erre az első és alapkőre ráemelte a másodikat és a többit, és az épület elkészült, de már nem tudta, az egész rendszer azért készült, hogy azzal egy, csak egyetlen egy mélyen-mélyen elrejtett hazugságra alapozott titkos axiómát megvédelmezzen. Amire szükség lenne, hogy az ember végig kísérje azt a kristályosodási folyamatot, amikor a primordiális hazugságból rendszer és világnézet épül ki — persze a hazugság minél mélyebb és mérgezőbb, annál delikátabb megfogalmazásokban — és végigkísérje azt, miképpen bomlik fel az egzisztencia, mert hiszen azt már mindenki tudja, hogy minden hazugság személyiség-felbontó.

Ezen a helyen mindenesetre segítségül kellene hívni Bazileidészt, aki az ilyen pszeudológiát építő emberrel szemben különös óvatosságra int. Nehogy bárki is ellentmondjon neki, nehogy ellenállást tanúsítsanak azzal szemben, amit mond, nehogy tételeit kétségbe vonják, nehogy vitába szálljanak vele. Az ilyesmi, mondja Bazileidész, csak arra jó, hogy az illető még hatásosabb fegyvereket szerezzen és átgondoltabb stratégiával védelmezze saját hazugságát. Még kétségtelenebb ellentétbe kerül önmagával és a valósággal, és még jobban kiforgatja önmagát saját lényéből, és a tényleges adatoktól egyre távolabb kerül. A hazugság most már nem egyszeri és kivételes aktus, hanem rendszerezett életgyakorlat, sőt csiszolt és virtuóz technika. Az egyszeri hazugság sem képzelhető el szubsztancia-veszteség nélkül. Ez itt mos már az emberi jelenlét fokozatos eltűnése.

Hegel. Az ember elképed, hogy kit él ez önmaga helyett.

Bazileidész természetesen ókorilag naiv, amikor azt hiszi, hogy a pszeudológia nagyobb arányokban és rendszerezve csak akkor bontakozhat ki, ha az első hazugságnak kívülről mondanak ellent, és az embert így kényszerítik szisztematikus védelemre. Mi és ma már tudjuk, hogy külső ellenkezésre nincs szükség. Az ember, még mielőtt valaki más észrevehette volna, már tudja, hogy hazudik, és már elkezdi magát védeni, és elkezd önmaga elől bujkálni, elméletekbe és tételekbe, és mentegetőzik. Ez a monomániás autoviviszekció, amit az ember önmagával és önmagában folytat, kényszerművelet. Egyszeri és kivételes hazugságból így lesz magatartás és így lesz rendszer. Így lesz éthosz és szisztéma. Az ember lassan bekeríti önmagát, az elemi közlésről lemond, vagyis már csak a maszk beszél, az álláspont, a világnézet, a filozófia. Hangja is elveszti önmagát, és artikulációs bázisa hamisan cseng, amit az avatott fül azonnal felismer arról, hogy a természetesnél természetesebb, a közvetlennél közvetlenebb és a meggyőzőnél sokkalta meggyőzőbb. Aki ezen a téren még tapasztalatlan, annak különösen ajánlható, hogy vizsgálja meg a mondatok jelentés-horizontját. Észre fogja venni, hogy amint a hazug hang fals és kong, ugyanakkor sima és behízelgő, a mondatok horizontja meleg és bódító pasztell-színekben úszik, hízeleg és csábít, nem éppen mint a festmény, inkább mint a vasárnapi képes melléklet színes reprodukciója. Ha az ember hazudik, mindig kedvesebb, mint amilyen kedves az ember egyáltalán lehet. A hazugságban az ember szubsztanciában egyre kevesebb, az, amit mond, egyre inkább szurrogátum. Nem! Az ember nem szokta megvárni, amíg kívülről támadják. Lelkiismerete arra kényszeríti, hogy önmaga előtt védje meg magát. Állandó és rendszeres bizonyítási eljárásra van szüksége, hogy önmagát kibírja.

Az izgalmas kérdés, ami ezen a helyen felmerül, hogy vajon annak, amit Platón óta dialektikának neveznek, és ami az európai filozófia történeti vívmánya, vajon nem hasonlít-e veszedelmesen az embernek lelkiismeretével élet-halálra folytatott önvitájához, és vajon annak a logikai eljárásnak, amit később bizonyításnak neveztek el, eredetét nem itt kell-e keresni? A kérdés már csak azért is jogosult, mert amikor valaki valamit bizonyít, sohasem a kétségtelen tény győzi meg, hanem a logikai művelet fekteti kétvállra. A bizonyítást is, mint a dialektikát, a görögök találták ki, de nem Orpheusz, hanem a graeculusok, vagyis a jogászok, a politikai szónokok és a szofisták.

Világnézet annyit jelent, mint hazugságrendszer, vagyis nem néha, kivételesen, hanem hogy az ember átgondoltan és szisztematikusan, megfontolva, szívósan egy irányba magát dezinformálja, éspedig nem érdekből, hanem az életben elfoglalt fals helyzete következményeképpen. Amiről szó van, nem egyéb, mint komolytalansága annak az architekturális teljesítménynek, amit Európában világnézetnek neveznek, s amely nem egyéb, mint a pszeudoegzisztens ember centrális élethazugságának erődítménye. Világnézet az emberre kötelező becsület eredménye, ha már hazudott, kitartson mellette, elemi tisztesség, hogy hazugságát minden támadás ellen megvédje.

Jarry a hazugságra való jogot a maga számára fenntartja. Erre szükség is van, hogy az ember az igazságra való igényét fokozza, és már csak azért is, hogy másnak megbocsáthasson és önmaga iránt még szigorúbb legyen. Kivételesen hazudni kell, hogy az ember általában tisztességes tudjon maradni.
A hazugságszisztéma magja nem mindig az egzisztencia leghazugabb pontja, de mindig az, ahol az ember saját korrupciójától a legjobban szenved.

A hazugság állandósulása. Mint életfunkció. Világ, mint hazugságorganizáció. Mint dezinformáció-rendszer. Mint praxis. Mintha valódi egzisztencia csak a világ feladása árán lenne lehetséges.

Az ember azt hiszi, megismerést folytat, holott csupán rossz lelkiismerete ellen védelmet és igazolást keres.

Morálisan lefokozza magát az úgynevezett életért. Klasszikus kifejezés: a létfenntartás által kompromittált.

Elhazudott élet. Pszeudoegzisztencia.

A hazugság a behódolásnak nem okvetlen következménye. Ha nyíltan bevallja, hogy hazudik, meg tudja magát menteni. Életemért és javakért hazudok. De hogy egész életem ne legyen elhazudva, és annak értelme, amit teszek, ne maradjon előttem rejtve, inkább bevallom, már csak azért is, hogy világosan lássak, és tisztességes tudjak maradni.

Az ember ebben a helyzetben nem él önámításban, és rendszere tiszta marad.

Ilyen eset nincs.

A behódolással együtt jár, hogy az ember önmagát helyzete felől dezinformálja.

Direkt morál és pszeudológia.

Elégtétel-elméletek. Bosszú, ressentiment.

Demokrácia. Szocializmus. Stb.

Amikor a pszeudológia oly mértékben túlorganizálódik, hogy értelmileg már nem bírálható, amikor még az is erősíti, ha kézzelfoghatóan nem igaz, mítosszá alakul.

Egyre fenyegetőbbé válik a kérdés, vajon igazság lesz-e abból, amit mindenki hazudik.

Mivel igazán élni és igazat mondani összefügg, hazugság és elhazudott élet sem választható el. Az elhazudott egzisztencia és a hazugság-szisztéma azonban a gondolkodás megszokott kategóriáival nem határozható meg. Morálisan se nem jó, se nem rossz, logikailag se nem igaz, se nem hamis. De nem határozható meg biológiai fogalmakkal sem. Az élet sajátságos valami, a hazugságban is tenyészik és néha úgy látszik, még jobban. A hazugságoktól megkínzott élet bujasága. A hazugságtól meghízottak.
Az embert mindig eszmény elé állították. A valóságban azonban az ember nem az eszményi követelés előtt áll, hanem létében vagy benne áll, vagy nem áll benne, és eszerint ténylegesen és valóságosan vagy teljes értékű létező lény, vagy nem az. Ez a szolid, - a biztos, - a valódi, — és ez a lényegtelen, - a jelentéktelen, - a szubsztanciátlan élet között levő különbség. Ez az egzisztencia és a pszeudoegzisztencia között levő különbség.

Nietzsche szerint, amit az ember másnak hazudik, elenyésző semmiség amellett, amit az ember önmagának hazudik. És ma, hála a pszichológiának, minden jel arra vall, ennek a hazudozásnak virágkorát éljük. A pszichológia az a diszciplína, mondjuk az az ellen-jóga, amely távolról sem azt célozza, legalább a gyakorlatban, ami látszólag létjogosultságát adja, vagyis távolról sem az emberismeret és az önkritika módszere, éppen ellenkezőleg, megtanítja az embert arra, miképpen hazudja tele magát önmaga felől hízelgő pozitívumokkal, és miképpen hazudja kifelé a minél kompromittálóbb tulajdonságokat. A pszichológia a szisztematikus önámítás diszciplínája. Mi történik az önámításban? Az, hogy az ember valódi lénye felől önmagát dezinformálja. A pszichológia hallatlan népszerűségét annak köszönheti, hogy készen szállítja nemcsak azokat a tipológiákat, amelyekkel az ember önmaga számára belső és titkos kiválóságokat koholhat korlátlan minőségben és méretekben, minél csenevészebb valaki, annál inkább. Ma az ember eszményét többé nem a regényekből veszi, hanem a pszichológiai hérosz, Freud és Jung, Adler és Rorschach és Szondy magasrendű típusai azok, amelyeket önmagába belehazudik. De a pszichológia szállítja az önigazolásoknak, a rejtegetésnek és a színészi produkcióknak bonyolult játékát és a szövevényes önvédelem trükkjeit és a kifelé fordított megalázó gyanúsításoknak szofisztikus módszereit is. A pszichológia sikerét azzal aratta, hogy az önámítás technikáját elképzelhetetlen módon tökéletesítette. Nem epikus, hanem pszichológiai hősökkel állunk szemben, akik az introvertáltsággal és az analizáltsággal és magasrendűségekkel önmagukat keresztül-kasul hazudozták. Az ilyen emberről persze, mint Nietzsche mondja, csak orr-befogva ajánlatos beszélni, mert nemcsak támadhatatlan önelégültséggel játssza a tökéletesség szerepét önmagának, és ugyanilyen megalapozott szánalommal néz le mindenkit, akire szerepének negatívumait vetíti, hanem ez az ember nem is tévedhet többé, mert amit csinál, az tudomány. Ez az ember gyógyíthatatlan. Nem idióta. Pszeudoegzisztens. Nem az a veszélyes, aki kottából hazudik, hanem aki már könyv nélkül tudja, és rögtönöz. Akiben a pszichológia már reflex. Ezek a pszichológiai virtuózok, akik az önámítás technikáját már végigcsinálták. Az önámítás technikája mindig az önkritika technikája előtt járt. De régebben, még a vallás és a filozófia korában elképzelhetetlen volt, ami ma: a tudomány korszakában hétköznapi, hogy az önámítás leleplezhetetlen marad. A hazugság persze ebben az esetben nem bűn és nem betegség és nem logikai hiba. A hazugság egzisztenciális tisztátalanság, és ez annyit jelent, hogy az ember elsősorban és mindenek előtt nem a másikat rontja meg, hanem önmagát.
A pszichológiával az ember úgy járt, mint az állam, amely észrevette, hogy vezérkarát az ellenség fizeti.
A pszichológia úgy keletkezett, hogy olyan hazugságoldó eljárást kerestek, amely a pszeudoegzisztenciákban és a pszeudológiákban az összes — akár tudatos, akár tudattalan — dezinformációt az emberből ki tudja választani, és ártalmatlanná tudja tenni. A pszichológia kritikai és önkritikai módszereiben akkor még hittek, és abban a hiszemben voltak, hogy az egzisztenciát és a gondolkodást ezzel a módszerrel hazugságmentesíteni tudják. A pszichológia eleinte tehát a dezinficiálás egy neme volt, a belső higiéné érdekében folytatott művelet, és az elemi tisztesség (Nietzsche: intellektuelle Redlichkeit) helyreállítása és az összes dezinformáció feloldása.
A fordulat akkor történt, amikor kiderült, ha a pszichológiát nem autentikus egzisztencia gyakorolja, tüstént ellenkezőjére fordul, és kritikai és önkritikai tevékenysége helyett homályosító és elrejtő eljárássá változik. A legutóbbi száz év alatt körül-belül ez volt az emberiség történetében a legsötétebb pont. Ha az átvilágító művelet mögött nem hiteles egzisztencia áll, a pszichológia maga egészen rövid idő alatt fedőtechnikává alakul át, és nem hazugságmentesít, hanem a hazugságnak annál fokozottabb védelme lesz. Ez vonatkozik a pszichoanalízisre, a mélypszichológiára, az individuálpszichológiára, az összes klinikai pszichológiákra és teszt-rendszerekre. Ahelyett, hogy az ember a dezinformáció leleplezésére alkalmassá vált volna, és ahelyett, hogy a realizációs folyamatot az emberben megindította volna, a pszichológia ugyanazzal a módszerrel az embert dezinformációjában megerősítette, korrupcióját igazolta, a pszeudoszt még jobban elrejtette, azt körülépítette és elsáncolta, pszichológiailag igazolta. Némely pszichológiánál, különösen a pszichoanalízisnél, ez a folyamat rendkívül gyorsan bekövetkezett. Annyira, hogy a pszichoanalízis ma a legbiztosabb rejtőző eljárássá lett, és a leghatékonyabb fedőtechnika, a legbiztosabb hazugságvédelem, a legjobb dezinformáció, a leghatékonyabb pszeudoegzisztenciális megtévesztő eljárás. Ugyanilyen sorsra jutott az eredeti kierkegaardi teória kivételével az egész modern egzisztencializmus, amely pedig eredetében megbízható hazugságoldó és realizáló módszernek ígérkezett. Ma az egzisztencializmus is fedőtechnikává alakult át, amellyel a pszeudoegzisztenciát nem világítják többé át, hanem amelybe az ember elrejtőzik és abban élethamisításait megvédi. Az egzisztencializmus ebben a pillanatban stratégiailag a legkedvezőbb helyzet abból a szempontból, hogy az ember élethazugságait meg tudja védelmezni.

Körülbelül ezek azok a feltételek, amelyek között Európában sikerült megközelíteni az abszolút hazugságot, vagyis, amikor felmerül a kérdés, hogy lehet-e igazat hazudni? A hazugságtechnikává át alakult leleplező technikának ugyanis igaza van, de úgy ahogy annak van igaza, aki hazudik. Ez az önámítás olyan magas és komplex fokozata, amelyről minden kísérlet, amely ezt le akarja leplezni, visszapattan.

Olyan ember persze, aki az önámítás tevékenységét minden finom rezdületében nyomon tudná követni, nincs, hiszen ami az önámításra jellemző, az nem a durva és feltűnő nagy mozdulat, hanem éppen az alig látható, az árnyalat, a milliméterekben való mozgás, ahogyan a féreg mozog. Ez azonban nem is fontos. Amire szükség van, és ami biztosíték, hogy az ember magát az értelmi tisztesség (intellektuelle Redlichkeit) lehetőleg állandó hőmérsékleten tartsa, és ez úgyszólván a legtöbb, amit e pillanatban a behódolt rossz lelkiismeretétől és a lázadó direkt moráljától megcsömörlött ember elérhet.

A modern életrend egyetlen kérdése: miképpen tud az ember megszabadulni azoktól a hazugságoktól, amelyekkel magát körülépítette, amelyeket magában megszilárdított, egyénileg, társadalmilag, zenéjében, költészetében, gondolkodásában, értékelésében, látásában.

Az elhazudott élet és a belőle kinövő pszeudológiák.

Az abszolút fals rendszer, amelynek egyetlen igaz pontja sincs. Amely önmagában ellentmondásmentes és támadhatatlan. Az abszolút fals élet igazolása és mentségrendszere.

Az egyetlen hazugság.