Hamvas és a politika - Weiner Sennyey Tibor írása


Minden irodalmi tett politikai tett, de nagyon kevés politikai tett irodalmi. Talán ez volt az a gondolat, ami visszatartott attól, hogy mindazt, ami most következik leírjam. 
 
Mert kétségtelenül 
 
van valami karneváli mindabban, ami Hamvas hátramaradt életműve és annak értelmezése körül a magyar szellemi életben történik,
 
s nem vagyok az első, aki ezt észreveszi.

És, amikor ilyen-olyan vitákba – talán kissé felkészületlenül – belementem, akkor a nagyon nagy baj már megtörtént. 

Mi volt az a nagy baj, ami megtörtént? 
 
A magyar szellemi életben eluralkodott a giccs és a politika.
 
Ezt a kettőt egyébként ma már néha egészen nehéz elválasztani. Ha a művészet terepére betör a politika, akkor mindenképpen a giccs tör fel, ha pedig a tudomány területére, akkor a leplezetlen ostobaság. 

Ha a jószándékot kérik számon azon, aki akkor szól, amikor a giccses ostobaság kezd eluralkodni, akkor az csak annyit jelenthet, hogy ott már nincs sem olyan művészet, sem olyan tudomány, amely valóban kapcsolatban lenne azzal, ami az élet. Márpedig ezek nélkül elég nehéz törekedni a teljes életre, mert bár teljes életet ma már szinte lehetetlen élni, annyira széttöredezett, annyira zavart valóságunk, világunk, de törekedni rá talán még lehet. És
 
van még valami, ami nélkülözhetetlen mindazok számára, akik a teljes életre törekednek. A derű. 
 
Kevesen tudták ezt olyan jól, mint éppen Hamvas Béla. Külön esszét lehetne írni Hamvas és a giccs viszonyáról, én azonban most nem annyira magam megnyugtatására, nem is az állítólagos jószándék visszaszerzése végett, hanem a derű megteremtése céljából inkább Hamvas és a politika viszonyát vizsgálnám.  Derűs téma. 

Végig lehetne venni műveit, vagy éppen életének fontosabb fordulópontjait, de
 
sehol sem beszél a politikához való viszonyáról jobban, mint barátainak írott leveleiben és naplóiban.
 
Lehetne elemezni a háború előtt írt műveit, vagy a háború utániakat. Le lehetne írni, hogy másodszorra is bevonult katonának, hogy dezertált és elengedte a rábízott munkaszolgálatosokat, hogy állítólag belépett a kommunista pártba, bár soha sem volt kommunista. Lehetne arról beszélni, hogy mit gondolt az 1956-os forradalomról, hogy miért pont a forradalom alatt írta a Nem mind arany, ami rézcímű egyetlen fennmaradt drámáját, s hogy miért tűntek el 1956-os naplói, jegyzetei. Különösen érdekes lenne elemezni az említett drámát, ami már a szélesebb közönség számára is elérhető a Nehéz nem szatírát írni című kötetében. Mindezt azonban csak jelezni szerettem volna, mert ez esetben mi mégis konkrétan azt vizsgáljuk, hogy Hamvas Béla (az ember), milyen viszonyban volt, mit gondolt a politikáról. 

Semmi jót. 

1943 októberében elküldi Gulyás Pálnak - a kiváló és sajnos méltatlanul elfelejtett költőnek -, rövid recenzió kezdeményét, amelyben azt írja a legcsodálatosabb Kalevala fordításunk költője kapcsán, hogy 
 
„(...) Nincsen élő költő ma itt, s a közelmúltban sem volt, akit ha tollat fog, ne kötne valami, bármi: világszemlélet, iskola, stílus, elv, modor, elérendő cél, a legrosszabb esetben politika. Mindenkinek van oldalpillantása valami más felé, ami nem költészet és nem költői. Ezért nincs tiszta hang, nincs költészet, nincs költői élet. Nincs meg a versben a nagyság, amivel a költő a művet egész testével befedi, átkarolja és igazolja. Nincs példa, nincs szépség, nincs tűz, nincs elemi és meggondolás nélkül való szabad megnyilatkozás. (...) csak egy van: költészet. Ami rajta kívül van, csak zsivaj: szerepek szavalása, sunyi összeesküvés, vagy a legrosszabb esetben politika.”
 
Már ebben a kontextusban is elég világos, hogy mi az, ami Hamvast leginkább zavarja a magyar költőkben. A szabadság hiánya. Éppen ezért annyira kulcsfontosságú, újra és újra meghatározandó fogalom a magyar költészetben a szabadság. Nem Petőfi volt az első, és nem én leszek az utolsó magyar költő, akinek a szabadság olyan nagy problémát okoz, hogy folyton, újra és újra beszélnie kell róla. Egyébként
 
a közös definíciók hiánya nem csak a szabadság esetében feltűnő.
 
És erre már Nádas Péter is felhívta a figyelmet. Valójában mi magyarok azt se nagyon tudjuk, hogy mit jelent a politika, mit a művészet, és mit jelent a giccs. Lehet, hogy ezért keverednek folyton össze itt a dolgok?  Lehet, hogy egyszer le kellene ülnünk és megegyeznünk, abban, hogy mi a politika, mi a művészet és mi a giccs? Meg kellene egyeznünk talán éppen abban, hogy politika a közös ügyeinkkel való foglalkozás, úgy, hogy valóban valódi megoldásokat találunk? A művészet talán az az alkotás, amely kiteljesít, megemel, elgondolkodtat, hat, épít, átalakít a katarzis által? S vajon a giccs nem lehet, hogy az-e, ami csak elveszi az időt és az energiát az élet valóban fontos, szép és jó dolgaitól?  

Nem túl meglepő azoknak, akik a magyar történelmet ismerik, hogy 2016-ban, amikor ezt az esszét írom, alig léptünk előre a hetven évvel korábbi állapotokhoz. 1946-ban ugyanis Hamvas Béla ezt írja naplójába: 
 
„A szituáció a múlt világháború végén hasonló volt a mostanihoz. Politikai pártellentétek – világszemléleti háttérrel. Egyik sem volt őszinte: elkésett és rosszhiszemű megoldások. (...) – Mindez mélyebbre megy vissza. ”
 
Sokkal mélyebbre.

Itt nem a tettek döntenek, nem a döntések láthatóak, hanem a csak a vakhit. Az emberek itt vakon hisznek jobb-, vagy baloldalban, ilyen vagy olyan pártban, efféle vagy afféle világszemléletben,  rosszabb vagy büdösebb kenyőcsben, legrosszabb esetben pedig ilyen, vagy olyan vezetőben. Ha pedig tévednek? Akkor meg
 
„Milyen jó, hogy van politika! Van mire áthárítani az összes baklövéseket!”
 
Pedig a politikát is mi „csináljuk”. 
Vagy mégsem? 
Vagy mégis? 

Amikor Hamvas leírta az előbb idézett zseniális gondoltatot, ami mára már szinte közhelynek hat, akkor éppen Tiszapalkonya „vendégszeretetét élvezte”, és 1960 július 24-ét írtunk. Minden vakhit előbb-utóbb kialakítja a saját klérusát. Hamvas az előbbi gondolatát így folytatja:
 
„A három klerikalizmus: a vallási – papi, az állami – politikai – hivatali, a tudományos. Jellemzésük: mindegyik saját területén ügyel arra, nehogy a szabad gondolat megjelenhessék – Ehhez képest minden, ami e klérusokon belül megjelenik, kisebb jelentőségű annál, hogy lényeges létjelentősége legyen (pl. Planck, Einstein). (...) Mi az a klerikalizmus? Apparátus. Mi az a „kívül”? Közösségen kívül. (...)”
 
Majd jegyzetének végén egészen konkrétan rákérdez, hogy vajon a klerikalizmus nem más-e, mint maga a „fekete mágia”?  Ha Franz Kafka Kastélyára vagy aFegyencgyarmaton című elbeszélésére gondolok, ahol szerzőnk a XX. századi Európa egyre szövevényesebb apparátusának okkultságát pedzegette, akkor mindenképpen az az érzés fog el, hogy mi más lehet az a fekete mágia, ami az élettől, az értelem fényétől, a lét valóságától a rendszerbe kerülőt távol akarja tartani, mint  tényleg valamiféle „fekete mágia”. Ennek a fekete mágiának az eredménye az, hogy
 
egyszerre hétköznapi valósággá tudott lenni a koncentrációs tábor vagy a gulág.
 
Nem kivétellé, hanem hétköznapi valósággá. Kertész Imre ennek a hétköznapi valósággá válásnak a rettenetéről írt a lehető legtermészetesebben.

Amikor valakit kritizálok ma „politikai nézetei” vagy „pártválasztási preferenciái” mentén, vagy egyáltalán a politikára terelődik a szó, akkor nagyon hamar megsértődik, hiszen a vakhitét és a vakhitének papjait, egyházát bántottam, márpedig úriember vallásról és szerelemről nem vitatkozik. És ez az a hazugság, amit a politikai klérus el akar vakhitetni a vakhívőkkel, a vakhívők pedig elhisznek mindent, hogyan máshogy, mint vakon.
 
Közös ügyeink megvitatása képtelenség, hiszen még alapfogalmaink sem tisztázottak, sem egyeztethetőek. 
 
Hol van az a tudomány, amelyik tisztázni tudná közös szavainkat arra nézvést, hogy akkor most mi a jó és mi a rossz? Mi az érték és mi értéktelen? Mi a közös és mi az, ami az egyén legbelsőbb, privát ügye? Mi a szabadság és mi az, amikor beleszorulunk a létbe, s nincs többé szabadságunk? 

A helyzet az, hogy nincs többé ilyen tudomány. Ilyen tudomány lehetett volna a filozófia, a pszichológia, a szociológia, de még a filológia is. De mindegyik tudományoskodássá vált, és menthetetlenül elnyelte őket a közoktatás és az akadémia. Egyfajta különös, gőgös, klerikális szcientifizmus lett a XX. és XXI. századi emberének a tudományán úrrá, amiből levezetik és alátámasztják az egyre szürreálisabb úgynevezett reálpolitikát. 

„Reálpolitikai valóság: szcientifizmus.” - mondja Hamvas az egyik jegyzetében és később  - Budapesten, 1954 április 20-án - Szabó Lajossal való vitáját erről így jegyzi le:
 
„H. B.: (Kotányi) Attilával való beszélgetési kísérlet, amely egyéb külső dolgok miatt nem sikerült. A téma: a hagyomány, amely a modern válság megoldását tartalmazza, ha a krisztológiai válságon átesett. A modern európai szellem (szcientifizmus) a válságot csak elmélyítette.
Sz. L.: Helytelen információk. Különösen a szcientifizmus kérdésében. Példa: tudomány, művészet szembeállítása. Ha elválasztom, mindkettőt martalékul adom a gengsztereknek. A szcientifista (amit annak neveznek) gondolat az erőszakosan és mesterségesen széttépett gondolat. Egyetlen összefüggő realitás gazdagsága a nagy magasságoktól az útonállókig. Minden széttársítás javíthatatlan hiba, és a résbe az ellenség beeresztése. ”
 
Szabó Lajos figyelmeztetése, hogy mit adunk „martalékul a gengsztereknek” és mit nem: több mint megfontolandó. Hamvas ezt a kritikát sokáig szerintem nem is nagyon tudta feldolgozni, és bár már Várkonyi Nándornak évekkel korábban írott levelében jelzi, hogy mi lehet – ha lehet egyáltalán – a „megoldás”, csak sokkal később realizálja igazán. 

Miről van szó? Talán valami olyasmiről, hogy a deszakralizált vakhit helyett a valódi hitet kell megélni? Talán arról, hogy nem valami vezérben, politikai rendszerben, kenyőcsben kell hinni? Mit is írt Hamvas 1946 szeptember 19-én Várkonyinak? 
 
„Tudom, kire vagyok irigy. Kodolányira nem. De őt nem tartom olyan embernek, aki terveidbe illik. Németh László más. Ő is reménytelenül politizált ember és politikakomplexusára vonatkozólag sürgős mélylélektani analízist ajánlanék neki. Egészségesebb lenne. De ő egészséges ember. Kodolányi nem az. Kártékonynak tartom. És belsőleg, vagyis véglegesen nívótlannak. Nagyon óvatosnak kellene lenni embereink megválasztásában. Az írás láthatatlan sugárzásaival hat. Kodolányi sugárzásai a legalacsonyabbak. Gondolkozz ezen. Illést jelentéktelennek tartom. A költők kifogástalanok: Weöres, Szabó és Berda. A Lukács-probléma már nem idő-szerű. A szellemi magyarság véglegesen döntött, és nem „kelet” felé. Ha másra nem,
 
ez a felfordulás arra jó volt, hogy meglássuk: európaiak vagyunk, egész hagyományunkkal keresztények és európaiak. Ez az eloroszosodás a problémák megoldását ismét csak elkenné, mint nemrégiben a németesedés.
 
„Az egyetlen út” az utunk. A mienk. Nem a jobb és nem a bal és nem a „harmadik”, hanem az „egyetlen”.”
 
 
Vajon mi lehet az az „egyetlen” út? Sem nem az eloroszosodás, sem nem azelnémetesedés. Netalántán az ősök útja vagy az istenek útja?  Vagy egyik sem? Alig két évre a Várkonyi Nándornak írott levél után azt írja a szentendrei Kőhegyen lejegyzett naplójegyzetében:
 
„A nagy vágy-terv: a politikai fordulatra mindenki vár. Én óvatosan várakozó álláspontra helyezkedtem a várakozással szemben. Akkor, ha elkövetkezik, kilépek. Ma nincs senki, aki azt a szerepet, amelyet kell, be tudja tölteni. Abban a pillanatban a krisztusi realizálás útját meg kell nyitnom. Következmények nélkül. Tisztán és apostoli hősiességgel. Mint „bölcs” – aki a dolgokon már kívül áll, de visszatér közéjük, hogy a szegény nyomorultakon segítsen. Van-e oly erős ember ma itt, aki ezt meg tudja tenni? Erre kellett megírni a Tíz előadást. Azóta tudom, hogy sok pontatlan, kidolgozatlan rész. De tudom. Már az is sok. Többet tudok. És bízok Őbenne, hogyha eszközévé teszem magam, az igazságot mindig tudomásomra fogja hozni. ”
 
Tudom, hogy nagyon sok olvasónak ezek menthetetlenül nagy szavak. Hamvas is tudta. Ezért a naplójába írta, bár megjegyzem nyomokban több műve is ugyanezt tartalmazza. De esszém elején jeleztem, hogy most a naplói és levelei mentén, mintegy a művek mögé pillanatva vizsgáltuk, hogy
 
mégis mit gondolt Hamvas a politikáról.
 
Az már világos, hogy nem azt, amit tegnap vagy ma gondolnak sokan róla. Sőt, azt, amit itt és most sokan politika szó alatt értenek Hamvas Béla végül elintézte ennyivel: 
 
„Politika.
(Shakespeare becsvágy-filozófiája. III. Richárd, Macbeth, Ahogy tetszik.) ”
 
vagy 
 
„A reálpolitika (név) nem valóság, nem létező, hanem, mint ami a rossz léthez akar jutni, léten kívül áll. Maya. Káprázat. Változik. Történet. Idő. ” 
 
és 
 
„Politika, szcientifizmus, ökonomizmus stb. mint modern naivitások, elkenési kísérletek, tehetetlenségek, rövidzárlatok, végig nem gondolások... ”
 
sőt
 
„(A) nacionalizmus a pszichiátriára tartozik – (politika?) ”
 
Mert bizony a mostani értelemben vett politika éppen az emberiség gyenge pontjára játszik, mégpedig, hogy szeretnénk elhinni, hogy jobbak, szebbek, kiválóbbak, kivételesebbek, nagyszerűbbek vagyunk, mint mindenki más. Ez a cukorka, ez a kenyőcs, amit bead, amivel bekeny a politikai klérus. Az ilyen-olyan nacionalizmus, amely nem más, mint a tényleges őrület.  Eltérés az alapállástól. Nem közös ügyeink intézése, megoldása, életünk jobbá tételéről van szó, hanem a hatalom megtartásáról vagy megszerzéséről, a klérus gazdagodásáról és korrupciójáról, a vakhívők kábításáról. Mégegyszer hangsúlyozom, hogy sokak számára valószínűleg a legmeglepőbb megoldást találta Hamvas Béla élete vége felé erre a kétségtelenül ma is ható problémára. Nem egyszerűen a kétséget, még csak nem is csupán az iróniát. A kétségben és az iróniában is mindig van egy kis fennsőbbrendűség, vagy egy csipetnyi halálfélelem. Hamvas egészen egyszerűen ahhoz tért vissza, ami mindig is adott volt. Olyan fogalmak, mint alapállás vagy globális orientáció, realizálás vagy mérték igazából innen érthetőek meg. 

Szabó Irmának írja 1954 március 25-én, hogy 
 
„nem tudok lemondani bizonyos várakozásról. De mindinkább látom, hogy nem valami földi, vagy pláne politikai várakozásról van szó. Majdnem olyan ez, mint az első keresztények végvárása."
 
Németh Ferencnek pedig egy másik, a Karnevált idéző, Budapesten keltezett levelében 1963 decemberében pedig leszámol azzal is, hogy ő a „politikai üldözött” szerepében tetszelegjen:
 
„Úgy veszem észre, hogy Ön abban a hiszemben van, hogy én a politikai üldözöttel azonosítom magam, és önmagam apoteózisát óhajtom megírni. 
Hogyhogy?
Azzal válaszolok, amit egyszer hallottam: aki behódol, az gyanús, aki nem hódol be, az még gyanúsabb.
Bevallom, értem.
Azt hiszem, ennél csak az gyanúsabb, aki be is hódol, nem is. Vagy aki sem behódol, sem nem hódol be.
Ez a leggyanúsabb.
Ön rendkívül előzékeny. Helyzetemet igen megkönnyíti.
Én önmagamat ebből a csávából ki óhajtom venni. Nem kívánom magamat függővé tenni attól, hogy pillanatnyilag ki az, aki üldöz, és ki az, akit üldöznek.”
 
De végül 1966-ban jegyzi föl azt a mondatot, ami némi derűre ad okot ebben a megoldhatatlannak tűnő szövevényben, amit az embernek az emberiségbe vetett léte okoz. Persze csak annak, aki nem valamiféle klérusnak és klérusban vakhisz.
 
„Következő életemre halasztottam a legtöbbet, amit el akartam érni.”
 
 
IRODALOM
Hamvas Béla: Naplók I-II. Medio. Budapest. 2010.
Hamvas Béla: Levelek. Medio. Budapest. 2011.