Csontváry nagy cédrusa
(a Patmosz című kötetből)
There's a tree of many one, mondja wordsworth:
fa áll itt, a sok közül egy. Olyan, mint a többi, de megismételhetetlenül és
individualitásának dicsőségében egyetlen. Ami a régieknek a legfontosabb volt,
az abszolút szellem, amely mindig és mindenütt volt és lesz és azonos, ami ma a
legfontosabb, a személyiség, aki soha nem volt, és nem is lesz több, csak ez az
egyetlen van, csak most itt, sehol másutt és ebben a pillanatban és mindentől
különbözik. Csontváry meg akarta festeni ezt a meg nem ismételhető és minden
mástól különböző individualitást teljes dicsőségében, és nem önarcképet
festett, hanem magányos cédrust a Libanon csúcsán. Mint, ahogy Van Gogh sem
önarcképet festett, hanem szalmaszéket. Az arckép csak konfesszió lett volna,
csak regény. Ez itt vízió. Látomás, amely a
személyiség egyetlenségének apoteózisa az emberfölöttiben.
Az abszolút
szellem mindig készen volt és készen van és teljes, és az ember készen kapja, és ez benne a nagy. A személyiséget az
embernek magának kell megcsinálnia, mert az sehol azelőtt nem volt, és azt nem
kapja sehonnan, és ez benne a nagy. De ez így nem is jó. Mert, amit készen
kapok és ami végleges, az nagysággal nem mérhető. A nagyság annak a mértéke,
amit nekem kell megcsinálnom. az abszolút
szellem van. A személyiség nagy.
A létezés
mértéke az archaikus korban az abszolút szellem volt, ma a személyiség. A
személy az abszolút szellemhez képest excentrikus és egzotikus, efemer és
momentán, álom és káprázat. Mégis a személyiség nagy, és nem azért, mert az
abszolút szellemre utal, hanem mert az eredetre. Nem rendszer, hanem kép. Nem
architektúra, hanem hang. Nem a teremtésre hivatkozik, hanem a teremtőre. Az
európai nem az abszolút szellem, hanem a nagy személyiség jegyében áll.
A kettő közül
melyik a több, azért állapítható meg nehezen, mert ha ismerünk is olyan abszolút
szellemet, amely a személyiség jegyében, és olyan személyt, aki az abszolút
szellem jegyében áll, és ha értjük is, nem tudjuk követni. Úgy látszik, mindig
kevésbé. Egyre személyesebbek és egyre egyetlenebbek leszünk, és találkozásaink
egyre inkább az egyetlen és személyes körben történnek meg, ott, ahol mindenki
különbözik, nem pedig ott, ahol mindenki azonos. Az ember nem azáltal válik
emberré, hogy van egyetlen azonosság, hanem, hogy nincs belőle kettő.
Az abszolút
szellem személyfölötti. Amit mond, kinyilatkoztatás. Amiről felismerem, hogy
mozdulatlan és megmozdíthatatlan. Nem csinál semmit„ hanem van. Itt vannak a
hierarchia felső fokán álló kerubok és szeráfok, mint az egyiptomi szobrok,
mint a Buddhák, mint a bizánci mozaikok, mint az ikonok. Ez a mozdulatlanság
ritkán valósítható meg. Tudjuk, hogy tudatunk nyugalma csak évtizedek
gyakorlatával és hallatlan erőfeszítéssel érhető el. A kínai tao és a hindu
jóga tanít meg arra, hogy ezt a biológiai mechanizmust miképpen lehet
meglassítani, és néha, legfeljebb napokra, megállítani. De aki nem tanulta, már
csak tehetetlenségénél fogva is, folytonosan, még alvás közben is mozog, mert
álmodik. Nem tud megállni. Ahol az ember megáll, már nem élet, hanem lét. A
mozdulatlanságot itt nem tudjuk realizálni. Valamilyen, inkább negatív
sejtelmünk van arról, ami történettelen és időtlen, ami túl van korszakon és
örök jelen, ami bizonyosság és abszolútum és tudás. Mi magunk fejünk búbjáig az
időben vagyunk, a viszonylagosságban és a pillanatban, cselekszünk és mozgunk,
nem tudunk, csupán csak ismerünk, nem érünk el, csak kutatunk. Az abszolút
szellem formálja azt a létet, amelynek mi csupán függvényei vagyunk. Formálja,
anélkül, hogy megmozdulna, mi pedig azok vagyunk, akiket formálnak, és
változunk.
Az abszolút
szellem nem aktív. Az abszolút szellem lát. És ezt a látást sugározza. A héber
hagyomány azt a világot, amely mindent lát és ezt a látást sugározza olam ha-aziluth-nak nevezi. Ez az
emanációk világa. A szellem, minél közelebb van ahhoz, hogy mozdulatlan legyen
és lásson és a mindenlátást sugározza, annál közelebb van az abszolútumhoz. Ami
örök és tudás és bizonyosság.
Íme a cédrus.
Itt áll mozdulatlanul, mint a kerub az olam ha-aziluth-ban, és mindent lát és
sugárzik. Olyan, mint a tao, és a jóga végső célja, már nem hullámzik, hanem
kisimul, és nincs rajta egyetlen rezdület, sem fodor. Már nem álmodik. Ez nem
az élet, hanem a lét. Mint az egyiptomi szobrok és a bizánci mozaik. Itt áll,
mint az arkangyal, aki nem csinál semmit, hanem van. nietzsche írja, a legtöbb, ha azt mondom: akarom. Ami még
ennél is több, ha azt mondom: vagyok. Jahve így szól: eheje aser eheje — voltam, aki voltam, leszek, aki leszek, vagyok,
aki vagyok.
A személyiség
is abszolutizálja magát, de azzal, hogy önmagát mindenről és mindenkitől
leválasztja. Absolutized by isolation,
mint huxley írja. A személy
cselekszik és mozog és dolgozik és realizál. Mindegy, hogy miképpen.
Végeredményben csak egyet csinál, saját szakrális egyéniségét valósítja meg. A
tökéletes személy az, aki senkihez sem hasonlít semmiben. Az abszolút szellem
analógiákban gondolkozik, mert számára minden összefügg, és nincsen semmi, ami
ne felelne meg valami másnak. A személyiség különbözésekben gondolkozik és
mindig azt választja, amit csak ő választhat, senki más.
Ami az
abszolút szellemnek az analógia, az a személynek a dharma. A dharma az ember személyes sorsában a megszentelt
megismételhetetlenség törvénye. A hinduk azt mondják, hogy a nyomorék koldus,
ha élettörvényét teljesíti, több, mint bármely bölcs, hatalmas és gazdag
király, aki azt nem teljesíti. A személy, megdicsőült individualitásában a sok
közül egy. Kiszámíthatatlan útjaiban és az örök időben és a pillanatban, saját
helyén, itt, a térben és a világban, most, a népben és a vallásban és a
nyelvben, és a hűségben a földhöz és végzetéhez.
Íme a cédrus.
Fa áll itt, a sok közül egy. Nincs belőle kettő. Elszigetelt egyetlenségében
abszolutizálta magát. Senkihez és semmihez nem hasonlít. Saját ideje van, saját
helye, itt áll, beágyazva a világba, népébe és vallásába, hűségben földjéhez és
végzetéhez, szakrális egyszeriségében. Nem tudja, hogy mi az abszolút szellem és mi a kinyilatkoztatás, mi a nyugalom és mi az elcsendesedett tó víztükre, amin
nincs egyetlen habfodor. Amit lát, nem az egész egyszerre, csupán egyetlen
perspektíva, s az sem tiszta. Egyetlen pillanatig sem áll meg, folyton dolgozik
önmaga megvalósításán, semmiben sem bizonyos, folyton inog és tévelyeg és
káprázik és téved és csalódik, de úgy, ahogy senki más, csak ő.
Van Gogh
szalmaszéke is az egyetlen az abszolútumban, és az abszolútum az egyetlenben.
De a szalmaszék a cédrusnál humánusabb és szociálisabb és megszólíthatóbb. A
cédrushoz hiába beszélek, mint ahogy a kerubhoz hiába. Hallja, de nem mozdul. A
szalmaszék akar, a cédrus van. A szalmaszék álmodik és szenved, a cédrus lát. A
szalmaszék az életben áll, a cédrus a létben. A szalmaszék megrendít, szeretnék
hozzámenni és segíteni rajta, legalább megérinteni, vagy megvigasztalni, vagy
megfogni a kezét. A cédrus megközelíthetetlen magasságban mered fölöttem,
félelmetes nyugalmában, mintha Isten és a világ leszakadt volna róla, és
egyedül állna a Libanon csúcsán.
