Tóth Judit: „A teljesség felé” című kötet megírásának előzményei
Weöres
Sándor a második világháború éveiben a dunántúli kis faluban, Csöngén élt,
elzárkózva a világtól. A kényszerű izoláltság azonban termékenynek bizonyult
lírájára nézve, hiszen a költő nem csendesedett el benne, hanem új arculatot
nyert. Korábbi hangjától eltért, amennyiben lehetséges egyáltalán a harmincéves
Weörest egyéni költői karakterrel illetni.
Úgy
tűnik, hogy a lírai énjének megváltozása összhangban állt életvitelének
átalakulásával. A kérdéses időszak levelezéséből ugyanis az derül ki, hogy a
húsevés, dohányzás, alkohol és nők „problémává” értek benne. 1943-ban még
rezignált egykedvűséggel jegyzi meg barátnéjának e szokások tényét s azt, hogy
nélkülözésük során lemállik róla mindaz, ami az embert az élethez kapcsolhatja.
A háború okozta gyakori töredelmekről és eme hétköznapi pótszerek ritkulásáról
az utolsó szalmaszál elvesztésének hangulatában számol be. Az eltűnő
szenvedélyek, az elzárkózás valamint az egykedvű mindennapok megfelelő
lelki-szellemi alapot teremthettek számára olyan szokatlan minőségekben való
elmélyülésre, mint az archaikus tanok, az orientális eszmék, a misztikum és a
vallások. De nem elhanyagolható bázist jelentett az sem, hogy már középiskolás
évei alatt is érdeklődött e tudományterületek iránt, s később, pécsi egyetemi
évei során irodalomszemlélete és filozófiai kultúrája Fülep Lajos, Kerényi
Károly, Várkonyi Nándor és a Janus Pannonius Társaság szellemében formálódott.
A háború éveiben kialakult elszigeteltség tehát nem a kiüresedést, hanem épp
ellenkezőleg: a lírai gazdagodást hozta el számára. Hogy miért épp ezek a
lehetőségek foglalkoztatták, annak több okát is felvethetjük. Mindenekelőtt a
háború okozta civilizáció- és kultúrarombolást, ami többekkel együtt az egész
nyugati világban megrendíthette hitét, másrészt viszont Hamvas Béla
gondolataira találását 1944-ben. Hamvas már ennél jóval korábban határozottan
képviselte mindazt, amit a kor mellőzött, vagy amelyre csak igen csekély
figyelmet fordított. Többek között az alternatív megoldásnak kínálkozó
archaikus bölcseleti utat, amelynek eleinte konkrét kulturális, később inkább a
tradicionalista filozófiába fuzionált gyökereit hozta nyilvánosságra. Weöres
ismert néhány esszét Hamvastól, és elolvasásuk nagy lelkesedést váltott ki
belőle. Mivel azonban 1944-ig semmiféle személyes kontaktusuk nem volt, ez
önmagában talán kevés lett volna ahhoz, hogy kísérletezzen a hamvasi úttal.
Hamvas neki címzett kritikája után azonban alig leplezett csodálattal fordult –
immár nem csupán a hamvasi gondolatkör, hanem - Hamvas személyének irányába.
Az
írás Kenyeres Imre folyóiratában, a Diáriumban 1944 februárjában jelent meg,
tárgya Weöres Medúza című kötete volt. Hamvas két lényeges szándékot fogalmaz
meg benne. Egyrészt, hogy Weöresnek a költői pályát ezzel a kötettel kellett
volna elkezdeni, tehát eddigi írásait korainak, éretlennek ítéli, másrészt
pedig éppúgy sajnálatos, ahogyan nyilvánvaló: Weöresnek a Sors nem adott
Mestert, akinek segítségével elérhette volna „azt a fejlődést, amit magányosan
simán és gyorsan élhetett volna át”, és nem „a közönség színe előtt akadozva,
sokszor kihagyva, töredékesen”. Az, hogy Hamvas maga kereste fel Weörest, hogy
központi gondolattá tette recenziójában a Mester, mint irányadó hiányát, hogy a
lehetőségek legkecsegtetőbb magaslatait lebbentette fel a költő előtt4:
szándékot sejtetett a részéről. Weöres pedig rögtön a Medúza-kritika után
megértette, hogy mi ez a szándék. Ráérzett, hogy Hamvas mit vár el az eszményi
költőtől. Attól, aki akár ő is lehet. Új távlatokat, más feladatokat diktált a
gondolkodásban, és Weöres leszűrte ennek az irodalomra vonatkoztatható
vetületeit. Hamvas nem volt lírikus, neki az eszmei bázisa volt óriási és
egyedi, Weöres viszont virtuóz verselési készséggel és fogékony tudásvággyal
rendelkezett, amire pedig biztos érintéssel Hamvas mutatott rá. Nyilván
kettőjük közeledésére volt burkolt felhívás a kritika, és Weöres értette a
célzást. Hamvas a Medúza után átlátta, hogy egy kivételes költőzsenire bukkant,
aki elég fiatal és pillanatnyilag épp kellően szertelen ahhoz, hogy elfogadja
és hasznosítsa egy tapasztalt és szellemi útvesztőkben jártas gondolkodó
tanácsait. A mindinkább hátérbe szorított Hamvasnak kellett egy médium, egy
költő, akin keresztül ő és gondolatai el fognak jutni az emberekhez. Weöres
viszont szenvedett a meg nem értettségtől és elutasítástól, tehát attól a
nyomasztó fizikai és szellemi szinten egyaránt megnyilvánuló csöndtől, amely
körülvette őt ezekben az időkben. Páratlan találkozás volt ez, hisz Hamvas erre
a feladatra Weöresnél alkalmasabb embert nem találhatott volna. A „már” és a
„még”; a „kell” és a „lehet” ritka együttállása volt ez a pillanat kettejük
között. S mindehhez természetes közeget adott a maga szánni való nyomorúságában
a szétesett emberi világ, a mindent átható krízis, amelynek áthidalása és
ellensúlyozása mindkét személyiség életcélja volt – a maga eszközeivel.
Weöresnek nagy felismerése lehetett, hogy neki és Hamvasnak közös ügye van:
tehát a krízisen való továbbjutás, a kultúra afféle túlsó partra való
átmentése, s mindezt többé-kevésbé hasonló gyökerek alapján. A fiatal Weöres
kendőzetlen nagyrabecsüléssel tekintett Hamvasra, aki pedig - nem okozva
csalódást - jó tanítónak bizonyult. Talán egyéniségéből fakadóan Weöres
formálhatónak mutatkozott, így a Mester minden rezdüléséhez képes volt
idomulni. Egyfajta közös, mégis egyedi eszközökkel megalkotott szimfóniát
írtak, méghozzá egy igen progresszív és sosem hallott kánont, melyhez fogható
mélységgel irodalmunk sem előtte, sem azóta nem büszkélkedhet. A maga nemében
két zseniális ember találkozása méltó gyümölcsöt szüretelt pár éves kapcsolatuk
során. És habár a művek Weöres Sándor tollából születtek, e toll irányítója
Hamvas Béla volt.
Hamvas
kritikája átrajzolta azt a képet Weöresben, amit eddig a Mesterről alkotott. A
mester-tanítvány kapcsolathoz Hamvas elengedhetetlennek vélte a személyes
irányítást. Weörest többek mellett Babitshoz és Kosztolányihoz is éveken
keresztül tartó levelezés fűzte, amely levelekben szívesen szólította idősödő
tanítóit „Mesternek”. A bírálat után azonban úgy tartotta, könnyen odaítélt cím
volt ez, mivel ők csupán abban az értelemben hatottak rá, ahogyan pl.
Shakespeare is, tehát műveiken keresztül, személyes kontaktus nélkül6.
Üzeneteik mindenkinek szóló üzenetek voltak, ám Hamvas felbukkanásával az
elragadtatott Weöres úgy vélte, hogy bírálója egyetlen írásban is neki
szólóbbat közvetített, mint egykori bálványai, akik ráadásul már nem éltek. Az
ő, és a többi tradíciót teremtő művész halála után nyomasztó űr támadt
irodalmunkban, ráadásul egy mélyen válságos történelmi pillanatban. Hamvas
mondhatni „kívülről” érzett rá a paradigmaváltás lehetőségére. A hagyományos
kereteket markánsan áttörte, és Weöresnek megvolt a kellő érzékenysége a
forradalmi gondolatok irányába. Áhított rajongással kereste Hamvassal a
kapcsolatot, mely szellemi útmutatás mellett hamarosan barátivá érett. Ahogy
intenzív levelezéseik és találkozásaik hatására Weöres mind jobban elmélyült
Hamvas filozófiájában, úgy érezte egyre terebélyesedni magában a hiátust az
eszmeiség és önnön életvitele között.
A
játszma akkor vált különösen őrlővé, amikor a megfogant gondolatok versekbe
nemesültek Weöres tollán keresztül, hisz ekkor már nem csupán virtuóz költői
kihívássá vált a tradicionális-orientalista eszmerendszer, hanem átszüremkedett
a személyiségébe is, elméjét és tehetségét is kezdte átitatni. Az addigi
életmód azonban felemásan viszonyult a magasztos eszmékhez, hisz a keleti elvek
már nem fértek össze a világháború által kikezdett, és a még mindig
szenvedélyek kötelékében élő költő életével. Hamvas egyértelműen kijelentette,
hogy a költő feladata a dolgok szubsztanciájába való hatolás, nem csupán a
felületi átérzés. A ne „valamiről”, hanem „valamit” beszéljen elve Weörest
mélyen megérintette, önvizsgálatai hatására tisztátalannak kiáltotta ki magát,
így a hófehér orientalitás mindjobban mélyülő bűntudatot ébresztett benne.
Küzdéssel és szemrehányásokkal teli időszak ez, melyben az ostorozott célpont
önmaga volt. Úgy vélte, hogy addig, amíg nem képes életének minden szegmensében
azonosulni a szellemi tisztasággal, addig bármit és bárhogyan ír, hiteltelen.
1944 nyarán szorongó levelet küldött egy barátjához7, melyben azt latolgatja,
hogy talán 4-5 év alatt képes lesz megküzdeni a „hibáival”, mint pl. a húsevés,
dohányzás, alkohol, és a többi „káros, tisztátalan vagy fölösleges dolog”.
Nyilvánvaló tehát, hogy közvetetten Hamvas hatására önnön életéről,
életmódjáról is másként vélekedik. Kilépett a hétköznapi ember realitásából,
ezáltal egy nyomasztóbb terhet véve a vállára, egy olyan létforma ideájában,
amely a magasabb szférákba érés lehetőségével kecsegtetett, de nem tűrte meg az
emberi gyengeséget. Célja az önfegyelem elérése, amelyhez a függőségektől és
szokásoktól való megszabaduláson keresztül vezet az út. Bizonytalan volt
számára, mikor jut el idáig, de amíg ezek nem sikerülnek, addig úgy vélte, hogy
költészete is csupán valami modern, ideiglenes, ál-dolog lehet csupán, nem
igazi költészet8. Életmódja mellett személyisége formálását is feladatának
tartotta, hisz hiúnak, önzőnek, erőtlennek érezte magát. Tudta, mit kellene
tennie, mégsem tette. Hamvas hozzá képest szilárdan, kiforrottan, és mindvégig
eszményként állt előtte. Talán ez lehetett az egyik, de határozottabb oka
annak, hogy 1948 után Hamvas és Weöres útjai szétváltak: Weöres nem volt elég
erős ahhoz, hogy konokul és szívósan vigye végig mindazt rezdüléseiben, aminek
Hamvas egy életet, ő pedig egy állomást (bár lényeges állomást):
versesköteteket áldozott9. Nem hallgatható el természetesen az a sokszor
hivatkozott tény sem, hogy mindkettőjüket 1948-ban lehetetlenítette el a
rendszer, és állásuk elvesztése után hamarosan földrajzilag is távol kerültek
egymástól.
Vitathatatlanul
termékenyítő időszak volt ez a kirándulás a költő életében, s habár Hamvas
glóriájának fénye az évek alatt halványult Weöres előtt, a „Mester” nélkül
költészete árnyalatlanabbul tárulna az olvasó elé.