Fenyvesi Félix Lajos: Portré őszvégi fényben - beszélgetés Kemény Katalin íróval
Kis
faház, valahol Szentendre szélső domboldalán. A teraszon ülünk és emlékezünk.
Az asztalon kávé gőzölög, korondi cseréptálkában vegyes sütemény. A táj
alkonyi színei épp most lobbannak ki körülöttünk.
Kemény Katalint, esszék, szépirodalmi művek szerzőjét, szándékosan itt kerestem föl, mivel tudomásom szerint ez a kisváros férjével, Hamvas Bélával második otthonuk volt.
– Valóban, ha nem is otthonunk, de harminc éven keresztül valami zarándokhely – feleli mosolyogva. – A környék erdős dombjai, gyümölcsösei, s nem utolsósorban az akkoriban még idegenforgalomtól mentes meghitt atmoszféra némiképp pótolta szülőhazánkat, Bélának a Felvidéket, nekem a Mezőséget.
– Azóta, hogy Hamvas Béla ezerkilencszázhatvannyolcban eltávozott, egyedül tartózkodik Szentendrén?
– Nem egyedül. Férjem jelenléte ebben a kertben számomra épp olyan élő, mint fizikai együttlétünk idejében. Igaz, erő és anyagiak híján nem tudtam úgy ápolni, amint azt együtt műveltük, sőt, idegenek szemében ma már inkább romkertnek látszik. Viszont számomra ott van Béla a korhadó cseresznyefán, a maga építette kőlépcsőn… amikor a rozzant kapun belépek, más ember vagyok, pontosabban én magam vagyok. A világért sem válnék meg ettől a helytől, ahol nem cseng a telefon, a rigók a lugas sűrűjében bátran csipegetik a szőlőt, s napnyugtával felcirpel a tücsökkoncert.
– Milyen munkában telnek a nappalai?
– Nem szeretem a munka szót. Számomra a kétféle tevékenység, Béla kéziratainak gondozása és a magam írásai nem munkát jelentenek, hanem életformát, ritmust, és tekintve agg koromat, alig remélhetem, hogy megnyugtató pontot tehetek teendőim végére. Minden megoldás újabb kérdést, újabb feladatot nyit fel.
– Hogyan őrizte meg szellemi frissességét, és tiltakozása ellenére nem tudom másképp mondani, munkaképességét?
– Más a szellemi frissesség és más a munkaképesség. A szellem nem fiatal és nem öreg. A fiatalság látszatát az kelti, hogy szüntelen születése számára nyitva vagyunk-e, vagy bezárkózunk a szellem elől, ami nem más, mint a lét fogyhatatlan esszenciája. Esendőségünk tragikuma pedig épp az, hogy a biológiai erő, nevezzük munkaképességnek, fogyásával a szellem kimondására, legyen az szó, hang, kép, elfogy az erő – a természet a szellem ellensége – és a végső szó kimondatlan marad. Vigasztaló, hogy a végső tudás, azaz végső azonosságunk túl van a kimondhatón, másrészt, ha e kimondhatatlannak szele egyszer megérintett, állandó centrumként világít bennünk, és ez az, amin nem fog az idő.
– Helyesen következtetek arra, hogy intenzíven a múltban él?
– Világosabb leszek: abban, ami centrumként, létünk magvaként tárul fel, nincs múlt-jövő, csak szüntelen jelenlét, s ha időnek a múlt jövőbe áramlását nevezzük, akkor erre a jelenlétre más szót kellene találni. Jobb híján teljes pillanatnak nevezném. Lehet, ez az oka, hogy az úgynevezett időérzékem hiányzott, s következésképpen ez időélet lehetőségeit könnyű szívvel elhanyagoltam.
– Gyerekkorából milyen emlékeket őriz?
– Ha azt mondom, hogy gyerekkorom élményekben gazdag volt, azt hiszem, ez valamennyiünk gyerekkorának jelzője lehet. A világ csodája a még el nem homályosodott szem előtt a maga káprázatos valóságában tárul fel, míg az elkerülhetetlen kamaszkori válság – az ártatlan és megrontott világ összeütközése – el nem homályosítja az elsőt. Valójában itt kezdődik az, amit életküzdelemnek neveznek. Bizonyos, hogy a mai napig első tíz évem kincsesházából táplálkozom. Meghatározó volt az utolsó békeéveit élő idillikus kisváros atmoszférája, szüleim puritán jelleme, a fáradhatatlan anyai gondoskodás, apám gyermekien tiszta, játékos kedélye. Fárasztó közéleti tevékenysége, odaadó tanári működése közepette mindig volt ideje mesére, mókázásra. Hároméves voltam, amikor apám a Sorbonne-on folytatta tanulmányait. Szüleim engem is magukkal vittek Párizsba. Ma is élénken emlékszem, amint vállain lovagoltatva vitt a Louxembourg-kert játszóterére, de a tordai templomkertben az aranybarna vadgesztenyék gurigázása sem volt kisebb mulatság… A háborús csapások persze bennünket is sújtottak, két nagybátyám maradt a harctéren és apám nem egy tanítványa, akik szinte fiaiként voltak mindennaposak vendégszerető házunkban. A gyerekparadicsom aranykorának hatéves koromban öcsém halála vetett véget. Akárha ma hozná nekem nevetve apró kezében a szárukról szakított százszorszépeket. És ez csak e pillanatban tudatosodik bennem: valószínűleg az ő Murillo-angyal alakja jelenik meg egy hosszabb elbeszélő művemben, a Nagy Folyóban, valamint a Feltámadás című novellámban. De hagyjuk az életrajzot, egy riport kereteit amúgy is szétfeszítené apám román fogsága, s azzal egy időben a család kiutasítása Erdélyből, a majd egyesztendei vagonlakás, a húszas, harmincas évek hányattatásainak elbeszélése.
– Mikor kezdett írni?
– Erre az a mondás talál, mióta az eszemet tudom. Jóval az első elemi előtt versben írtam levelet szüleimnek. Nincs ebben semmi különös. Sok gyermeknél tapasztaltam a kezdeti ritmikus beszédet. A nyelv eredetében ritmikus. A költészet előbb való, mint a tárgyiasított beszéd, és költő az, aki a nyelv forrásához visszatalál. No, de az iskola ellen kézzel-lábbal tiltakoztam. Unalmas volt számomra az ábécé kántálása. Sokat adnék érte, ha a viszontagságok folyamán elkallódott kis pepitafüzetem meglenne, amibe gyerekgondolataimat naplószerűen jegyeztem. „Két fontos dolog van a világon: az önzés és a halál” – írtam tízéves koromban, és bevallom, ma sem tudok ennél többet. A felnőtt évek arra valók, hogy megértsük, amit gyerekkorunkban tudtunk. Egy-két pajtásommal „szerkesztettük” a Kis Lapot. Rigmusaink a világ eseményeire való naív, tehát természetes reflexióként jelentek meg benne… Emlékezem a fekete kalapra. Egy kislány nem érti, miért visel anyja fekete kalapot. Végül megtudja, hogy elesett férjét gyászolja.
– Mielőtt Hamvas Bélával megismerkedett, már magyar-francia tanári és filozófiai doktori diplomát szerzett, erdélyi és hazai lapokban jelent meg. Miként történt megismerkedésük?
– Az ezerkilencszázharminchatban megjelent Rabelais-fordításom és tanulmányom jelentős romanisztikai teljesítménynek számított. Szerkesztői tanács ellenére senkinek se vittem ismertetési példányt, mindamellett irodalmároktól, filológusoktól szép méltatásokat kaptam. Különösen örültem nagyon kedves barátom, Radnóti Miklós írásának. Egy alkalommal a Fővárosi Könyvtárban járva támadt a gondolatom, adok egy tiszteletpéldányt H. B.-nak, akit munkáiból ismertem. Kiderült, hogy amint mondta, ő már régen ismer engem. Tény, hogy ezen az első találkozáson végleges bizonyossággal felismertük összetartozásunkat, és egy fél év múlva megesküdtünk.
– Mondana valami részletet erről a döntő találkozásról?
– Talán inkább a színhelyről. Fent, a raktárban rendezett be magának egy szeparált kuckót, mintha valami más világrészben, nem középületben lettünk volna. A hatalmas asztalon szép rendben a felhalmozott feldolgozandó könyvek. A sarokban kis asztalon teafőző, angol porcelán csészékkel, mellesleg, egész életünkben nagy teások voltunk. A deszkafalon művészi reprodukciók. Mindig értett hozzá, hogy a legszűkebb környezetét is otthonossá tegye.
– Felidézné alakját? Milyen volt: magas, alacsony, félénk, határozott?
– Ha azt válaszolom, középmagas, egyenes tartású, tapintatos, olykor ironikus, ítéletében biztos és így tovább, semmit nem mondtam. Végül rengeteg emberre találnak ilyen jelzőt. De gondolom, olvasta a Karnevált, a „Lélek tízezer bőrű gyermekéről” szóló regényt. Ő ezt a tízezer bőrt valóban megélte, azonosítva magát az emberi megnyilatkozás számtalan lehetőségével, azzal a többlettel, hogy valamennyit átvilágítva mint esetlegeset levetette. Ez az, ami annyi embert lenyűgözött, és az az átvilágító látás maga elől – akárcsak írásaitól – a rossz lelkiismeretet elriasztotta. Ha mégis egy megkülönböztető sajátságát kell kiemelnem, az a maximális morális érzékenység. Ebből következett például az az eset, hogy amikor a harctérről visszatérve tudomást szerzett házmesterünk gyalázatos viselkedéséről, valamint arról, hogy a felettünk lakó zsidó családot feljelentette, a csöndes, végtelenül türelmes ember lerohant és ököllel verte be ajtajukat.
– Mennyi ideig teljesített katonai szolgálatot?
– A pontos időtartamhoz meg kellene nézni naplómat, vagy még inkább Béla pótolhatatlan háborús naplóját, ami egyéb kéziratokkal együtt a légitámadás martaléka lett. Tény, hogy utoljára Sztarioszkolban, a védelmi csapatban szolgált, ahonnan negyvennégy őszén összetörten, szívbetegen jött meg. Októberben Szokolyára rendelték, ahol a légitámadások elől menekültünk egy közeli bányába. December elején az egész csapatot – legtöbb tisztnek családja is ott volt – Ausztriába vezényelték. Mi egy derék sofőr segítségével visszaszöktünk Budára. A disszidálás csábítása sem akkor, sem később nem kísértett bennünket. Ettől kezdve viszont Béla katonaszökevénynek számított. S ez még súlyosbította a Kiscelli kastély pincéjében töltött öt hetet. A csöpögő víz alatt kétszázötvenen szorongtunk, betegek, öregek, csecsemők. Felettünk állt a front. Az emeleten német katonák, minden ablakban egy-egy ágyú. Időnként látogatónk, a parancsnok lejön fenyegetve: „Ha tífusz tör ki, mindnyájukat lelövöm!” Nem lehetett tudni, örökre ott maradunk, vagy a következő percben megszabadulunk. Egy éjjel – bár állandóan éjjel volt – álmomban fehér hajót látok, rajta baljóslatú fekete római kettest. És másnap valóban bemászott az ablakon az első román férfi. A többit már tudjuk…
– És azután? Úgy tudom, könyvtáruk, kézirataik elpusztultak.
– Valóban, addigi életünk minden látható eredménye. A „felszabadítók” a férfiakat tüstént elvitték, de Béla egy hét múlva csodával határos módon, ahogy azelőtt a nyilasok elől, most is meg tudott szökni. Egy könyörszálláson talált rám, és megindultunk lakásunk felé. A térdig érő vérlocskos hóban nyoma sem maradt a háznak, csak könyvtárunk, kézirataink foszlányain tapostunk.
– És később, amikor a megálmodott fekete második bekövetkezett és „tiltott” listára került, nem lett volna más lehetőség, mint Inotán, Tiszapalkonyán megalázó munkát végezni?
– Főleg ötvenhat után számtalan ilyen kísérletet tettünk, hiába. A felsorolás túl hosszú lenne. A lényeg pedig nem politikai, annál mélyebb. Az, hogy Lukács és köre a maguk félelem szülte „elkötelezettségükben” ellenséget éreztek benne, érthető. A súlyosabb – mondjuk ki – az írótársak árulása. Akiket addig barátoknak hittünk, és valamit tehettek volna, mintha elsüllyedtek volna, legjobb esetben vállat vonva állapították meg: „Miért nem alkalmazkodunk?” Itt kegyelettel kell megemlékeznem Füst Milánról, akinek őszinte erőfeszítése a fenti okok miatt fulladt kudarcba. Ez is érthető: ki az (a később „mártír”) író, akihez az alkalmazkodás foltja nem tapadt!
– Hogyan bírt a mostoha körülmények között időt, erőt szakítani az írásra?
– Más az, akinek foglalkozása az írás, és más az, akinek hivatása. Az első a közönségnek dolgozik, tehát alkalmazkodik; a másodikban a Szó minden akadályt áttör és felhangzik. Gondoljon Kafkára: „Gott will nicht dass ich schreibe, aber ich muss” (Isten nem akarja, hogy írjak, de írnom kell), hát még, aki úgy érzi: Isten azt akarja, hogy írjak. Ezzel már feleltem is kezdeti kérdésére: hiszek-e a Szó erejében.
– Térjünk vissza Kemény Katalinra. Úgy tűnik, keveset írt.
– Tévedés. Egész életemben munkálkodtam, s ha kevesen ismernek, annak egyetlen oka, hogy a publikálás érdekében egyetlen lépést se tettem. Ez annyiban hátrány, hogy a harmincas évek végén, negyvenes évek elején írt érettebb köteteimet magam előtt is elnyelték az ostrom romjai. Ebből az időből csak az maradt meg, ami véletlenül szüleim lakásán hevert, néhány fiatalkori novella, valamint tradicionális szövegek fordításai a hozzájuk fűzött elmélkedésekkel.
– Könnyen ír, nehezen? Sokáig csiszolja a szavakat?
– A helyzet az, hogy dolgaim egyetlen lélegzetre születnek, de azután nehezen adom ki őket a kezemből. Ha kérnek valamit, úrrá lesz rajtam a lelkiismereti töprengés: vajon pontosan fedi-e a szó azt, aki megszólal. Így évekig, sőt, évtizedekig is pihennek munkáim a szekrényben. Belátom, ez is egyfajta kötelesség, hogy azt a tudást – legyen az még oly csekély –, amit ajándékba kaptunk, rendben hagyjuk itt. Másrészt – és erőm fogytán ezt a felismerést tartom a legfőbb ajándéknak – mindig távol állt tőlem annyi író, művész becsvágya, hogy életem eredményéből emlékművet emeljek magamnak. Egyetlen mű van, az a porszemnél finomabb, az a láthatatlan szikra, amely, miután ujjunk közül kipergett az idő, az időtlennek megmarad.
– Évekkel ezelőtt olvastam a Magányos áldozat című kötetében azokat a sorokat, amelyeket emlékezetem azóta is őriz: „Ha valaki megérintette az időtlent, a hívás vonzása a rezdületlen kupolán időrést hasít. Megérintette és megérintetett: az áldozat fel és le ugyanaz. Egylétünk állandóságán kékben ragyogó időréseket nyitsz. Meglátogatsz. Nem medvebundásan bebocsátást kérve, nem kísértetként, levetett szokásaidat keresve. Rigó vagy az öreg cseresznyefa idén sarjadt ágán. Amit annyi hajnalon próbálgattál, együtt fütyülni a feketerigóval, most milyen hibátlanul tudod. Itt szemben, a levelek mind énekedre röpködnek, csak te nem röppensz el, ha hívásodra kilépek a verandára. De télen, mi lesz télen? Tudom, te nem költözöl délvidékre a többiekkel – én láttam már fatövére zuhant fagyott rigót. Ez az ének, ez megmarad. Nem, nem az én fülemben, nemsokára az is elporlad. Ének – a feledés örökkévalójában.”
– Köszönöm, hogy idézte szavaimat.
– Az utóbbi időben több jeles évforduló is volt: Hamvas Béla száz éve született, és Ön is ünnepelhetett, szerényen, de igaz barátok között. Kilencvenedik évén túl, ha most számadást készítene az életéről, mit mondana?
– Nagy boldogság volt megérnem férjem születésnapját. Azt, hogy milyen sokan szeretik! Sok fiatal jött el az Írók Boltjába, a Karnevál bemutatójára. Persze a keserűségből is jutott bőven: tudtomon kívül sajátította ki egy intézmény Hamvas Béla nevét, monográfiák jelentek meg, ahol rólam egyetlen mondat se szerepel, holott harminc évig éltünk együtt, könyvei külföldi kiadására nem kaptunk támogatást… De nem panaszkodom. Két közeli szívműtétem ellenére is dolgozom. Nagyon sok még a tennivaló.
***
Forrás: Új Forrás