Tóth Judit: Weöres Sándor és Hamvas Béla találkozása

Weöres Sándor a második világháború éveiben a dunántúli kis faluban, Csöngén élt, elzárkózva a világtól. A kényszerű izoláltság azonban termékenynek bizonyult lírájára nézve, hiszen a költő nem csendesedett el benne, hanem új arculatot nyert. Korábbi hangjától eltért, amennyiben lehetséges egyáltalán a harmincéves Weörest egyéni költői karakterrel illetni.

 

A teljesség felé című kötet megírásának előzményei

 

Úgy tűnik, hogy a lírai énjének megváltozása összhangban állt életvitelének átalakulásával. A kérdéses időszak levelezéséből ugyanis az derül ki, hogy a húsevés, dohányzás, alkohol és nők „problémává” értek benne. 1943-ban még rezignált egykedvűséggel jegyzi meg barátnéjának1 e szokások tényét s azt, hogy nélkülözésük során lemállik róla mindaz, ami az embert az élethez kapcsolhatja. A háború okozta gyakori töredelmekről és eme hétköznapi pótszerek ritkulásáról az utolsó szalmaszál elvesztésének hangulatában számol be. Az eltűnő szenvedélyek, az elzárkózás valamint az egykedvű mindennapok megfelelő lelki-szellemi alapot teremthettek számára olyan szokatlan minőségekben való elmélyülésre, mint az archaikus tanok, az orientális eszmék, a misztikum és a vallások. De nem elhanyagolható bázist jelentett az sem, hogy már középiskolás évei alatt is érdeklődött e tudományterületek iránt, s később, pécsi egyetemi évei során irodalomszemlélete és filozófiai kultúrája Fülep Lajos, Kerényi Károly, Várkonyi Nándor és a Janus Pannonius Társaság szellemében formálódott. A háború éveiben kialakult elszigeteltség tehát nem a kiüresedést, hanem épp ellenkezőleg: a lírai gazdagodást hozta el számára. Hogy miért épp ezek a lehetőségek foglalkoztatták, annak több okát is felvethetjük. Mindenekelőtt a háború okozta civilizáció- és kultúrarombolást, ami többekkel együtt az egész nyugati világban megrendíthette hitét, másrészt viszont Hamvas Béla gondolataira találását 1944-ben. Hamvas már ennél jóval korábban határozottan képviselte mindazt, amit a kor mellőzött, vagy amelyre csak igen csekély figyelmet fordított. Többek között az alternatív megoldásnak kínálkozó archaikus bölcseleti utat, amelynek eleinte konkrét kulturális, később inkább a tradicionalista filozófiába fuzionált gyökereit hozta nyilvánosságra. Weöres ismert néhány esszét Hamvastól2, és elolvasásuk nagy lelkesedést váltott ki belőle. Mivel azonban 1944-ig semmiféle személyes kontaktusuk nem volt, ez önmagában talán kevés lett volna ahhoz, hogy kísérletezzen a hamvasi úttal. Hamvas neki címzett kritikája után azonban alig leplezett csodálattal fordult – immár nem csupán a hamvasi gondolatkör, hanem - Hamvas személyének irányába.

Az írás Kenyeres Imre folyóiratában, a Diáriumban 1944 februárjában jelent meg, tárgya Weöres Medúza című kötete volt. Hamvas két lényeges szándékot fogalmaz meg benne. Egyrészt, hogy Weöresnek a költői pályát ezzel a kötettel kellett volna elkezdeni, tehát eddigi írásait korainak, éretlennek ítéli, másrészt pedig éppúgy sajnálatos, ahogyan nyilvánvaló: Weöresnek a Sors nem adott Mestert, akinek segítségével elérhette volna „azt a fejlődést, amit magányosan simán és gyorsan élhetett volna át”, és nem „a közönség színe előtt (…) akadozva, sokszor kihagyva, töredékesen”3. Az, hogy Hamvas maga kereste fel Weörest, hogy központi gondolattá tette recenziójában a Mester, mint irányadó hiányát, hogy a lehetőségek legkecsegtetőbb magaslatait lebbentette fel a költő előtt4: szándékot sejtetett a részéről. Weöres pedig rögtön a Medúza-kritika után megértette, hogy mi ez a szándék. Ráérzett, hogy Hamvas mit vár el az eszményi költőtől. Attól, aki akár ő is lehet. Új távlatokat, más feladatokat diktált a gondolkodásban, és Weöres leszűrte ennek az irodalomra vonatkoztatható vetületeit. Hamvas nem volt lírikus, neki az eszmei bázisa volt óriási és egyedi, Weöres viszont virtuóz verselési készséggel és fogékony tudásvággyal rendelkezett, amire pedig biztos érintéssel Hamvas mutatott rá. Nyilván kettőjük közeledésére volt burkolt felhívás a kritika, és Weöres értette a célzást. Hamvas a Medúza után átlátta, hogy egy kivételes költőzsenire bukkant, aki elég fiatal és pillanatnyilag épp kellően szertelen ahhoz, hogy elfogadja és hasznosítsa egy tapasztalt és szellemi útvesztőkben jártas gondolkodó tanácsait. A mindinkább hátérbe szorított Hamvasnak kellett egy médium, egy költő, akin keresztül ő és gondolatai el fognak jutni az emberekhez. Weöres viszont szenvedett a meg nem értettségtől és elutasítástól, tehát attól a nyomasztó fizikai és szellemi szinten egyaránt megnyilvánuló csöndtől, amely körülvette őt ezekben az időkben. Páratlan találkozás volt ez, hisz Hamvas erre a feladatra Weöresnél alkalmasabb embert nem találhatott volna. A „már” és a „még”; a „kell” és a „lehet” ritka együttállása volt ez a pillanat kettejük között. S mindehhez természetes közeget adott a maga szánni való nyomorúságában a szétesett emberi világ, a mindent átható krízis, amelynek áthidalása és ellensúlyozása mindkét személyiség életcélja volt – a maga eszközeivel. Weöresnek nagy felismerése lehetett, hogy neki és Hamvasnak közös ügye van: tehát a krízisen való továbbjutás, a kultúra afféle túlsó partra való átmentése, s mindezt többé-kevésbé hasonló gyökerek alapján. A fiatal Weöres kendőzetlen nagyrabecsüléssel tekintett Hamvasra, aki pedig - nem okozva csalódást - jó tanítónak bizonyult. Talán egyéniségéből fakadóan Weöres formálhatónak mutatkozott, így a Mester minden rezdüléséhez képes volt idomulni. Egyfajta közös, mégis egyedi eszközökkel megalkotott szimfóniát írtak, méghozzá egy igen progresszív és sosem hallott kánont, melyhez fogható mélységgel irodalmunk sem előtte, sem azóta nem büszkélkedhet. A maga nemében két zseniális ember találkozása méltó gyümölcsöt szüretelt pár éves kapcsolatuk során. És habár a művek Weöres Sándor tollából születtek, e toll irányítója Hamvas Béla volt.

Hamvas kritikája átrajzolta azt a képet Weöresben, amit eddig a Mesterről alkotott. A mester-tanítvány kapcsolathoz Hamvas elengedhetetlennek vélte a személyes irányítást. Weörest többek mellett Babitshoz és Kosztolányihoz is éveken keresztül tartó levelezés fűzte, amely levelekben szívesen szólította idősödő tanítóit „Mesternek”5. A bírálat után azonban úgy tartotta, könnyen odaítélt cím volt ez, mivel ők csupán abban az értelemben hatottak rá, ahogyan pl. Shakespeare is, tehát műveiken keresztül, személyes kontaktus nélkül6. Üzeneteik mindenkinek szóló üzenetek voltak, ám Hamvas felbukkanásával az elragadtatott Weöres úgy vélte, hogy bírálója egyetlen írásban is neki szólóbbat közvetített, mint egykori bálványai, akik ráadásul már nem éltek. Az ő, és a többi tradíciót teremtő művész halála után nyomasztó űr támadt irodalmunkban, ráadásul egy mélyen válságos történelmi pillanatban. Hamvas mondhatni „kívülről” érzett rá a paradigmaváltás lehetőségére. A hagyományos kereteket markánsan áttörte, és Weöresnek megvolt a kellő érzékenysége a forradalmi gondolatok irányába. Áhított rajongással kereste Hamvassal a kapcsolatot, mely szellemi útmutatás mellett hamarosan barátivá érett. Ahogy intenzív levelezéseik és találkozásaik hatására Weöres mind jobban elmélyült Hamvas filozófiájában, úgy érezte egyre terebélyesedni magában a hiátust az eszmeiség és önnön életvitele között.

 

A játszma akkor vált különösen őrlővé, amikor a megfogant gondolatok versekbe nemesültek Weöres tollán keresztül, hisz ekkor már nem csupán virtuóz költői kihívássá vált a tradicionális-orientalista eszmerendszer, hanem átszüremkedett a személyiségébe is, elméjét és tehetségét is kezdte átitatni. Az addigi életmód azonban felemásan viszonyult a magasztos eszmékhez, hisz a keleti elvek már nem fértek össze a világháború által kikezdett, és a még mindig szenvedélyek kötelékében élő költő életével. Hamvas egyértelműen kijelentette, hogy a költő feladata a dolgok szubsztanciájába való hatolás, nem csupán a felületi átérzés. A ne „valamiről”, hanem „valamit” beszéljen elve Weörest mélyen megérintette, önvizsgálatai hatására tisztátalannak kiáltotta ki magát, így a hófehér orientalitás mindjobban mélyülő bűntudatot ébresztett benne. Küzdéssel és szemrehányásokkal teli időszak ez, melyben az ostorozott célpont önmaga volt. Úgy vélte, hogy addig, amíg nem képes életének minden szegmensében azonosulni a szellemi tisztasággal, addig bármit és bárhogyan ír, hiteltelen. 1944 nyarán szorongó levelet küldött egy barátjához7, melyben azt latolgatja, hogy talán 4-5 év alatt képes lesz megküzdeni a „hibáival”, mint pl. a húsevés, dohányzás, alkohol, és a többi „káros, tisztátalan vagy fölösleges dolog”. Nyilvánvaló tehát, hogy közvetetten Hamvas hatására önnön életéről, életmódjáról is másként vélekedik. Kilépett a hétköznapi ember realitásából, ezáltal egy nyomasztóbb terhet véve a vállára, egy olyan létforma ideájában, amely a magasabb szférákba érés lehetőségével kecsegtetett, de nem tűrte meg az emberi gyengeséget. Célja az önfegyelem elérése, amelyhez a függőségektől és szokásoktól való megszabaduláson keresztül vezet az út. Bizonytalan volt számára, mikor jut el idáig, de amíg ezek nem sikerülnek, addig úgy vélte, hogy költészete is csupán valami modern, ideiglenes, ál-dolog lehet csupán, nem igazi költészet8. Életmódja mellett személyisége formálását is feladatának tartotta, hisz hiúnak, önzőnek, erőtlennek érezte magát. Tudta, mit kellene tennie, mégsem tette. Hamvas hozzá képest szilárdan, kiforrottan, és mindvégig eszményként állt előtte. Talán ez lehetett az egyik, de határozottabb oka annak, hogy 1948 után Hamvas és Weöres útjai szétváltak: Weöres nem volt elég erős ahhoz, hogy konokul és szívósan vigye végig mindazt rezdüléseiben, aminek Hamvas egy életet, ő pedig egy állomást (bár lényeges állomást): versesköteteket áldozott9. Nem hallgatható el természetesen az a sokszor hivatkozott tény sem, hogy mindkettőjüket 1948-ban lehetetlenítette el a rendszer, és állásuk elvesztése után hamarosan földrajzilag is távol kerültek egymástól.

Vitathatatlanul termékenyítő időszak volt ez a kirándulás a költő életében, s habár Hamvas glóriájának fénye az évek alatt halványult Weöres előtt, a „Mester” nélkül költészete árnyalatlanabbul tárulna az olvasó elé.

 
Jegyzetek

 

1. Levél Solymos Idához 1943. december 29-ei keltezéssel.
In: Weöres Sándor - Egybegyűjtött levelek (szerk.: Bata Imre és Nemeskéri Erika)
Pesti Szalon – Marfa Mediterrán kk. Bp. 1998. 355. o.
2. A láthatatlan történet esszéit ismerte, ez kiderül az 1944. február 29-én Kenyeres Imréhez írt leveléből.
In: Weöres Sándor - Egybegyűjtött levelek (szerk.: Bata Imre és Nemeskéri Erika)
Pesti Szalon – Marfa Mediterrán kk. Bp. 1998. 382. o.
3. In: Diárium, 1944. 2. szám x. o.
4. „A teljes értékű költészetben az emberi sors stádiumainak és a költészet fokainak egybe kell esni. Weöresnél egybeesnek. Ezért Weöres teljes értékű költő. Egyetlen a mai költő között.”
Illetve:
„Megérett Weöres Sándor arra, hogy a költészet legnagyobb titkát megismerje? Talán. De, ha ma még nem, jövőre talán megérik. Talán öt év múlva. Talán ő nem fogja megérteni soha, de megérti más. Ezért kell megmondani.”
In: Diárium, 1944. 2. szám x. o.
5. lásd: Weöres Sándor - Egybegyűjtött levelek (szerk.: Bata Imre és Nemeskéri Erika)
Pesti Szalon – Marfa Mediterrán kk. Bp. 1998.
6. Írta Kenyeres Imréhez 1944. február 29-én.
In: Weöres Sándor - Egybegyűjtött levelek (szerk.: Bata Imre és Nemeskéri Erika)
Pesti Szalon – Marfa Mediterrán kk. Bp. 1998. 382. o.
7. Írta Illés Árpádhoz 1944. július 13-án.
In: Weöres Sándor - Egybegyűjtött levelek (szerk.: Bata Imre és Nemeskéri Erika)
Pesti Szalon – Marfa Mediterrán kk. Bp. 1998. 279. o.
8. u.o.
9. Mindenekelőtt A teljesség felé-t, ám későbbi műveibe vitathatatlanul szüremlett át Hamvas gondolatiságából. 

Forrás: Prokontra.hu