Kelemen Zoltán: Pokoli riport
(Szőcs Géza)„1955-ben egyetlen ember élt Magyarországon, aki Herakleitosszal, Buddhával, Lao Ce-vel és Shakespeare-rel mindenikük anyanyelvén nemcsak beszélgetni, hanem beszélni is tudott volna. Ha az emberi szellem e négy prófétája Tiszapalkonyán szállt volna le a repülőről, s ha megszólították volna az első munkást, s az épp Hamvas Béla lett volna, s miután három éjszakát átbeszéltek volna vele (nappal ugyanis Hamvasnak maltert kellett volna hordania, de lehet, hogy vendégei segédkeztek volna neki) – nos, vajon mit gondoltak volna ezek arról: ha ebben az országban ilyen egy segédmunkás, vajon akkor MILYENEK LEHETNEK az ország ÍRÁSTUDÓI? De szétnézve az országban, mindent megértettek volna.”
(Hamvas Béla)„Uralom csak egy van. Ha nem a szellem uralkodik, bárki legyen az, bitorol.”
Miután 1948-ban „B-listára” teszik,
könyvtári állásából fölfüggesztik, és 1949. március 1-jével nyugdíjazzák,
Hamvas Béla 1948-tól 1951-ig sógora kertjét műveli Szentendrén. 1951 júniusától
újra „munkába lép”, raktárosként dolgozik Inotán az Erőműberuházó Vállalatnál,
majd 1954 és 1962 között segédmunkás Tiszapalkonyán. 1951 és 1955 között
Inotán és Tiszapalkonyán írta azokat a – jobb híján – rendhagyó naplónak,
esszéknek nevezhető szövegeket, amelyeknek a Szarepta nevet adta.
A mű a Dúl Antal szerkesztésében megjelenő életmű-kiadás 14. kötetében
látott napvilágot. Szarepta az ókori Izraelben Szidónhoz, majd Tíruszhoz
tartozó kisváros volt, ahová üldöztetéseinek idején Illés az Úr útmutatásait
követve menekült, és ott egy özvegynél élt. A Szentírás két helyütt
említi ezt az eseményt, illetve a település nevét. Először a Királyok
I. könyvének 17. 8-24., majd Lukács evangéliumának 4. 26. részeinél.
Hamvas műve mottójául a Királyok I. könyve 17. 9-ik részét választotta.
Nehéz lenne megkerülni a kérdést: hogyan értelmezte Hamvas Béla a bibliai
szöveghelyet, miért emelte műve elé mottóként, miért adta ennek a városnak
a nevét címül. Szarepta lehet a szellemtől érintetlen hely szimbóluma,
ahová a szükség és az üldöztetés idejében bújik el a szellemi ember. Az
Illést befogadó özvegy az ószövetségi szöveghely szerint nem kifejezetten
elkötelezett Illés Istenének, legalábbis eleinte biztosan nem. Hamvas többször
is megemlíti a mű jegyzeteknek is nevezhető részleteiben, hogy a szentendrei
belső emigrációt mindenképpen föl kellett adni, vissza kellett térni a
világba, vállalni kellett, minden ellenségességével együtt. Megjegyzem,
Illés próféta Szarepta előtt meditatív-aszketikus állapotban, a világtól
szintén elzárva élt, a maga „belső” valóságában. Hamvas úgy érezte magát
a szentendrei kertben, mint Noé bárkájában az özönvíz idején. Hibaként
rója föl önmagának, hogy a helyzet tragikumából és a rendelkezésére álló
szabad szellemi erőkből nyert energiáit irodalmi tevékenységbe fektette,
ahelyett, hogy a válságot oldotta volna meg a segítségükkel. Másrészt úgy
érezte: morális alapja sincs arra, hogy kívül éljen azon a „kényszermunkatáboron”,
amelyben a többség lakott. Bármennyire is kecsegtető és kívánatosnak tűnő,
mégsem hallgathatom el a másik értelmezési lehetőséget sem, amely, amellett,
hogy nagyrészt a lukácsi helyre alapozható, a Királyok I. könyvében
található változattal is könnyen kapcsolatba hozható. A Názáretben prédikáló
Jézus a kiválasztás, kiválasztottság viszonylatairól beszél, amikor Illés
szareptai tartózkodását hozza föl például. Ebben az összefüggésben természetesen
nemcsak a hallgatóság választatik meg, hanem a beszélő is. Különös, egyedi
volta isteni küldetéssel, szakrális, szellemi fontossággal bír. A pátoszt
talán némileg tompíthatja a történelmi távlat, a tudat, hogy Hamvas, a
mottóban szereplő Szőcs Géza-idézethez kapcsolhatóan, valóban kitüntetett
helyzetben volt azokban az években, amikor a Szareptát írta. Az
elhallgattatási és a megtörési kísérletek tüntették ki azzal a lehetőséggel,
hogy a szocialista termelési viszonyok között is bizonyíthatta szellemi-emberi
hivatástudatát, hitet tehetett azok mellett az általa szakrálisnak és archaikusnak
tekintett értékek mellett, amelyekről olyan magával ragadó erővel és magabiztossággal
elmélkedett Scientia Sacra című művében. Ezt a töretlen és törhetetlen
hitet (amelyet semmi esetre se hívjunk elhivatottságnak) aztán újból párhuzamba
lehet állítani azzal, ami Názáretben történt Lukács evangéliuma szerint.
A szándékos(?) értetlenséggel. Hamvas művének 80. oldalán további utalást
tesz Illés történetére, amikor arról elmélkedik, hogy a szellemtelenség
és az embertelenség napjaiban az értelem és a hit megőrzése a legfontosabb
és talán egyetlen emberi föladat. Vigyázni arra, hogy korsónkból az olaj
ne fogyjon ki. Egyszerre utal Illés csodatételére, amelyet a Királyok
I. könyve hivatkozott részlete említ, de Krisztus példabeszédére is
vonatkoztatható az utalás a bölcs és balga szüzekkel kapcsolatban.
Hamvas Béla olyan eszmeidőben alkotja meg a Szareptát, amelyben végképp nyilvánvalóvá válik számára, hogy az európai – nyugati kultúra szinte egésze valójában tévút. (Fontos kivételek azért vannak: Newton, Böhme, Leibniz vagy Einstein.) Történelmünk, művelődés-, vallás- és művészettörténetünk több ezer éves, egyre jobban kiteljesedő katasztrófa. A fasizmus, a kommunizmus, a haláltáborok, Hirosima és Nagasaki a jéghegy csúcsa csupán. A tiszapalkonyai poliglott segédmunkás legfontosabb föladatának az alap keresését tekinti. Azt az alapot, ami létünket alapítja, reálissá teszi, a szónak szakrális értelmében. Azt az alapot, amelyet véleménye szerint mindenkinek keresnie kell; senki sem indulhat el régebbi keresők után, járt utakon. Hamvas keresése nem egyszerűen szellemi munka, sokkal inkább vágy, talán a böhmei sóvárgás értelmében. De ez sem pontos fogalmazás, több mint vágy, fanatizmus. A tisztaság fanatizmusa. Könyvét olvasva sorakoznak az olyan mondatok, amelyeket mottóul választhattam volna, éppen úgy, mint a mottó tőle származó részét, amely szintén a Szareptában található. Ezek a mondatok axiomatikusnak tűnnek, holott mindössze tételmondatok, kijelentések, gyémántkeményre csiszolt, pontosnak szánt megnyilatkozások, még akkor is, ha az esszé műfajában ez az igyekezet nem nevezhető szokványosnak. „Nem szabad belemenni abba, hogy két álláspont van” – írja egy helyen. Egész életművével a kizárólagos igazságok ellen vallott, és később is ellenük vall. Az emberiségnek az a hagyománya, amely Henochtól Buddhán és Lao-cén keresztül Hérakleitoszig húzódik, és amelyet Hamvas kiindulópontnak tart, szintén tagadja az ex katedra kijelentések jogosultságát, még akkor is, ha tételes rövidséggel fogalmazódnak meg, mint a Tao-te King vagy Hérakleitosz fönnmaradt írásai. Egyetlen lappal később, amikor a Szarepta szerzője az analógia és az archaikus hierarchia fogalmait határozza meg, nyoma sincs a korábbi kategorikus-kizáró megfogalmazásnak. Stílusáról később még szintén a Szarepta lapjain ő maga írja, hogy kamaszos, és azt hiszem, az olvasó helyenként igazat adhat neki, főként kategorikus, ellentmondást nem tűrő kijelentései kapcsán, bár azt a tényt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy népszerűségét az utóbbi évtizedben ennek a „stílushibának” is köszönheti. Még akkor is, ha talán éppen ezzel értene egyet a legkevésbé. Ezt a folyamatot jelzi az a tény is, hogy néhány éve utcát neveztek el róla, noha több írásában kinyilvánította azt az óhaját, hogy ilyen esemény vele kapcsolatban soha ne forduljon elő.
Hamvas a Szarepta születésének idejében úgy érzi, hogy a helyzet, amiről beszélnie kellene, különösen súlyos, és belátható: nehéz lett volna megmagyarázni neki ennek az ellenkezőjét. Ugyanakkor töretlenül hisz a romlás személyre szabott visszafordíthatóságában, annak a munkának a sikerében, amelyet mindenkinek magának, személyesen kell végrehajtania. Mindezek a gondolatok indokolták a címet illető választásomat, amelyben nem annyira a recski munkatábort megörökítő Faludy György Pokolbéli víg napjaim könyve és annak címe befolyásolt, hanem Karinthy Frigyesnek a Mennyei riport című regénye, amelynek értelmezését egy alkalommal már párhuzamba állítottam Hamvas túlvilágképével, Az ürességként megélt lét görbetükre – a túlvilág című dolgozatomban. Ilyenformán a tiszapalkonyai segédmunkás naplójegyzetei tudósításként is olvashatóak. Számunkra már nem annyira térbeli, mint inkább időbeli távolságból „közvetít” a riport, ezáltal is erősödhet a Karinthy-regénnyel vont párhuzam, hiszen ott sem térről, hanem talán időről, vagy még pontosabban téren és időn kívüliségről van szó.
A Szarepta szerzője nagy ívű, bár roppant vázlatos összművészeti és művelődés-antropológiai tablót tárva olvasói elé, azt kutatja, hol hibáztuk el, hol tévedt el az emberiség, hogy világháborúk, népirtások, esztétikai, politikai és vallási hazugságok zsákutcáiba tévedtünk. Guénon hatására, de nála sokkal eredetibben és talán ezért hatásosabban, a reneszánszból kiindulva próbálja meg levezetni a válságot, és abban mindenképpen igaza van, hogy a reneszánsz tekinthető annak az átmenetnek, amelyben fölszámolódott a nyugati emberiség utolsó univerzális, biztonságtudatot szavatoló kozmológiája, a középkori kereszténység, ami még a klérus ellenére is folytatója lehetett egyetemes igényében az archaikus kozmológiáknak. A reneszánsszal kezdődött Hamvas szerint az életkultusz, ami nem más, mint életkizsákmányolás, és az általa fausztizmusnak nevezett mozgalomban érte el tetőpontját. Faust nem a valóságból indul ki Hamvas Béla szerint, hanem annak az ördöggel kötendő szövetségnek a szükségszerűségéből, amely az életet kínálja az embernek a létért cserébe. Ezen a ponton helyezi szembe Faustot Jóbbal, aki tudja, hogy istenfélelme és az ehhez kapcsolódó tisztánlátás az, amit soha nem veszthet el, akkor sem, ha minden elveszett, mert ezt senkitől sem kapta, csak magának köszönheti. Faust éppen ezt az egyet bocsátja áruba, de a legrosszabb nem is ez. Amikor elbukik az ördöggel szemben, megbocsátja magának, hogy személyiségét, létét elárulta és eléri, hogy üdvözüljön. A bökkenő csak az, hogy „Nincs kompromittálóbb lény Istennél.” Már tudniillik az üdv is kevés, ha az ára félelem és megromlott lelkiismeret, pontosabban mániákus bűntudat. „Szabad az út a világháborúk felé” – kommentálja fejtegetéseit Hamvas. A reneszánszon, a reformáción és a felvilágosodáson keresztül egyenesen a 20. század embertelen diktatúráiig, a fasizmusig és a kommunizmusig vezetett az út, addig a folyamatos katasztrófáig, amelynek hamvasi fölfogása meglepő módon hasonlít olyan posztmodern gondolkodók apokaliptikus nézeteihez, mint Baudrillard vagy Foucault. A nyugati emberiség eddigi művelődés- történeti elemzéseivel merőben ellentétes reneszánsz-kép rajzolódik ki a Szarepta lapjain: „Nincs szomorúbb, mint a merő életöröm, a paloták, a ruhák, az ékszerek, a sok archeológiai sírzsákmány. Kacér Szűzmáriák, kisportolt Krisztusok, múzeumi szenzációk, lakomák, és persze meztelen nők. Nyert, aki új élvezetet talált ki.”
Hamvas éles kritikával illeti Voltaire-t, akit majomkirálynak nevez, Rousseaut és Goethét, aki szerinte oly mértékben tehetséges volt, hogy Wilhelm Meisterével és Faustjával igazolni tudta a primitív életösztön kultuszát, sőt magasrendű misztikát láttatott benne. Tévednénk azonban, ha azt hinnénk, hogy Hamvas a tehetséget, mint pozitivitást, előnyt, értéket értelmezi. Kétes előny, és érték teremtésére nem alkalmas az az emberi tulajdonság, amely nem megszerzett, kiharcolt, „megbölcsüléssel” elért része a személyiségnek, mindössze puszta adottság. Az igazi műnek, mint Überschöpfungnak (nietzschei kategória, pedig a Szarepta szerzője Nietzschével is leszámol) csak akkor van jogosultsága, ha elutasítja a tehetség és a természet „segítségét”, és az alkotást ott kezdi, ahol minden véget ér. A tehetség Hamvas számára éppen olyan erőszakos tett, behatolás a kozmosz örök rendjébe, mint a forradalmak. „Európa mozgalmai fegyenclázadások voltak, amelyeknek egyetlen célja, hogy az szabad, aki a többire vigyáz.”
Az mindenesetre elgondolkodtató, hogy a hamvasi szabadságfogalom, amit a forradalmi ideológiákkal pontosan ellentételez a gondolkodó, Diderotnak Az apáca című regényében vagy az Enciklopédia idevágó szócikkeiben kifejtett fölfogásával szinte egybehangzó, amennyiben a szabadságot, mint jogok és kötelességek fölismert törvényszerűségét értelmezi. Saját koráról így ír: „Valljuk be, hogy mi nem a szabadságot kívántuk. Kényelmetlen lett volna, ha élettervét mindenkinek magának kellett volna megcsinálnia és ezen felül még a tudat, hogy a csődért senkit sem vonhat felelősségre. Így ez mégiscsak jobb. Készen kapott elvek és eszmék és rendszerek, amelyeken gondolkozni nem is ajánlatos.”
A szabadság tehát alapvetően kényelmetlen léthelyzet. A kozmikus rendből kilépett emberiségnek Hamvas szerint szüksége van arra, hogy kábult, lefokozott létállapotban „támolyogjon” (ez utóbbi a szerző által bevezetett szakszó). A Szarepta kábulatban támolygó társadalmat bemutató részletei ismét csak a riport műfajával mutatnak rokonságot, habár erőteljesen keverednek ezekben a fejezetekben a különböző műfajok. A HEREPENCSI DARUKÖTÉLALKATRÉSZ című-kezdetű szöveg nyilvánvalóan novellisztikus jegyeket mutat, a paródia szintjén azonban a kommunizmus-szocializmus termelési riportjai, üzemlátogató publicisztikája is jelen van az elbeszélésben, amely leginkább a káosszal azonosítja a kommunista termelési-szervezési módszereket. AZ ÉSZAKI SARKON című rész pedig mintha egy korabeli vicc megörökítése volna. Az ezt követő rész is hasonlít a viccekre, bár azoknál lényegesen intellektuálisabb és keserűbb. Hamvas elemzi saját, 1948-1951 között írt nagyregényét, a Karnevált is, amelynek első – cenzúrázott – kiadását már nem érhette meg, így levelezőtársait, barátait leszámítva ő maradt művének lektora, elemzője is. A 20. században született játékelméletekkel egyenértékű fejtegetést is tartalmaz ez a sokrétű és sokszínű kötet. Az emberi játéktevékenységet, mint lehetséges világot vagy a megélt valóságon kívüli helyzetet teremtő aktust elemzi Hamvas, és párhuzamba vonja a komédiával. Fejtegetése végén mégis elutasítja a komédiát, mivel az véleménye szerint csak a hamisat képes igaznak látni, illetve láttatni. Az olvasó számára azonban mindenképpen megfontolandó lehet az a hamvasi fölismerés, hogy a játék (s itt Schiller játékfölfogására emlékeztet) az ember legfontosabb egzisztenciális jellemzője.
A Szarepta szerzője mindenről beszámol olvasóinak, ami Inotán vagy Tiszapalkonyán foglalkoztatta. Így olvashatunk izgalmas, bár jellemzően misztikus matematikai fejtegetést a tollából éppúgy, mint Edgar Allen Poe művészetének elemzését, elmélkedést Beethoven zenéjéről vagy egy igen eredeti ötletből felépített Hamlet-értelmezést, amelynek központjában az a fölismerés áll, hogy Hamlet az egyetlen shakespeare-i személyiség, aki kiléphetett volna a drámai helyzetből, mégis tudatosan a tragédiát választotta és megmaradt az egyetlen épelméjűnek abban a világban, amely Shakespeare színpada. Pontosabban fogalmazva: siker és dicsőség, tehetség és áldozathozatal ütközik össze a Hamlet című tragédiában. A dán királyfi képes az áldozat vállalására, arra a tettre, amelyre Faust, a „tettek embere” Hamvas szerint képtelen.
Hamvas Béla megdöbbentő következetességgel vezeti le a klerikális hatalmi formából annak látszólagos tagadásán és a nemzetállam eszméjén keresztül a szocialista állami berendezkedést, a nyílt diktatúrát és terrort. Egészében mégis úgy tűnik, mintha Hamvas Béla végső soron Platónt okolná a bolsevizmusért, habár primitivitás lenne az ideológiát az idealizmussal és az ideát, mint eszmét vagy ideálist az eidoV-szal összekeverni. Általában véve Platónt, mint a nagy tévesztőt, félreértőt kezeli, talán a szintén kritizált Nietzsche görögségképének hatására. A Szókratész utáni görög filozófia kritikájának esetében azonban minden bizonnyal annak a Martin Heideggernek az alhueia-tana volt rá hatással, akit egyebütt szintén elmarasztal metafizikai következtetései miatt. Mindenesetre a platóni anamnézis-tant kritizálván az alhueia-nak éppen azt a – hibás – etimológiai értelmezését adja, amit Heidegger vezetett be, hogy az igazságról és a megismerésről megfogalmazott föltételezéseit kellőképpen alátámaszthassa.
A kommunizmust építő táborban írt följegyzések között sajátosan hamvasi műfajok is megtalálhatók. Ilyen például az a humoros, jobb híján pozitív utópiának nevezhető szöveg, amely a bölcs férfiak és a szép nők országát álmodja szavakba. Másutt egy fémgyári munkás mindennapi tevékenységében fedezi föl a taót, pusztán abban a tényben, hogy az illető hőzöngés és túlzások nélkül végzi a munkáját. Mindig arra ügyel, amit éppen tesz, ezért mindig pontosan azt teszi, amit meg kell tennie. Ez a tao.
Az emberiség archaikus hagyományának jelenkori realizálása és az élet minden pillanatában érvényes megélhetősége szempontjából a Szarepta egyik legfontosabb helye az a rövid bekezdés a 188. oldalon, amely Hamvasnak és mesterének a szöveg rögzítését tizenhat évvel megelőző egyik beszélgetését idézi föl. A buddhizmus és a tao alapvető tételei összegződnek oly módon ebben a részletben, hogy közben egyetlen pillanatra sem kapcsolódik ki a szöveg az európai kultúra köréből, mivel a beszéd témájának szimbóluma Dürer Lovag, halál, ördög című rézmetszete, amelyről más műveiben Hamvas is, akárcsak Carl Gustav Jung, megállapítja, hogy az európai személyiség számára mandala, meditációs objektum. A személyiség fölépítésének és teljes lebontásának, kiüresítésének szükségessége pedig, amelyről a Dürer-kép alapján a beszélgetés folyik, nemcsak a távol-keleti vallásfilozófiákban játszik jelentős szerepet, de a közel-keleti szufizmusban is, főként pedig Meister Eckhart vagy Jacob Böhme meditatív keresztény misztikájában. A lovag csak akkor győzhet, ha mindent fölszámol, önmagát is. „Mi marad meg, kérdem. Semmi se vész el, volt válasz.”
Hamvas Bélának a magyarságról, a magyar szellemről, kultúráról megfogalmazott nézeteiről elmélkedni vagy nyilatkozni szinte máig a legnehezebb föladatok egyike, legalábbis számomra. Meghökkentő az a szigorú hangvétel, amivel Az öt géniuszt olvasva szembesül az olvasó, még akkor is, ha tudjuk, Hamvas a két világháború között különböző folyóiratokban a magyar szellemi élet szinte egész szivárványkörét áttekintette recenzióiban, csöppet sem elutasító hangnemben. A magyar Hüperion című szellemi vállalkozásában pedig alapos elemzését adja a magyar irodalomtörténet több fontos mozzanatának. A Szarepta viszont mintha az egész magyar irodalmi hagyománnyal leszámolna. Hamvas véleménye a magyarságról, különösen Ady Endre költészetéről lesújtó. Véleménye szerint Ady a baudelaire-i mértéket elvétve vagy félreértve a rimbaud-i életkábulatba zuhan, exhibicionizmusa és individualizmusa szellemi katasztrófát okozott a magyar kultúrában. József Attiláról sincs jobb véleménye. Minden bizonnyal róla teszi az alábbi megállapítását: „A költő édesanyja halála fölött érzett megrázkódtatását versben tőkésíti. […] Ide jutottunk. Lesz, ami lesz, és kerül amibe kerül, mindent megírni.”
Minden áldozat csak látványterv, látszat mindaddig, amíg az alkotó a legfontosabbat, lényének egyszeriségét teszi kockára, véli Hamvas. Mintha Az öt géniusz azon megállapításai visszhangoznának, amelyek szerint a magyarság vándorlásai során egy szellemi magaskultúráról leszakadt, legjobb esetben lovagi-ksátrija alapozódású, szellemileg csonkult közösség. A Szarepta 156-tól 159-ig terjedő lapjain Hamvas megállapítja, hogy a magyarok legyőzték a bolsevizmust, mivel még annál is korruptabbak. Zátonyra futott ezen a nemzeten minden külső uralmi kísérlet, éspedig nem éppen a hősiesség, hanem a közöny, az egoizmus, a korlátoltság és a hitetlenség miatt. A magyarok „[c]sak pojácák voltak, akiknek érzékük még a nagy árulások iránt sincs, itt vannak, senki se tudja miért, nevelhetetlenül, művelhetetlenül, kétségbeesés nélkül, melankólia nélkül, komikum nélkül. Végül nem marad más, mint a cigányzene.”
Megjegyzem Hamvas Béla, aki olyan felvidéki német családból származott, amelynek nevét a hungarus tudatú apa magyarosította, fia önkéntesként szolgált az első világháborúban. Nemzeti érzelmeinek megváltozását esszéin kívül leginkább Karnevál című regényében lehetne talán nyomon követni.
Föl kell tenni a kérdést: minek tekinthető a Szarepta? Ez lenne-e a megvalósulása A csikkgyűjtő emlékiratainak, amely fiktív műről utolsó kisregényében az Ugyanisban tesz említést Hamvas? Vagy apokaliptikus és így töredékekből álló esszékötet? Esetleg olyan útmutató könyvecske, amilyent Hamvas soha nem akart írni, sőt ettől óvta a legjobban olvasóit (bár Eksztázis című esszéje eléggé kategorikus megfogalmazású, és tételes kijelentésekben sem szűkölködik)? Hamvas Béla választ ad a kérdésekre a Szarepta 78. oldalán. Az egyetlen, amit tehet, ha hagyja, hogy történjen minden szabadon, korlátozás, befolyás nélkül. Kétségbe vonja a segítség, a tanítás, a tanács, a támogatás hasznosságát. A lét olyan mértékben szent, hogy kívülről érinthetetlen.
Forrás: Új Forrás