Szalay László Pál: Természet vs. Technika (az ütközetet dirigálja Hamvas Béla)

Találkozások  

A legnyitottabb korszakom derekán, a gimnáziumi magyartanárom kezéből került hozzám az a kötet, ami a hamvasi életszemlélet első merítése lett számomra. A Jóisten uzsonnája kezdtem hozzá az esszéhez, s mire a kúthideg eper végére értem nem csak az étvágyam jött meg, hanem szakadozni kezdett a vallásos gondolkodásom és szóhasználatom ólmos köde. Jótevőm tudta, hogy mi az a mennyiség, ami nem fekszi meg a gyomrom. Két oldal, semmivel sem több. Első saját példányaim a pályaudvarok szélfútta ponyváiról kerültek az utazótáskám védettségébe. Valamiért hálásak lettek ezek a mustárszínű, eredeti aláírás mintával ellátott példányok. Nagyon lassan, de beavattak titkaikba.
Minden zokszó nélkül elkísértek az egyetemre, kitartó jelenlétükkel becenévre is szert tettek szobatársaim körében. Aranyrudak, mondták széles mosollyal, ami hangzatosnak tűnik, de közel áll a valósághoz. A hosszas barátkozás eredménye szakdolgozat lett, ekkor érkezett el a leleplezés pillanata. Fülöp apostol szavaival élve „Vajon érted-e, amit olvasol?” Opponenskeresés közben találkoztam dr. Thiel Katalinnal, az Eszterházy Károly Főiskola rektor-helyettesével, aki Hamvas Bélából szerezte doktorátusát. Közvetlen beszélgetésünk során, ami túlmutatott az aktuális feladat megoldásán a következő gondolatot fogalmazta meg: Bárki is nyúljon Hamvashoz, legyen az irodalmár, vallástörténész, közgazdász, szociológus, orientalista, teológus, filozófus bizton talál érintkezési pontokat. Olyan utalások nyerhetnek így új értelmet, amire csak hivatását behatóan ismerő, fokozott érzékenységgel megáldott olvasó esetében kerül sor.
Az opponensem szavai nyáron új megvilágításban kerültek, amikor Hamvas és a természet kapcsolatára kérdeztem rá. Korábban az imádság dimenzióit vettem szemügyre a 2010-ben megjelent Naplókat véve alapul. Már akkor gyanú ébredt bennem, hogy az élő környezetről tett kijelentései meglepetéseket tartogathatnak. Hamvast a létezés nagy kérdései érdekelték. Sajátos fogalmi hálót alkotott a valóság megragadására, többek között a status abszolutus, a válság, a hagyomány, a realizálás, az univerzális orientáció, a transzparens egzisztencia kidolgozásával, hogy csak a legjelentősebbeket említsem. Bizony ebbe a sorba követel helyet magának a természet és az ökológia tárgyköre.

Fák, ágyások, virágok      
            Hamvas születésének évében, 1897-ban költözött a család Eperjesről Pozsonyba. Az első bizonytalan lépéseit az anyai nagyszülők óriási kerttel övezett házában tette meg. Olyan elementáris élmény volt a gyerekek számára a Rázgha Pál utcai hancurplacc, hogy a húga egy élet távlatából édes emlékként idézi: „A juharfa kezdte meg a fák sorozatát a ház mellett. Cseresznye-, szilva-, barack-, körte-, ringlófák, ribiszke, egresbokrok, a kerítés mellett magasra nőtt orgonafák, amelyeknek felső ágai összehajlottak és így egy lugast képeztek, benne kis fapaddal és asztalkával. Mellette állott a hinta, kedvelt nyári játszószerünk…” A házat körülvevő miliőre szánt két oldalas visszatekintésből az is kiderül, hogy a kert nem volt szent és sérthetetlen, sokkal inkább a gyermekek kiteljesedésének rendeltek alá minden talpalatnyi zöldet. „Az egész utca gyermektársai valamennyien a Hamvas-kertet tartották a játszás örömei legnagyszerűbbjének… Ez egyike volt azoknak a tényezők, amelyek miatt a pozsonyi kertünk oly csodálatos tündérországként élt egész életünk gyermekkori emlékeiben…” Hamvas A bor filozófiájában ejt el egy megjegyzést erről az időszakról: „sétáimon a növényekkel úgy ismerkedtem meg, hogy levelüket letéptem, ujjaimmal eldörzsöltem és hosszasan szagolgattam.”
            Érett férfiként a nő és a természet szépsége között kapcsolatot talál, aminek így ad hangot Az Esquilinusi Vénusz című esszében: „A szép eredetileg nőt jelentett, és ami benne a lényeg megmaradt. […] Feminin szó, szép férfi annyi, mint nőies. Szép ruha annyi, mint olyan vonzó, mint a nő. A szép táj magnetikus, a nő erotikus magnetizmusával.” Láthatjuk, hogy gyermekségétől fogva mennyire bele ivódott a képzeteibe, belső világába a természet jelenvalósága. Képes volt egészen addig fokozni ezt az érzést, hogy az egyik tengerparti séta alkalmával lénye beleoldódott a mindenségbe. „Az embert egyszerre gondolja a föld és a víz, a szél és a kő, a homok és a felhő. […] A sétáló maga elé dúdol és ténfereg. Aztán elfelejt dúdolni és ténferegni. Mit csinál? Van. Megszűnt lenni. Felszívta a tengert, a fehér sziklákat, az illatot, a langyos léghullámokat, és mialatt felszívta, elveszett benne, felszívódott. Elosztotta magát azok között, akik megajándékozták.”  
            A természettel való legmagasabb fokú egyesülése, mégsem az előzőekben érintett korszakaira tehető, hanem miután B-listázták és kiváltotta a földműves igazolványát. A 1945-51 között Szentendrén eltöltött magányos évek megérlelték az életmű legzamatosabb gyümölcsét a Karnevált, de itt született meg az Unikornis, a Silentium, a Titkos jegyzőkönyv és a Magia Szutra is. Az írást kiegészítő foglalatossága a kert művelése volt. A barátok látogatása alkalmával mindenkit megejtett, az a különleges kapcsolat, ami Hamvast jellemezte, amikor széttekintett birodalmán. Deák Károly a következő mondatait idézte föl szívesen: „Úgy kell bánnom a növényekkel, a fákkal, amiket most gondozok, hogy tudnom kell: ezek rám vannak bízva. Így kell velük bánni. Azt a területet – kertet – ahol én most dolgozom, nekem meg kell váltanom. Másképpen hozzá sem szabad fogni. Aki a reá bízott földet nem váltja meg, az kizsákmányolja. Harmadik lehetőség nincs.” Hoványi Jánosban az állatvilágról való gondoskodása hagyott mély nyomot: „A kertnek megvoltak a maga törvényei. Amikor cseresznyét szedtünk, akkor a legszebb cseresznyéket fent kellett hagyni a madaraknak.”
            Utolsó munkahelye Bokodon, az Erőmű Beruházó Vállalatnál volt, ami a szentendrei kerthez képest holdbéli táj lehetett. A frissen felhúzott lakóparkból reggelente megmagyarázhatatlan erővel hívták magukhoz a környező rétek. Dr. Buttyán Kornélné, akivel egy szobában dolgozott fényképszerűen örökítette meg az egyik ilyen pillanatot: „A nap, Béla bácsi háta mögött, eléggé lent még, erőteljes sugarakkal, gyorsan vonuló fehér felhők között bujkált. Béla bácsi pedig jött a magas fűben, égre néző arccal jött, mosolyogva. Körülötte a színes, vadvirágos mező, - háta mögött, mint egy nem is földi glória, a folyton mozgó napsugarak, - kezében pedig egy kornyadt kamillacsokor.”

A természet ihlette esztétika
            Az természettel történő elsődleges találkozást úgy képzelhetjük el, hogy szépsége rabul ejt és megbabonáz. Nem kezdünk el gondolkozni az elénk táruló csoda mibenlétén. Időt adunk magunknak, hogy szemünk elteljen a látvánnyal. Hamvas ilyen szemlélődésbe ritkán feledkezik. A babérligetkönyv első lapján egy óvatlan pillanat erejéig ő is kábult állapotba kerül, de rögtön könyv után nyúlna, ha lenne megfelelő. „Akkor elhatároztam, hogy hasonló alkalomra, nem is másnak csak magamnak, vagy nem is magamnak csak másnak, egyszer, ha időm engedi és a Múzsák, könyvet írok. Idevaló könyvet […] az ember nyugvószékben hever, illatos cigarettát szív, elolvas belőle másfél lapot s utána édesen szundikál…”   
            Hogy miként képzeljük el a természet vizuális nyúlványaihoz való kapcsolódásunkat, azt a zöld filozófusától, Wordsworthtől tudhatjuk meg. Huxleyt is lenyűgözte az a keletet idéző természetszemlélet, amit Wordsworthnél talált. „Úgy érezte, hogy a természetben az ember a legmélyebb gondolatait is felfedezheti, hogy a természettel való kapcsolat hozzásegíti az élet spontán, azonnali és mesterkéletlen megtapasztalásához” Hamvas ezt a felfedezést sokkal rejtettebb síkon lokalizálja, méghozzá az emberi lelket megelőző isteni dimenzióban. „Soha senkiben nem a szellem-lélek, nem a psziché-lélek, nem az anyag-lélek az, amely gyönyörűséget talál a fákban, vizekben, kövekben, és csillagokban. Van lélek, amely mélyebb, mint a szellem, mélyebb, mint az élet, mélyebb, mint a föld. A többihez viszonyítva ez az Első Lélek.”
            Hamvas természet esztétikáját az amerikai különc, erdőkerülő Henry David Thoreau gondolataival történt találkozása is nagyban formálta. Elemzéséből látszik, hogy friss olvasmányélményről van szó. A sorok között ott bujkál a túláradó öröm, a lelki társa csodálkozás extázisa. Megkockáztatom, hogy nem csak Thoreau eszméi, vagabundsága, mindenre nyitott szelleme, hanem minimalista életvitele is telibe találta Hamvast. Amit Thoreau a Walden-tó partján, kétévnyi remetesége során lepárolt, jó hasznát vehette Hamvas a szentendrei száműzetése idején. Miközben esszéjét írja, szinte látom, ahogy a másik kezében még ott az eredeti mű. A lapok felé hajolva fordítja szó szerint Thoreau gondolatait: „Egészen csodálatos, hogy a hétköznap legjelentéktelenebb dolgaiban is hogyan van meg az utalás a természetfölöttire.”  Majd hirtelen jött ötlettől vezérelve „epigonjává” válik és oldalakon keresztül Thoreau soraira komponál kíséretet: „nem teszek különbséget a magamé s a másé között. Ezúttal, mondom, legyen teljesen mindegy, hogy ezt ki írta, Thoreau, vagy én.” 

Vágyott jövő? 
            Játékos esszéjében, A jövő könyvében Hamvas lexikonszerűen a bekövetkező főbb eseményeket prognosztizálja sci-fi stílusban. A Holdra szállás utáni új időszámítás szerint 1334-ben a hulladékból állítják elő az elő mesterséges lelket. 1455-ben új élőlényt szerkesztenek biomachine néven. 1501-es fordulat, az emberek a biomachine-nél keresik a szerelmet. Azt hiszem, erre nem kell majd ilyen sokat várnunk.
De a viccet félretéve, ami egyébként mindig fajsúlyos igazságot fogalmaz meg, Hamvas valóban beletekintett az üveggömbbe és nem tetszett neki, amit látott.  G. B. Balling, George William Allington és E.B. Wallace legfrissebb munkáiból tájékozódott, amelyek már az 50-es években rémisztő jövőképet vizionáltak. Szerinte az kapcsolat, amit az ember a természettel ápolt elveszett, helyette „a földet nem is műveli, hanem módszeresen vagy módszertelenül kifosztja. Zsákmány lett számára a búza, a rozs, a kukorica, a gyümölcs, az állatok húsa, a tenger hala, a hegyek érce, az anyag rejtélyes képességének sok ezre, mint a magnetizmus, az elektromosság, a kémiai tulajdonság…”
            A technikai kultúra eltávolította az modern eszközöket használó embert az élet bölcsőjétől. Nem csak egy kéretlen közvetítő ékelődött az érzékszervek és a valóság megtapasztalása közé, hanem a technika, már a világ egyfajta értelmezését is adja. Hamvas Nemo kapitány tengeralattjáró fejlesztéséhez hasonlítja a technokrata civilizációt. A korát mérföldekkel megelőző zseni ebben az esetben úgy viselkedik, mint egy kamasz, éretlen ifjú, aki nincs tisztába tettei következményeivel. A világ számára gombokon keresztül érhető el és csak azt kell észben tartania, hogy irányító központban melyik kapcsoló, mit hoz működésbe. „Mindig csak azt kell tudni, hogy melyik gombot nyomja meg. Nemo kapitány nagyon vigyáz arra, ha a Westminster Abbey-ben a vasárnapi prédikációt akarja meghallgatni, ne azt a gombot nyomja meg, amely az automatikus gyorstüzelő ágyúból percenként negyven gránátot lő ki.”
            Ez a rövid áttekintés is rámutat Hamvas mérhetetlen érzékenységére, amivel a létezéshez kapcsolódott. Régmúlt, jelen, s jövendő mind egyszerre vetültek elméje falára. Nem lehet kétségük afelől, hogy Hamvas a gondolatainak realizálást a természettel való kapcsolatában kezdte meg. A virágos réten vagy a konyhakertjében egyaránt az élet dicsérete és kiteljesedése tükröződött vissza arcán, ami messze túlmutatott a láthatók határán. Mindazokon az erőkön, amelyek sorsának kereteit elviselhetetlen skatulyává akarták zsugorítani, úgy tudott úrrá lenni, hogy a legnagyobb elmékkel együtt lóbázta a lábát egy égbenyúló fa ágán; a természet rákacsintott, s ő nem volt rest viszonozni; nem utolsó sorban magához a Mindenhatóhoz mehetett panaszával. Végkövetkeztetésnek is beillő szavait Zarathusztrától kölcsönözte: „Az ember a természetnek vagy apja, vagy rablója. Az ember a szeretet szellemét vagy realizálja, s akkor a természetnek apja, vagy nem realizálja, s akkor a természetnek rablója.”
           
Az írás nyomtatásban a Ma & Holnap folyóirat XII. évfolyam 5. számában is elolvasható 

[fotó: www.zsolt.ro]