Hamvas Béla: Nietzsche-jubileum
A harminc éves Nietsche-jubileum feltûnés nélkül múlik el. úgy látszik, nincs mit igazolni. Nem beszélnek Nietzsche-reneszánszról, mert hiszen van. A Kröner-vállalat két kiadásban is lenyomatta mûveit, egy hét- és egy kétkötetes formában s a közel százezer példány csaknem észrevétlenül szívódik fel. Néhány körkérdés, a többi között a francia íróké, eléggé tanulságos. Aztán cikkek, emlékezések. Idõszerûtlen jubileum. Harminc éve, hogy meghalt és negyven, hogy utolsó munkáját befejezte. Minden szava friss, sõt aktuális. Spengler és több más tanítványa elavultabb, mint õ maga. A divatos pillangók is körülrepdesik. Pourtalés «Amor fati. Nietsche en Italie» címen könyvet írt, Stefan Zweig több mint száz lapon mond róla émelygõs semmiségeket, Emil Ludwig is, mint hírlik, Goethe, Bismarck, Vilmos és Lincoln után róla szándékozik készíteni legújabb giccs-óriását.
*
A Nietsche-emlékmûvek legnagyobbja és legélethûbbje Ernst Bertram-é. A mû nem egymagának Bertramnak mûve. Ezt a Nietzsche-alakot a George-kör formálta meg, az a kör, ahol Nietzsche géniuszának tüzét ma a legnagyobb áhítattal ápolják és élesztik. A munkán érezni magának Georgenek is hatását és érezni, hogy sok hívõ hosszas megbeszélésének, vitájának, elmélyedésének eredménye.
Nietsczherõl emlékmûvet nem lehet másképpen készíteni, csak, ha az ember valamiféleképpen rendezi azt az anyagot, amit õ maga alkotott. Valamilyen szempontból rendezni kell gondolatait. Minden szempont szükségszerûen jó és szükségszerûen rossz. Jó, mert ez a szempont is fontos, rossz, mert nemcsak ez a fontos. Nietzscheben megvan a mozaikkövek izgató ereje, arra ösztönzi az embert, hogy rendezze. A rendezésnek sokszerûnek, sokoldalúnak, sokszemszögûnek, sokszínûnek, sokhangnemûnek kell lenni. Komplexnek és ellentmondónak.
Bertram könyve tárja fel ezt a komplexitást és gazdag ellentmondások tömegét. Megalkotta a «kételkedõ hívõ», «az istenkeresõ szentségtörõ» mítoszát. Kiemelte benne azt, hogy Nietzsche nem tartotta magát az ellentét egyik oldalán. Megvolt benne a démoni vakság és a messze tengerek kutatója. Szabadságvágyó és antiliberális egész a rosszindulatig. Élte a piaci harcost és a zárkózott emberszeretõt. Ellentétekbõl volt összetéve: Dionysos «és» a Keresztrefeszített - Dionysos «vagy» a Keresztrefeszített. Megvolt benne az Észak germánja, de a Dél görögje is. Forró és hûvös. A leghidegebb intellektus és a tüzes állati ösztön. Amorális - de látja, hogy még a tudományban is minden a morál. A filozófia csupa aktualitás, csaknem zsurnalizmus - egyúttal az atavizmus legmagasabb foka. Darwinban megérzi a kozmikust, de éppen úgy a kispolgár-szagot. zenész, költõ, gondolkodó, lázadó, lázító, próféta és mindezt tagadja. A dionyososi fensõbbrendû embert hirdeti és leveleit úgy írja alá: Der Gekreuzigte.
Betram az újabb történelem legproblematikusabb alakját lényegében fogta meg. Senki az õ rajzához döntõen más vonást nem tudott rajzolni. Sikerült körülötte a mítosz varázslatos levegõjét megteremtenie. A mítoszban pedig minden benne van, mert kép, mert szimbolum.
*
Az extatikus nihilizmus elõkészítõje annak, amit Nietzsche úgy hív: «Az élet egy új módja az, ami hiányzik». A passzív nihilizmust elutasítja. benne a nihilizmus «a szellem fokozott energiája, a düh, amely helyet csinál önmagának, az elkorcsosult széttörése és lerombolása. Helyet és levegõt az új életnek!» A nihilizmus, mint történelemalkotó erõ: «az emberi szellem erejének egy magasabb ideálja, gazdag, romboló és irónikus». Nietzsche azért jött, hogy «az utolsó reményt is feloldja». «Ami úgyis zuhan, meg kell lökni!» Tagad, rombol, destruál, gyûlöl, mert «van bennük valami, ami igent akar mondani, de amit mi még nem látunk».
*
Leon Csesztov sajátságos orosz alakot farag Nietzshebõl. Tolsztojról és Nietzscherõl, illetve Dosztojevszkijrõl és Nietzscherõl írt könyvében, mint orosz, nem indulhatott ki másból, mint a vallásfilozófiai gondolatokból és különösen a «Zarathusztra» ama mondatából: «Az Isten halott».
Nietzsche a morálban Isten nyomait kereste és nem találta. El kellett vetnie a morált. Tovább kereste az Istent és úgy találta, hogy az az Isten, akit kutat és akiben «hisznek», nincs. Az Isten másutt van. «Ha van Isten, hogyan tudjam elviselni azt a gondolatot, hogy az Isten nem én vagyok?»
A követelményeket az emberrel szemben támasztja. Istent kikapcsolja a játékból. «Az ember nagyságát várom, ez az amor fati. Hogy az ember ne akarja a mást, ne akarjon hátra, elõre. A szükségszerûséget ne csupán elviselje, még kevésbé eltagadja - minden idealizmus a szükségszerûség meggyalázása». «Minden átkozódás hiábavaló és erõtlen. A legszenvedélyesebb szó sem tudott soha egyetlen legyet sem megölni». «Nem tehetek mást, mint választok a morális panasztevõ szerepe között, aki szemben áll az egész világgal, az egész élettel és a sorsom szerelme között, amely szereti a szükségszerûséget, az életet, ahogy a valóságban mindig volt és mindig lesz». Féreg az ember? Igen. «De igent kell mondani a féregre».
Csesztov, amikor Nietzschet Tolsztojjal és Dosztojevszkijjel összeveti, keresi a «Karenina Anna» jellemeinek kulcsát, megvizsgálja a «Félkegyelmût» különösen Karamazov Ivánt, az «Ördöngösök» szereplõit, úgy látja, hogy Nietche heroikus életigenlése megvan az oroszokban és amennyi nihilizmus, kétségbeesés és oroszokban van, ugyanannyi megtalálható Nietscheben is.
*
Nietsche szellemtörténeti helyét Herbert Cysarz próbálja megállapítani «Von Schiller zu Nietzsche» címû könyvében, ahol a XIX. század szellemi stádiumairól beszél.
Nietzsche a modern kor megteremtõje, a «monumentális és érdekes» esztétikai kategóriáinak elsõ és végleges kifejezõje. Nietzsche jelentõsége évezredes. Az antik harmónia-ideállal szemben, amely ideál még a XIX. században is uralkodó volt és még olyan emberi nagyságokat tudott megihletni, mint Goethe, Nietzsche új ideált teremtett. A harmónia-eszmény helyébe a feszültség-eszményt tette. Ez az új feszültség-eszme a modern ember, sõt, az elkövetkezõ ezredév emberiség klasszikus ideálja.
Együtt van benne az antik tanítvány és az apokalipszis. Szubtilis formák virtuóza, kényes bizalmasságok felfejtõje, enciklopédikus ínyenc - mégis megvan benne a márvány monumentalitása. Feltétlenül hõsies. Szász protestáns, klasszikafilológus, de lovag és ugyanakkor európéer. Királya minden divatnak, megváltója a fiatal nemzedékeknek, filozófusa az utcának, tõzsdének és sportpályáknak. Korszerû és nem korszerû egyszerre. Az elzsírosodás és elcsordásulás korában õ a kard vakmerõsége. «Nietzsche szent élete a legistenibb magasság, a legkegyetlenebbül állati, együtt van benne a legfagyosabb és legforróbb tudás - titáni, prometheuszi, kínos, megterhelt élet, amely önmagán ezer esztendõvel mutat túl.»
Magába foglalja Dosztojevszkijt, Michelangelót, Luthert, Verlainet, Dürert, a fin de sičcle nüanszmániáját, a keresztény lovag gesztusát és az antik titán vulkáni tüzét. Dionysos «és» a keresztrefeszített.
Spittelernél hajnalodott, Stefan Georgenél nappalodott, az expresszionizmus vihara sok levegõt tisztított körülötte, de végül is úgy lett, ahogy Nietzsche mondta: «csak a legközelebbi európai háború után fognak engem megérteni».
Nietzsche világtörténelmi fordulópont: az új klasszikus életideál megteremtõje.
*
Ludwig Klages Nietzsche-könyvében, mint maga a gondolkodó is mondja, nem tudni, hol végzõdik Nietzsche és hol kezdõdik Klages. Nietzchebõl indul ki és magyarázatai egy ideig pontosan egyeznek Bertraméval. Késõbb kiemeli a «lélektani vívmányokat» és megállapítja, hogy Nietzsche az elsõ igazi pszichológus, az a pszichológus, aki nem elvont, valótlan, mathetmatikai nemlétezõ lelket ír le, hanem a «térben, idõben földhözkötött emberi lelket». A puszta lélek minõségtelen. A valóság pedig a minõsített lélek, az emberi, sõt az egyes emberekben levõ örök lélek. Ennek a léleknek elsõ látója volt Nietzsche és minden egyéb nagysága emellett a nagyság mellett eltörpül. Új világot fedezett fel. Fölfedezte a világot. Nem alkotott rendszert. Természetesen, mert hiszen a «rendszer akarata a becsületesség hiánya». Nem beszél képzelt, ideális, eszményi világokról, nem szépít, nem szûri meg a valóságot.
Annak, hogy nem alakulhatott meg a léleklátásnak ez az emberi formája, az «ideál» az oka. Ez tévesztette meg annyira a látók szemét, hogy az ideál mögött nem látták meg a valóságot. Ez a csalódás - morális öncsalás. Hazugság. Nem lát, mert nem akar látni. Nem úgy látja, ahogy látja, hanem másképpen. Úgy látja, ahogy akarja.
A Nietzsche elõtti lélekszemléletben minden csalás. Tudatos, vagy tudattalan, mindegy, csak a forrás más. És pedig csalás, mert a «tudat» maga csalás és minden ami rajta keresztül szûrõdik. Klages intellektuális nihilista. Ami ezzel egyenlõ: morális anarchista. Mert a morál intellektualizált élet. Bien penser c'est la principe de la morale, mondja Pascal. Sokrates is. Ez igaz. Helyes gondolkozás a morál alapja. De nincs helyes gondolkozás. Gondolkozás már magában foglalja azt, hogy nem lehet igaz, hogy szükségképpen hamis, hazug, hogy szükségképpen - csalás. Ha egyszerûen így gondolkozik, akkor - tévedés. Ha még ezenfelül fenn is akarja tartani és érvényességét vitatja, akkor: hazugság. Akár tudatos, akár tudattalan, nem jelent semmit. Más az iniciativa, de az eredmény marad annak, ami.
Mi a helyes? Erre a kérdésre nem lehet felelni. A kérdés feltevése intellektuális. A tudat szülte. Nincs rá felelet. Lehet helyes az egyes, lehet az általános. Lehet ez, lehet az. Senki sem «tudja». Nem lehet «tudni». Azt sem lehet mondani, hogy az «ösztön», mert az ösztön egy már a tudat által minõsített valami. Nincs helyes. Ez csak a tudat hazugsága.
Ki kell oltani a tudatot. És akkor, ha a tudat megszünt, akkor valamilyen egészen más módon, mint ahogyan ma és most el tudjuk képzelni, megtaláljuk azt az életet, a tudaton kívülit, mert a tudat az összes életlehetõségek közül csak egy. Millió variációnak csak egyetlenegy szûk formája.
Ki kell ugrani a tudatból. Intellektualista nyelven ez az állapot: extázis. Õrület. Igen, õrület. De csak, amíg egyedül van. «Egy ember gondolatával egyedül: õrült - de, ha már ketten vannak, kezdõdik a bölcsesség».
Nyugat, 1930, 23. szám