Weiner Sennyey Tibor: Gondvána

Weöres Sándor és Hamvas Béla a XX. századi magyar irodalom talán legfontosabb és éppen ezért legproblematikusabb figurái. Problematikusak, mert nem biztos, hogy igazán értik és igazán ismerik alkotásaikat, szemléletüket, szellemüket. Életük és művük szervesen hozzátartozik nemcsak ahhoz, hogy valaha is fogalmat alkothassunk a modernségről, az irodalomról, hanem hogy egyáltalán helyes elképzelést alakíthassunk ki arról, mit jelent szabad gondolkodónak, sőt, akár magyarnak lenni. Weöres nem csak a Bóbita költője volt, és Hamvas nem csak A bor filozófiáját írta, ahogy azt sokan szeretnék hinni. Kettejük kapcsolatának alaposabb vizsgálata nem csupán külön-külön is segít megérteni őket, hanem egészen új dimenziókat tár fel. Igaza lehet Tóth Juditnak tanulmánya elején, mikor azt írja, hogy a „Weöres Sándorról szóló monográfiákat olvasva szembetűnő a hiány, hogy Hamvas Bélával való alkotói barátságuknak csekély figyelmet szántak". Ugyanakkor nem szabad figyelmen kívül hagyni Schein Gábor kiváló Weöres Sándor-életrajzát, amelyben elég alaposan kitér Hamvas első kritikájára Weöres Medúza című kötetéről és kimutatja, hogy „Weörest és Hamvast a Diáriumban megjelent méltatás nyomán Kenyeres Imre ismertette össze, és hamarosan nagy hatású alkotói barátság alakult ki közöttük. Hamvas hatása egyszerre nyilvánult meg gondolatok és témák közvetlen átvételében és költői törekvések tudatosulásában, ami Weöres poétikájának részbeni átalakulásához vezetett". Schein is, mint mindenki, természetesen A teljesség felé című könyvet emeli ki a Weöres-életműből, amelyet szerzője így dedikált: „Hamvas Bélának, mesteremnek köszönöm, hogy megírhattam ezt a könyvet: ő teremtett bennem harmóniát. (...)" Weöres költészetében azonban más jelentős nyoma is maradt ennek a szellemi társulásnak, még ha csak részben is. Egy egész külön világról van szó. Most meg fogjuk találni ezt az elveszett világot.

Weöres Sándor és Hamvas Béla levelezése a fennmaradt kevéske dokumentum alapján meglehetősen rövid volt, de annál nagyobb hatású. A második világháború vége felé indult és Weöres és Károlyi Amy házasságával zárult. Bár Weöres Sándor leveleinek 1998-as kiadásában a szerkesztő azt érzékelteti, hogy beszédes módon a házasság kezdetével ért véget az irodalomtörténetileg is fontos és a szellemi egymásra hatást illetően felbecsülhetetlen társulás, mégis más források, visszaemlékezések szerint még a hatvanas években is nyíltan beszélt Weöres Hamvasról: „Szörnyű, ahogy mellőzik." Hamvas naplóiban W. S. jóval később is úgy jelenik meg, vagy legalábbis úgy utal rá, mint, aki a „sikerért" feláldozta a „dicsőséget".

Noha az utóbbi időben kiderült, hogy szinte mindenki ismeri, olvasta, de minimum találkozott Hamvas Bélával, arról senki sem – vagy inkább csak alig – beszélt, hogy éppen a legkomolyabb kapcsolat, a mester és tanítványáé hogyan alakult. Weöres levelei töredékesen és foghíjasan még csak-csak megvoltak, de Hamvas levelei csak folyóiratban voltak eddig olvashatók, mígnem végre megjelentek egy kötetben. E leveleskötetről ismertetőt és kritikát írtam, nem ez most központi témám, hanem, hogy végigolvashattam és egymás mellé helyezhettem Hamvas és Weöres leveleit. Egyébként Weöres leveleinek gondozott kiadása is várat még magára, és lehetséges, hogy a legutóbbi Egybegyűjtött prózai írásokat előbb-utóbb ez is követni fogja. Hogy mennyire kulcsfontosságú és revelációszerű egy-egy ilyen levelezés egybeolvasása, az éppen ebből a rekonstrukciós kísérletből derült ki számomra.

Az első levél Hamvastól maradt fenn. (Csak részleteket idézhetek, Weöres Sándortól pedig különösen, hiszen Weörestől sajnos és érthetetlen módon a jogörökösök megtiltották a levelek kiadását és bővebb idézését is.)

„Kedves Sándorom, vasárnap délután öt óra van, éppen megfürödtem a patakban, s ez az első nyugodt órám, amióta elmentél. Szerettem volna, ha csak néhány szót is írsz a sok függőben levő dolog miatt is, amelyek mind nyíltak voltak, mikor elbúcsúztunk. Különösen kettő érdekel: hogyan vagy bevonulásoddal? És: milyen volt feleségemmel való találkozásod? Táviratodat elég későn, a nagy légitámadás miatt csak kedden kaptam meg. Harmadnapra feleségem olyan levelet írt, mintha orgyilkosságra béreltelek volna fel. Milyen különös asszony! Néha azt hiszem, hogy nem tud elviselni, akár türelmes vagyok, akár haragos, akár szeretem, akár engedek neki, akár szívemet adom. (...) Régebben sem igen »gondolkoztam« lényeden. Azóta meg éppen semmit. Időnként megjelensz, de olyan közvetlenül, mintha belülről jönnél, és anélkül, hogy bármit is mondanál, a legtöbb a jelenléted. (...) Két igen meleg nap volt, de csodálatosképpen a rigók még szólnak, és este még a fülemüle is megszólal néhány percre. A szolgálat elég nehéz, teljesen bizonytalan, hogy mikor tudok csak egy fél napra is Pestre menni. Eddig ilyesmiről szó sem lehetett. Még vasárnap is munkanap van – ma kivételesen vagyunk szabadok: délután. Leveledet várom és szeretettel ölellek. Béla. [Szokolya], 1944. VII. 9."

Weöres válaszában szinte minden benne van. Egyrészt, hogy olvasta az Öt Géniuszt és a Magyar Hüperiont, hiszen levele elején derűsen parodizálja őket, vagy legalábbis humorosan utal rájuk, amit követően a legnagyobb komolysággal írja le a háború után életben maradottak borzalmát:

„Hamvas Bélát köszönti Weöres Sándor disznópásztor. Foglalkozásom idilli és aranykori-királyi, csak az a kár, hogy ha egy-egy levél megírására megszakítom, mindjárt szidnak-fenyegetnek érte; este, vagy éjjel írni pedig nem lehet, világítóeszköz és külön szoba híján. (...) Lehet, hogy augusztusban vagy szeptemberben fel tudok utazni Pestre, de ez egyelőre nagyon bizonytalan. Se pénz, se utazási engedély, stb. Feleségednek kézcsók. Ölel, Sándor. Csönge, 1945. július 24."

Weöres Sándor 1998-ban kiadott leveleiről Mórocz Zsolt ezt írja tanulmányában:

„Weöres Hamvashoz hasonlóan tudta: az idill nem teremthető meg a valóságban, de a szellem segítségével átélhető. Rajtuk kívül kevesen rendelkeztek ezzel a belső képességgel a hazai irodalomban (...) Barátságuk legfontosabb hozadéka, hogy a költő szabadon kitárulkozhat a rokonlélek előtt." – És ez alighanem igaz is, de nem biztos, hogy a legfontosabb.

Hogy megértsük, miről is van szó pontosan, egy kicsit ki kell kacsintanunk a levelezésből, és a nem oly rég kiadott Weöres-féle Egybegyűjtött prózai írások egyik legizgalmasabb részlete felé kell fordulnunk. 1933-ban, tehát amikor a költő húsz éves volt, néhány igen érdekes, rövid prózai munkát rögtönzött, melyeket a 2011-ben kiadott kötetben Egy magánmitológia töredékei címmel olvashatunk. A három rövid írás a KUUMAMI, „a szakadatlanság tana", amelyet Weöres szerint Atlantiszon vallottak, A GUR BIRODALOM története, amely egy Kr. e. 23000 körüli történelem részlete, és végül a jelen írásunk szempontjából legfontosabb, a TULIPÁNFÖLD. Nem mellesleg az írások Weöres egy kéziratos füzetében maradtak fenn, amelyet egy árverésen szerzett meg a Petőfi Irodalmi Múzeum. Az árverés kiírásában külön feltüntették még, hogy „a füzet későbbi részében olvasható, Új-Magyarországról, Tulipánföldről és Parvatiról szóló íráshoz kapcsolódó, a hódítók neveit is feltüntető térkép" is volt. Ezt a térképet, sajnos, nem találjuk meg az Egybegyűjtött prózai írások című kötetben. Mindenesetre az írás rendkívüli derűvel úgy kezdődik, hogy „1909-ben a magyar Kázmér Ferenc föltalálta az űrhajó elméletét. Találmányát 1940-ben Edő János és Holos Márton mérnökök tökéletesítik. 1942-ben Edő és Holos, báró Perényi Kálmán gyárossal és Bebek Miklós csillagásszal útnak indulnak, körüljárják az egész Naprendszert. Negyedik útjukon más rendszerekbe is elmerészkednek." A tökéletesen anakronisztikus sci-fit Weöres Sándor szépen végigviszi, és leírja, közben mi történik a Földön, hogyan osztozkodnak az új bolygókon, majd „Kiüt a harmadik világháború, minek vége, hogy a kivándorlások és pusztítások által megritkult lakosságú Föld 2024-ben egyetlen birodalommá válik Gea néven Nir khan keze alatt." Az egész levél mindössze pár oldal, ijesztő vízió, melynek humora alig leplezett szorongással párosul. Csak azért hozom fel most, mert jól mutatja, hogy a fiatal Weöres Sándortól egyáltalán nem volt idegen az olyan „képzeletbeli" utazás, mint amilyenre éppen a Hamvas–Weöres levelezésben bukkanunk Gondvánáról.

Azon felül, hogy Weöres ezekben a levelekben kidolgoz egy külön időelméletet a magyar költészetre, illetve megmutatja a költők legkülönbözőbb szintjeit, leírja mesterének saját, különleges álmát. Az álom elvész, és egy másik levélben már arra kéri Hamvast, hogy küldje vissza a leírást. Hamvas azonnal válaszol, hogy „Vasárnap bemegyek egy délelőttre Pestre, akkor előkeresem Gondvána-leveledet és elküldöm" (Szentendre, 1947. VII. 16.). Egyébként Gondvánát híres, Bab el Mandeb című versében is megidézi: „a dajkáló, kék, selymes ár alatt / álmatlan álmodik Gondvána föld / s fölötte álmos árbóc hajladoz" – a levélben azonban sokkal részletesebb leírást kapunk: „A múltkor leírt dolgot mégegy követte: november utáni hajnalban egy álom, melynek meséje nem is volt. Az álom 30-40 épület-részletet és szoborcsoportot mutatott; s nem volt hozzá más kommentár, mint egy hely-érzés, hogy az indiai Kudeserat félsziget és Keletafrika közt elterülő földrészen vagyok. Ez az elsüllyedt ős-földrész: Gondvána. (...) Ezt az egész művészetet úgy lehetne jellemezni: spirituális-rokokó. (...) A feminin művészet volt ez! egy matriarchális világ művészete. Csak nők alkothattak ennyire antisztatikusan. (...) Alighanem ez volt az emberiség harmadik nagy korszaka. (...) Minden jót! Bevégzem a levelet. Ha lehet, válaszolj; hálás szeretettel gondolok Rád és ölellek, Sanyi. Csönge, 1946. november 7." –
Külön esszét érdemelne, hogy a Weöres által itt leírt, most nem idézett világkorok kísérteties párhuzamba állíthatók a Rudolf Steiner által leírtakkal. Szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy Weöres, midőn Hamvassal levelezett, Rudolf Steiner Sors, kegyelem, szabadság – A világ, a föld és az ember életében című könyvét olvasta (Genius kiadás). Mind a Miatyánkról írott elemzése, mind pedig a világkorszakokról alkotott véleménye szinte azonos Steinerével. Erre egyébként egészen véletlenül jöttem rá, amikor kölcsönbe kaptam egy '30-as évekbeli Steiner kötetet, s meglepettem olvastam benne Weöres Hamvasnak írott gondolatait.

Weöres Sándor álmain keresztül juthatunk tehát el Gondvánára a legkönnyebben. Hogy aztán ezek a „képzelt" birodalmak mennyire beleszövődtek az életműbe, azt igazán az 1952-ben írott Mahruh veszése című, apokaliptikus hangulatot idéző, eposzi vers mutatja. Weöres ennek a műnek bevezetőjében leírja, hogy „E vers szerint ember és emlékezet régibb, mint a Föld. Az ős csillag, Mahruh, ahonnan származunk, gömbölyű és üres óriásbuborék volt s a mostaninál ezerszerte nagyobb tengereket, rónákat, hegyeket hordozott; s többfajta élőlényt és sokkal több embert. Évmilliókkal ezelőtt szétrobbant; egyik elröppent cseppje a mi Földünk." Mint később kiderült, nemcsak a verset, hanem Mahruh teljes irodalomtörténetét megírta és elküldte Hamvasnak leveleiben. Ez utóbbi levél, sajnos, megsemmisült Hamvas több más iratával együtt, amikor bombatalálat érte házát. Várkonyi Nándor azonban olvasta, és állítólag Weöres többször is beszélt róla. Ezeket az elveszett világokat – Gondvánát és Mahruhot – tehát éppen azokkal a módszerekkel lehet megközelíteni, amelyeket Weöres és Hamvas is alkalmaztak leveleikben: fantáziával és álmokkal. Fantáziánkat éppen e két szerző írásai erősíthetik, fejleszthetik, az álmokra pedig, ahogy erre Jung is felhívja figyelmünket, az új világkorszakban nagyon is oda kell figyelnünk.

Irodalom:

Weöres Sándor: Egybegyűjtött prózai írások. HELIKON. 2011.
Weöres Sándor: Egybegyűjtött levelek II. Pesti Szalon – MARTA Mediterrán Könyvkiadó. 1998.
Tóth Judit: Weöres Sándor és Hamvas Béla találkozása. Prokontra. 2006. November 17.
Mórocz Zsolt: Esetlegesség és halhatatlanság. Weöres Sándor egybegyűjtött levelei. Vasi Szemle 2000/2.
Schein Gábor: Weöres Sándor. Elektra. 2001.
Kenyeres Zoltán: Tündérsíp – Weöres Sándorról. Szépirodalmi. 1983.
Bata Imre: Weöres Sándor közelében. Magvető. 1979.
Rudolf Steiner: Sors, kegyelem, szabadság – a világ, a föld és az ember életében. Genius.