Hamvas kontra Lukács, avagy mi a művészet?

20 percben Magyarországról II.

Weiner Sennyey Tibor írása - forrás itt

Megjelent a Hamvas Béla életműkiadás 26-dik kötete, melynek címe „Művészeti írások I.” – és melyben helyet kapott két olyan fontos szöveg is, mint a Forradalom a művészetben (eredeti címén „Absztrakció és szürrealizmus Magyarországon”, melyet Hamvas feleségével, Kemény Katalinnal írt közösen), továbbá az itt elsőként közölt „Öt meg nem tartott előadás a művészetről”. A kötetben olvasható még néhány olyan érdekes esszé, mint „Az ikon”, a „Modern szobrászat és művészetelmélet”, a Velázquezről és a kubizmusról írott tanulmányok, végül pedig az európai iskoláról,  Lossonczy Tamásról és Martyn Ferencről szóló cikkek. Itt és most csak két tanulmányról lesz szó. Az egyik a külön könyvként 1947-ben napvilágot látott, mára kultikussá vált tanulmányfüzér, a „Forradalom a művészetben”, melyet – mint közismert – betiltottak, Hamvas Bélát pedig nem sokkal később B-listázták. A másik, az ebben a kötetben napvilágot látott „Öt meg nem tartott előadás...”, melyet nagyon erősen javallok olvasásra, még ha nem is értek egyet minden kijelentésével.

Kezdjük a „Forradalom a művészetben” című könyvvel. Négy esztendővel ezelőtt, 2010-ben tartottam előadást „Hamvas kontra Lukács” címmel, és sosem volt aktuálisabb akkori mondandóm, mint most: 2014-ben. Valószínűleg négy év múlva még aktuálisabb lesz, s csak abban reménykedem, hogy negyven év múlva már kevésbé. Ha tévednék, ez az írásom, ezek a szavaim legalább előkereshetőek lesznek a világháló archívumából, és fejemre lehet olvasni, hogy túl optimista voltam. Túlságosan hittem abban, hogy ha realizálunk, kimondunk egy problémát, azzal már annak a problémának a megoldása, felszámolása felé tettünk legalább egy kicsiny, ám annál határozottabb lépést.

Mi az a probléma amiről itt szó van? Ez az ismert magyar megosztottság, a köznyelvben emlegetett „turáni átok”, az egymással kiegyezni képtelen, mindig két ellentétes oldalra besoroló, egymást elismerni és megismerni nem tudó magyar emberek problémája. Világos, hogy a közösség problémái az egyén szintjén kezdődnek, és az egyéni problémák a közösségre hatnak vissza. Továbbá talán joggal feltételezhetjük azt is, hogy

a szellemi élet törésvonalai a társadalomban is leképződnek.

Olyan, mintha itt mindig lett volna jobb és bal, nemzeti és világi, híg és mély, magyar és magyarabb. Pedig nem. Ez a retorika eltereli figyelmünket az olyan lényeges kérdésekről, mint a világ, az ember és az élet viszonya. Ez a megosztottság jobban kizárja a magyar szellemet a világból, mint különleges és nehéz nyelvünk, mert értelmetlen.

Szerintetek tényleg van annak bármi értelme, hogy az embereket aszerint osztályozzuk, hogy ki mennyire magyar? Magyarnak lenni akkor olyasmi, amit, mint a kenyeret és a tejet kilóra és literre lehet mérni, vagy magyarnak lenni, annyi mint beszélni egy nyelvet és az ezt a nyelvet beszélő közösséghez (is) tartozni? Is? Igen, hiszen éppen Hamvas Béla beszél róla, hogy minden az alapvető emberitől eltérítő képzet már tévedés, torzulás az egyhez és az alapálláshoz képest. Ez a megosztottság csak a tehetségteleneknek, nyerészkedőknek jó, akik saját tudásuk hiányosságából kifolyólag, mások gyengeségeiből merítenek erőt és kapaszkodnak fel. A magyar demokrácia – a kilencvenes évek végén és a kétezres évek elején – akkor halt hamvába, amikor elhitték az emberek, hogy van jobb- és baloldali magyar, a sajtó akkor vált súlytalanná, amikor besorolt ezek mögé az oldalak mögé, és az írók egy része, akkor vált teljesen unalmassá, amikor ők is ezen képzetek mögé sorakoztak fel. Persze könnyen lehet, hogy Szécsi Noéminek van igaza, amikor azt mondja: „Amúgy meg, amint azt mindenhol olvasom, nagyjából tíz éve már csak kétféle író van. A világ úgy látja, két esetben érik el az irodalom művelői a politika ingerszintjét: ha zsenik, így a hatalom hódolni-hódítani akar nekik-velük-általuk, vagy ha látja bennük a készséges talpnyalót.” Tehát jócskán megfontolandó, hogy az író legnagyobb vagyona szabadsága, függetlensége. „Ne üljetek füstparipára!” – írta Hamvas, akkor, amikor

mindenki más már javában lovagolt azon a füstparipán. 

Amikor Hamvas és Kemény Katalin könyve megjelent, már megelőzte az a komoly vita – a Diáriumban és másutt – melyben „Lukács vulgármarxista fordulatát” tárgyalták. Hamvas közölte az előbb megidézett „Ne üljetek füstparipára!” című röpiratát, melyben szinte kérte kortársait, hogy ne dőljenek be a kor illúzióinak. Ne felejtsük: a második világháború és a kommunista hatalomátvétel közötti Magyarországon történt mindez, amikor még bármivé válhatott volna itt minden. Legalábbis úgy hitték. Hamis az a mára rögzült, sztereotip kép, amely Hamvast ebben az időszakban „ezoterikus materialistaként” írja le, mely álláspontjával ő szemben állt volna akkoriban az egyre komolyabb pozíciót elfoglaló Lukács Györggyel.

Hamvas és Lukács egyszerűen nem egy pályán és nem ugyanazt a játékot játszották.

Van egy történet, melyet én is csak „úgy hallottam”, hogy amikor Lukács György „komoly” beosztásba került a parlamentben a háború utáni években, akkor Hamvas megkereste és megmutatta neki „Az ősök nagy csarnokát”, vagy annak tervezetét, mondván, hogy ő ezen dolgozna a következő években. Lukács és Hamvas ugyanis korábbról jól ismerték egymást. Lukács állítólag ekkor döntötte el véglegesen, hogy Hamvas „rendszeridegen”. Mindez persze egyáltalán nem biztos, hogy éppen így játszódott le, hiszen nem voltunk ott, nem tudhatjuk, s az érintettek is feltünően keveset beszélnek erről. Ami biztos, az a Hamvas-Lukács vita – már amennyiben ezt vitának lehet nevezni -, s amelyet nem olyan rég még egy belvárosi galéria is tematizált zárókiállításként, mint aktuális és lezáratlan kérdést. Itt Tamás Gáspár Miklós tartott a forró kását kerülgető, egyébként meglehetősen érdekes beszédet. A történet tehát máig hat és tart. A lényeg a szemlélet-különbség, amely Hamvas és Lukács személye és filozófiája között feszült. Teljesen mindegy, hogy ezért vagy azért az esszéjéért tartotta Lukács Hamvast mellőzendőnek, és talán még az is lényegtelen, hogy valóban benne volt-e Lukács keze Hamvas Bélának a magyar szellemi életből való kizárásában.

Heller Ágnes, akit mint Lukács György tanítványát kérdeztünk meg, azt válaszolta erre a kérdésünkre (2011-ben), hogy Lukács „Akár szerette Hamvas Bélát, akár utálta, nem volt lehetősége erre (B-listázni). Egyetemi tanárként nem tehette ezt meg.” – majd hozzátette, hogy „Hamvas Béla műveit igen középszerűnek tartom. Vannak érdekes gondolatai, de nem gondolom a jelentős filozófusok közé tartozónak.” Tény, hogy Hamvas inkább volt író, esszéista, mint csak filozófus, annak viszont sokak szerint meglehetősen jelentős. Hatása inkább a szellemi életben érezhető, hiszen éppen úgy olvassák könyveit és hivatkozzák hétköznapi olvasók, mint művészek, borászok, egészen Spiró Györgyig és más írókig. Ellentétben Lukáccsal, aki viszont saját iskoláját megalkotva hatalmas hatást gyakorolt és gyakorol mindmáig a magyar szellemi élet pozíciókban lévő embereire, különösen az egyetemi oktatáson keresztül. Talán nem mellékes, hogy Lukács fordításokból külföldön is ismert filozófus, míg Hamvas külföldön – a szerb-horvát nyelvterület kivételével, ahol az életmű jelentős része elérhető Sava Babicnak hála – inkább íróként ismert.

Nagyon leegyszerűsítve:

mégis mi volt az a különbség,

ami Hamvas és Lukács szemléletében ennyire szembeállítható, és máig vitákat és érzelmeket generál és hat?

Hamvas Béla szerint a művész, amennyiben „alapállását realizálja” független „transzparens egzisztencia”, a lét egészét kell vizsgálnia, ezt nevezi ő „univerzális orientációnak”. A mű „beavatás”, amely a katarzis által megtisztít és közelebb emel a teremtés megértéséhez és befogadásához.

Lukács György szerint a művészet a társadalom eszköze, következésképpen a műnek a társadalmat csak bemutatnia kell. A mű célja elsősorban pedagógiai, politikai, történeti.

Az, hogy a mű beavatás nem feltétlenül áll szemben azzal, hogy a mű eszköz, de gyökeresen más megvalósítás következik belőle. Különösen nagy különbség a két szemlélet között, hogy az egyik kidolgozója hitt Istenben, a másik pedig talán hitt egy eszmében, de ez most nem tárgya írásunknak.

Mi volt az a provokatív irány, amit Hamvas és Kemény kijelöltek a most újra megjelent „Forradalom a művészetben” című munkájukban? Képzőművészetben Csontvárytól jutnak el Vajdáig, míg irodalomban hangsúlyozzák Kassák és a MA folyóirat jelentőségét, az együttműködés fontosságát. A szolgaiság (lásd Füstparipa) elutasítását. Ha már a művésznek valamihez viszonyulnia kell, akkor az ne az aktuálpolitika, a hatalom és a társadalom legyen, hanem a Hagyomány, amely fogalom tisztázása külön esszét érdemelne.

Bárhogy is történt, bárkinek is volt igaza:

a kiegyezés elmaradt.

A magyar történelem sajátosságai, melyek a magyar szellem sajátosságai, viszont megmaradtak. ’48 vagy ’67, Nyugat vagy Kelet, urbánus vagy népi, polgári vagy munkás-paraszt, ’45 vagy ’56, kommunista vagy fasiszta, forradalmi vagy ellenforradalmi, fővárosi vagy vidéki, ’89 vagy ... ellenzéki vagy nemzeti, sorolhatnánk... örök megosztottság. Sosem a mérték. Sosem az egység. Tengely-vesztett állapot, amely áthatja a mindennapokat is. Tegyük gyorsan hozzá, hogy attól, ha belátnánk: alapvetően és elsősorban emberek vagyunk és egy közösség részei, a kritikai gondolkodásról még nem kellene lemondani. De hol vagyunk ettől? A Hamvas Béláról való nyílt beszéd még az én egyetemista éveim alatt is könnyen vezetett egy-egy oktató perifériára szorulásához, egy-egy hallgató tudományos karrierjének ellehetetlenüléséhez.

Nem, egyáltalán nem arról van szó, hogy Hamvas Bélát úgy kéne olvasni, hogy minden szavát el kellene hinni, és kritikátlanul befogadni. Egyszerűen csak olvasni kéne. Mint ahogy lassan világossá kellene válnia annak, hogy az irodalomtörténet, különösen pedig az elmúlt évszázad magyar irodalomtörténete sokkal szélesebb horizonton mozog, mint ahogy azt képzelik. Ottlik mellett legalább annyira fontos szerző Hamvas is, és akkor még nem beszéltünk olyan szerzőkről, mint például Szepes Mária vagy Rejtő Jenő, akik innen vagy onnan, de bekapcsolódnak az irodalom nagy párbeszédébe, és nem véletlenül olvasott szerzők. Szélesebb horizonton messzebbre látunk.

A politikai és nem az irodalmi szándékok, amelyek újraírják az irodalomtörténetet, és szerzőket vesznek fel, élesztenek újra, tesznek kötelezővé, igazából csak még inkább kiélesítik azt a kettősséget, amelyben van egy látható és támogatott magyar irodalom, és van egy láthatatlan és titkos. Márai Sándor vagy Hamvas Béla tudatosan vagy öntudatlanul éppen azért szorul ki a szemünk láttára másodszorra is a kánonból, amiért valójában vitája volt Lukáccsal Hamvasnak. Mindketten, tehát Márai és Hamvas is, mégis mivel kötik össze az irodalmat? Az élettel.

Ez az élet a tétje a most megjelent könyv másik központi esszéjének az „Öt meg nem tartott előadás a művészetről” címűnek. Ahol bár jócskán kritizálja az európait, a darwini-gondolkozást Hamvas az esszé elején, mégis megemlíti, hogy néhány igazi európai azért még akad közöttünk, akiket erdőjárónak nevez. „Nem kalandor. Kalandor inkább a tengerész, aki életét szereti ingó talajon élni. Nem szent, nem hős, nem intellektualista. (...) Elsősorban fejlett jellem, akinek lényében szellemi vonások vehetők észre. A terrortól nem fél. A stréberekkel és a hízelgőkkel nem törődik. Nem készül karriert csinálni. Fegyvertelen, és ez benne a legfélelmetesebb. (...) Látja, hogy a hatalom minél több szavazatot kap, annál reménytelenebb helyzetben van, mert a szavazatok többsége a lesipuskásoké... (...) Az erdőjáró egyedül van, mert dönteni és helytállni, csak egyedül lehet.” Ilyenek az utolsó európaiak, akik nem pusztán „rebellis majmok”. Mindezek után leírja

a korrupció, a bűnbeesés, a romlás és a létszint-süllyedés

kapcsolatát és okait, de az öt meg nem tartott előadást érdemes elolvasni, éppen ezért nem fogom részletesen bemutatni. Éppen csak azt a részletet emelném ki, ami a korábban előadott problémákra egyfajta orvosság lehet.

„A művészet (...) az élet élvezetének felső foka.” – mondja Hamvas Béla, és  miután hosszasan és érdekesen értekezik a libidó-művészet és a mánia jellegzetességeiről, eljut addig, hogy „A művészet (...) az alapállás realizálása. Számba veszi az életerőket, a libidót, a mániákus-démoni hatalmakat, amelyek a korrupció eltorzulásának következményei és úgynevezett végleges megoldásokat kínálnak, mindezt fölemeli és átvilágítja és megtisztítja és az alapállásba visszahelyezi.”

A művészet az, ami

a katarzis révén meg tudja tisztítani a tudatot, amely felébreszti az embert, és amely képes áttörni a tudatlanság szürke fátylán.

A művész pedig az „a múzsai egzisztencia”, akinek nincs más feladata „mint hogy a korrupt valóságot megváltoztassa és az eredetit helyreállítsa”. Ezek valóban veszedelmes eszmék, ha nem is Lukács György, de bárki láthatta, hogy Hamvas Béla, valami olyasmit képvisel, ami itt, Magyarországon könnyen vezethetne a változáshoz. Persze csak akkor, és akkor sem biztos, ha olvashatták volna, ám annak, hogy ezek a művészeti írások most már elérhetőek mégis örülni kell. Hamvas Béla szerint az igazi „kérdést valójában Baudelaire tette fel, vagyis a művészet. Azt kérdezte: mi az a földön, ami az élőlény vak animális életéhségén az optimizmust indokolja?” Vagyis mindezt miért? Mindazok ellenére, amit magunk körül látunk: a korrupciót, a bűnbeesést, a romlást, a létszint-süllyedést, az elbutulást, mégis mi az, ami meggyőzhet arról, hogy a művészetnek bármi értelme van? Nem más, mint a romlás virágai.