Németh László: Aranykor és farkasfogak...

Olyan irodalomban, ahol a gondolkozó-író mindennapi jelenség: Hamvas Béla nem lenne fel­tűnő. 

Valaki összeszedte a számomra Hamvas Béla egy csomó tanulmányát. Idáig ismertem ötöt-hatot, most ismerek húszat. Hányat írt: ötvenet, százat? Elképzelhetetlen helyeken jelentek meg, a legsötétebb zugfolyóiratokban. Az ember csak szégyenkezni tud: míg ő maga minden mozdulata számára rivaldafényt tudott biztosítani, itt a megszállottak védtelenségéveI egy nagy műveltség és nagy szenvedély pincelyukakban gesztikulálja ki ma­gát. Ki itt, ki ott találkozik vele, gyanús helyek valamelyikére betévedőben, de senki sem ismeri őt, magát. Pedig Hamvas Bélát egy-egy tanulmányából csak félreismerni lehet. Kevés író képes első írásával olyan ellenszenvet kiváltani, mint ő. Nemcsak másokon tapasztaltam ezt, magamon is. 

Az olvasó érzi az erejét, de ez az erő csak fokozza meghökkenését. Egyszer találkozni annyi, mint összeütközni vele: az egyik a homlokáért haragszik rá, a másik a letiport lábujjáért. A magyar elit-olvasóra nem lehet rásütni, hogy a magányos útra té­vedtet magára hagyja; Hamvassal szemben kevesen jutottak túl első felháborodásukon. Egy előkelő folyóirat nem éppen türelmetlen munkatársa odáig ment, hogy iparlovag­nak nevezte. Mi lehet az oka ekkora félreértésnek? Egész egyszerű oka van: az emberek a kevéssé ismert Írót a legfeltűnőbb helyei után ítélik meg, s Hamvas legfeltűnőbb he­lyei: dühös kirohanások egy-egy általánosan elismert nagyság, Dosztojevszkij, Brueghel, Baudelaire, Wagner vagy éppen Ady ellen. "Dosztojevszkij művészete a gonosztevő iga­zolása." "Dosztojevszkijnál igazolódik a rossz: az életrombolás. Az ő nyomán sötétlő, za­vargó, felbontó erők lépnek működésbe." "Az igazi Dosztojevszkij-alak a csatornalakó, ez az emberileg, erkölcsileg, szellemileg is teljesen lesüllyedt lény. Aki mindent, ami­hez nyúl bemocskol, akinek gyónása nem tisztító megkönnyebbülés, hanem még inten­zívebb elmerülés saját gonoszságába, és ez az, akiből árad a bűn és a szenny, akinek dé­moni fertőző ereje van arra, hogy magával ragadjon minél több embert." Elképzelhető, hogy olvassa ezt egy Karamazov-rajongó. De az elméleti képzőművész számára sem utolsó meglepetés a Brueghel-jellemzés: "képeinek hatása alatt az ember a piszok hip­notikus transzának egy nemébe süllyed... megtanulja kedvét lelni önmaga lealacso­nyításában, sajátmaga megnyomorításában, a piszokban való vájkálásban, megismerni a bűnök irtózatos gyönyörét - az életrombolás borzongató kéjét." Aki még azt is megtud­ja, hogy Adynak egyetlen jó verse sem volt, Úgy érzi: nyugodtan végezhet emberével. Az író kisebbíthet irigységből kortársakat, de nem átkozhatja meggyőződésből az állócsilla­gokat. Feltűnési viszketegség, felelőtlen, fogamzik meg az előítélet, s mellette mindjárt: elszabadult intellektuel.

Nekünk, magyaroknak sokkal gazdagabb az érzéki életünk, mint az intelligenciánk, s egy különc, aki képpel vagy hanggal zavart meg, előbb számíthat bocsánatunkra, mint aki gondolattal. Mégiscsak művész, mondjuk arra az írásra, amelynek az értelmetlensé­géből egy-egy szép hasonlatot tudunk kicsípni. "Elvont fecsegés", "fordítva is igaz", mondjuk egy gondolatra, amelyre távolsága miatt sem nemünk, sem igenünk nincs. Nos, Hamvas Béla gondolkozó. Akkor látni, mennyire az, amikor érzéki tárgyról: fákról, az esquilinusi Venusról vagy a perui cserepekről ír. Szenvedélyessége fogalmakat forral föl, nem színeket, gyöngédsége a gondolat-árnyalatoké, nem a zamatoké. Van benne va­lami inka-köve: a trachyt "eszelős szürkeségéből". Írásáról az emlékkép: sosem hajlongó növény, hanem napon felforrott, konok szürke kő: kemény és tüzes fogalmak. Olyan irodalomban, ahol a gondolkozó-író mindennapi jelenség: Hamvas Béla nem lenne fel­tűnő. Nálunk, ahol Adyn kívül szinte egyetlen gondolkozó írót sem ismer a század, s a szellemi vezetők is előbb-utóbb mint mámoros érzékelők lepleződnek le, nemcsak mo­dorával válik el a többitől, érdeklődéskörével is. A gondolat más abrakon él, mint a szemlélet: a Hamvas olvasmány-köre nem azonos azzal, melyet mi többiek már népsze­rűsítettünk. Mi műveket, magatartásokat plántáltunk át, s egyikünk a másik számára ne­velt olvasókat. Hamvas minden írásával egy olyan szellemiség felé rugaszkodik ki, amellyel sem írók, sem olvasók nincsenek beoltva még. Megértjük már, hogy a nagysággyalázáson fölháborodott kis intellektuel száján hogy szalajtja ki ez az ismeretlen szellemi tájakra utaló fogalom-szenvedély felületes ismeret­ség után az iparlovag szót. Közelebb menve a tüneményhez: elcsodálkozunk ezen az iparlovagon. A véső üt, s amit megüt: reped, pattog, mállik. Az ember a zuhogást hall­gatva, a röpülő szilánkokat látva, azt hihetné, hogy egy bolond vagy egy gonosztevő zúzza itt a márványt. Közelebb mégy, s azt látod, hogy ez a sok vésőcsapás, megannyi tagadás, valami nagyon is pozitívat fejt ki a kőből: egy művében elmerült szobrász munkáját lát­tad. Hamvas Béla romboló ítéletei csak akkor nyerik el igazi értelmüket, ha az alakot is szemügyre vesszük, amelyet körülvág velük. A bírálatnak van egy tárgyilagos fajtája, mely a bírált jelenség erejével, erényeivel-hibáival szemben érez felelősséget, s van egy heroi­kus, már-már mitologikus faja, mely egy meggyőződésnek, hitnek, szellemiségnek fele­lős, s bírálataiban aszerint osztja a mennyet és poklot, ahogy az elékerült író, államférfi, szobor, szent, cserép, növény a benneható eszmének az alvilágába vagy egébe illik. Ilyen értelemben bírál Hamvas Béla. Ő is tudja, hogy Dosztojevszkij, Brueghel vagy Ady nagy jelenségek. De az ő egéből nézve bukott angyalok. Nemcsak bukott angyalok: ők mutat­ják meg, hol van a pokol. Igen szépen fejti ki ennek a paradicsomteremtő rombolásnak az elméletét Az Írás platonjzmusá-ban, mely méltán tekinthető Hamvas Béla kulcstanul­mányának. Az élet teljessége néma, s minden beszéd negatív. Csak a "nem" beszél az "igen" hallgat.  "De a beszéd még mindig életszerű az írás mellett." "Az írásban az egész emberi lét s az egész természetes egzisztencia problematikussá válik. Ezért minden írás iróniája. Minden írás kétértelműsége. Az írásban az egész élet egy kicsit nevetségessé vá­lik. Ezért meri mondani Wyndham Lewis, hogy az írás tökéletes formája: a szatíra; itt az írás semmi más, mint írás, tisztán az, ami - itt támadja meg az írás az életet a legmé­lyebb gyökerében." Ez a magyarázata, hogy írás mindig felbomló kultúrákon hatalmasodik el.  Az írás a bomlás erjesztője. De ha természeténél fogva az: használjuk úgy, hogy a rombolás azzal, amit rombol, beszéljen arról, amiről beszélni nem lehet. Az igazi tudásról, amely Platón szerint nem közölhető, "hanem hosszas foglalkozás után, mint kiugrott szikrából támadt tűz, elkezd égni a lélekben". Ha fog, legyen fog az írás, mely az elveszett aranykorért harap.

A külföldi irodalmakban ez a "harapás az aranykorért" meglehetősen régi módszere a szellemteremtő bírálatnak; egy Maritain-rajongónak semmi oka sincs például Hamva­son megbotránkoznia. Akit egy szellemiség, "megragadt", abban mindig meglesz a haj­lam, hogy bírálaton e szellemiség utolsó ítéletét értse a dolgok közt. Igaza volt vagy nem, nevetséges volt vagy valóban új pokol-ég határ, új "művészet-küszöb" fölállítója attól függ, melyen magasról ítélt milyen magasságokat. Egy túl alacsony paradicsomon a poklok könnyen bosszút állnak, fogak marását az aranykor aranylásának kell igazolnia. Hamvas Béla aranykorára nem lehet azt mondani, hogy alacsony. Az a szellemiség szállta meg őt, melynek őse Nietzsche; legnagyobb megnyilatkozásai: a huszadik századi német tudomány s a huszadik századi angol irodalom. Ezzel a szellemmel esszéírók mindnyájan találkoztunk. Mindnyájunkra hatott is. De csak Hamvas Bélából lett a meg­szállottja. Rolandról írtam, hogy hűsége vadászebhűség, szilaj korlátoltsággal hű az ő Charlemagne-ához; amerre uszítja, oda rohan. így uszítja Hamvast Nyugat szelleme, Abban, ahogy szándékát kitalálja, csodálatosan értelmes. Abban, ahogy intése nyomán elrohan, sokszor, mint az, túlrohan a célon s visszafordulva marcangolja koncát: vak, már-már korlátolt. Aki tájékozódni akar, merre keresse ezt az "aranykor" -t, bevezetésül két jelentéktele­nebb tanulmányát olvassa el: egyik az Apokalipszis irodalmá-ról szól, a másik az Orosz emigráció történetfilozófusai-ról. Az Apokalipszis természetesen a világválság. Hamvas, noha az egész válságkérdést azzal a gyanúval figyeli, hogy válság talán nincs is, vagy Lao-ce korá­ban is volt, szenvedélyes ismerője a válságirodalomnak. Mint könyvtárnok előnyben is van más olvasókkal: Keyserling. Ortega, Bergyajev, Eliot, Guénon, Huizinga Magyaror­szágon először neki mutatják be újabb és újabb kor-diagnózisukat. A válság igazi diag­nosztája az ő szemében azonban még mindig Nietzsche, akit ez a válság-közérzet már akkor szorongatott, amikor a gazdasági élet még hallatlan virágzásban állt, s így a krízis okait sem ott kereste, ahova az utoljára csapott ki, hanem a vallásos életben. Az ember: társ társak közt, de élőlény a csillagok alatt is. Tagja a társadalomnak és része a kozmosz­nak. Felelős az államnak, de felelős önkifejlésre ingerlő kozmikus ösztönzéseknek is. Er­kölcsiségét két forrás táplálja: a szociális lét és a vallásos érzés. A vallásosság

nem az egy­házak monopóliuma. Vallásos élete minden embernek van, legföljebb csenevész. A magára hagyott vallásos érzés azonban elfajul: így fajult el s szikkadt ki az Újkorban az egyház tehetetlensége folytán a keresztény vallásosság s vele a keresztény kultúra. A divi­num kiesett az életből s maradt a puszta humánum. A világ társadalommá szűkült, az ál­lam az egyérdekűek szövetkezete lett, a kultúra nem egy emberközösségben kihajtó vi­láglélek, hanem szellemi javak cserebazárja. Humanizmusnak, eredeti értelmétől eltérően Hamvas rosszallóan e vallásos gyökereitől elszakadt kultúra kicsinyes, haszon­elvű szellemét nevezi, s a világválság igazi okának ezt a humanizmust tartja. A válság azért gazdasági, mert a nagy kozmikus kötésből kiszakadt embernek ott kellett összezúznia magát, ahova egyoldalú érdeklődése, félembersége sodorta: a gazdaságban. A humaniz­mussal azonban aranykorának még csak egyik ellenfelét marta el Hamvas. Az orosz emigráció történet-filozófusaiban a másiknak rontott neki: az "orientalizmusnak". Bergyajev, Rozanov, Sesztov: valamennyien Dosztojevszkij-ivadékok, egyetértenek az apokalipszis nyugati szemlélőivel abban, hogy a válság vallásos gyökerű, de orvosságul a Dosztojevszkij-féle keleti kereszténységet kínálják, amelynek a nyugatihoz igen kevés a köze. Ez a keleti kereszténység szembefordul a természetes emberrel. Szelleme: az ön­emésztés. Az elrontott életet akarja megint önmaga feláldozásával kijavítani. Alapérzése a bűnbeesettség, s ettől menekszik az egyént feloldó örökkévalóság felé. A nyugati ke­reszténységet megveti, az ő remete-szellemének még a középkori szerzetes-keresztény­ség is elvilágiasodott; Isten országát lehúzó démonizmusában, nem egész jogtalanul, az első keresztényekre hivatkozik. Ez az orientalizmus Európát ma éppúgy átitatja, mint az ókori orientalizmus Rómát: a lélek öngyötrő narcisszizmusa s az önemésztő valóság-me­nekvés vallásban, pártban, tömegben ennek a tünete már.

Humanizmus és orientalizmus (Bizánc két gyermeke egy másik Hamvas-tanulmány szerint) így kitüntetvén , visszamarad, a kor harmadik nagy törekvése, melyet Keyserling repaganisatiónak nevez. Hamvas aranykora valóban: egy pogányszív hiányérzete. Ha a humanistákban túl kevés a divinum, őbenne túl sok. A mindenség nógatja, mámorba ej­ti, "megragadja", a társadalom leveri, megalázza. felingerli. Azokért a kultúrákért lelke­sedik, amelyek maguk is "meg voltak ragadva" a kozmosztól, a közös életet közös szer­tartássá tudták telíteni. Elsősorban a görögért. A kor szellemi jelenségei közt e nemre-álló száj csak azokra mond igent, amelyekben hasonló honvágyat érez. Kedvencei s egyben legjobb tanulmányának tárgyai így lesznek az angol regény és német kultúr­morfológia. Mit szeret ő Joyce-ban, Lawrence-ben, Huxleyben, Powysban? A jelenkor megsemmisítő kritikáját s e mögött valami "tiszta pietás"-t, az "elemek", az ősi lényeg tiszta megnyilatkozása iránt. Az angol regény nem rombol, csak megállapítja a rombo­lást, amely a világban folyik. Nem szemlélő-cinizmusból, hanem a bepiszkolt életforrá­sok szerelméből. Tudományos téren hasonló az indulati háttere a Spengler, de még in­kább Frobenius munkáiból kibontakozó kultúrmorfológiának. Eszerint a kultúrának, mint az embernek, növénynek, külön lelke, növésterve van: az egyént ez a lélek fogja a kultúra javakorában, s ez ereszti el, amikor hervadásnak indul. Épp ezért egy kultúra ereje: nem anyagi fejlettségétől, hanem e stílus-parancsoló megragadottságtól függ, mely letűnt afrikai kultúrákban erősebb lehet, mint a mi fehér civilizációnkban. Az aranykor: boldog engedelmeskedés ősi, embermeghatározó, emberkibontó erőknek, a fog: a magányra, szorongásra kárhoztató jelen gyűlölete.

Hogy ez mennyire így van: kiderül abból, ahogy az egzisztenciál-filozófia két vezéralakjáról. Heideggerről és Jaspersről beszél. Az egzisztenciál-filozófia éppoly ki­egészítője a kultúrmorfológiának, mint a fenomenológiának volt a historizmus. A kultúmorfológus szemében az ember: csak anyaga a kultúrának. Ez a szemlélet azon­ban egy másikat követel, amely az ember legsajátosabb, a természetbe feloldhatatlan lé­nyegével: az egzisztenciával foglalkozik. Hiedegger szerint az egzisztencia az életben az időtlen létezésből az aggodalom-keltő ittlétbe vettetett ki, alap érzése épp ezért: a gond, célja: szabadulás e gondtól. Látjuk, hogy a gondolat alapjában a bűnbeesés keresztény gondolata. Jaspersből Hamvas egy másik eszmét ragad ki. Az ember önnön egzisztenciá­járól nem tudhat meg semmit, mert a tudás tapasztalat. Az egzisztencia megismerésének egyetlen módja, ha az ember teljesíti, realizálja önmagát. "Ich hin, was ich werde": íme a szerves, goethei görög gondolat. Mondjam-e, hogy Hamvas Jasperst az ő külön mennyébe rakta, Heideggert pedig Dosztojevszkijjal közös Inferno-bugyorba?

Pokol és mennyország: mítosz, Hamvas tulajdonképpen mítoszt csinál, egy rögtön­zött mítoszt, bírálat ürügyén. Van-e erre joga a kritikusnak? Én azt hiszem, ilyen mér­tékben nincs. A kritikus mitológiája, ha egyáltalán van ilyen, csak egy egész kezdetleges politeizmus lehet: az emberi alkotásban megmutatkozó szellemek tisztelete. Aki soká tiszteli alázatosan a mű-démonokat, lassan fölfedezi rendjüket, értéküket, hatalmukat, lesz képzete a szellemvilág hierarchiájáról is. Előre teremteni rendet s utolsón szántani át vele a világot: inkább a gondolkozó-költő vagy költő-gondolkozó előjoga. Hamvasnak is valami ilyennek kellett volna lennie, kritikusnak bizonyos fokig hona tévesztett szellem, Kritikusnak honatévesztett s embernek honavesztett. Ahogy kétségtelen gondolkozói bátorságában, tiszta s hontalan szenvedélyében gondolatai után nyargal: nyers vádbeszéd ő a kor ellen, mely az ilyen embert holdkórosként háztetökön-kóvályogtatja, ahelyett, hogy hazát és otthont adna neki.

Forrás: Szepo