Szinay Balázs: „Minden mű történik valahol…” Hamvas Béla: A láthatatlan történet

Az az ember, aki ma jóleső, tápláló, tartalmas és teljes értékű lelki táplálékra vágyik, bizony könnyen éhen maradhat. Ebben a helyzetben számíthat szinte lakoma értékűnek Hamvas Béla A láthatatlan történet című esszékötete. E kötettel ugyanis jóllakik a társadalomtudós, a költő, a zenekedvelő, a spiritualista és egyébként általában véve minden figyelmes, tudatosan élni akaró ember. „A mű olvasása nem könnyű, a művelt, irodalomértő olvasók értékelni fogják.” – írja Legeza Ilona ismertetőjében. Ám, ahogy az életben egyetlen egyszerű dolog megértése sem könnyű, csak oly módon nehéz ezt a kötetet is értelmezni, mivel ez sem tesz mást, mint amit a Hamvas kötetek általában: az élet legegyszerűbb, de legmagasztosabb igazságairól ír, melyek az ember szeme előtt minduntalan ott hevernek, de meglátásukhoz és megértésükhöz egy olyan közvetítőre van szükség, mint e kötet szerzője.

     Már maga a kiadás ténye is paradox helyzetet teremt, mivel, ahogy maga Hamvas is írja a kötetben: „Csak mulandó művet érdemes kiadni; a halhatatlan maradhat kéziratban…”  Később pedig így folytatja: „A halhatatlan mű nem itt történik. Feljebb. Beljebb. S ami benne van, az ember és Isten között történik. Megtörtént. Akkor is, ha senki se tudja. És Isten emlékszik reá szívében, mikor már a papírok elégtek, úgy, ahogy egy porfír obeliszk elporlad, mint a homok. Nem könyv dolga már, nem kell neki olvasó. Nem kell történetíró.” Márpedig ez a mű halhatatlan, maradandó, kortalan. Ahogy egy helyen írták, Hamvas látásmódjára és magára A láthatatlan történetre rányomta bélyegét az akkori korszellem, a háborús hangulat. Ez az állítás azonban egészen addig áll és addig lényeges, amíg a XXI. századi olvasó rá nem ismer korára, környezetére, érzéseire, gondolatiara a kötet lapjain. Ugyanis Hamvas a ma emberét és korát ugyanúgy megszólítja, mint a sajátját. Amit és ahogyan ír, nem évül. A kötetben szereplő témák, és azok kibontása egyértelműen a maradandóság kategóriájába emeli a művet, így azt lehet mondani, hogy Hamvas végülis a saját gondolatának a csapdájába esett, mivel minden szándéka ellenére kiadatott egy maradandó, halhatatlan művet.

Első olvasatra felmerülhet bennünk a kérdés, hogy A láthatatlan történet egyes témái milyen összefüggést mutatnak, hisz míg a szerző A vízöntő című esszében reális korrajzot ad az utolsó világkorszakról és a végidőkről, addig például Milarepaban a buddhizmus máig egyik legfontosabb alakjának spirituális fejlődését tárgyalja és a VII. szimfónia, és a zene metafizikájaban mesterien elemzi Beethowen zenéjének lényegét. Második olvasatra viszont nyilvánvaló válik, hogy ez az ellentmondás csak látszólagos és koncept kiadványról van szó. Ugyanis Hamvas az egész kötettel az ellen tűntet, amit már a nyitó A vízöntő című munkában is leír: „A tömeg tudattalanságára semmi sem jellemzőbb, mint az, hogy e pillanatban a világ urának hiszi magát, holott a halál torkában van. S még itt is ellenfeleit keresi. Azt hiszi, hogy győzelmét fenyegetik. Nem veszi észre, hogy amennyiben valaki szavát felemeli, azt az ő érdekében teszi. S néma szövetség van a tömeg tagjai között, hogy a veszedelmes lényt szabad és kell irtania. Tapasztalni a társadalom minden területén és teljesen egyöntetűen, hogy a tömeg hogyan nyomja el szisztematikusan, bár ösztönszerűen azt, akikben az újat megszimatolja. Ezt a lényt szabad leütni, szabad és kell kifosztani, elnyomni, megcsalni. Nem szabad szóhoz juttatni. Ehhez a néma szövetséghez való tartozás a tömeg ismertetőjele.” Hamvas tehát először diagnózist, majd később pedig gyógymódot ad, ugyanis a kötet által esszéről-esszére értékeket ápol, eszméket menekít át egy jobb, értőbb korból a mába.

Alább a kötetben szereplő esszék általában néhány soros összefoglalása olvasható. Ezzel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy e jellemzések semmilyen esetre sem adják vissza az egyes esszék teljes mondanivalóját, csak a fő csapásokat igyekeznek leírni. A fő csapásokat annyiban, amennyiben ez szubjektív szempontok alapján lehetséges, ugyanis az esszé maga, és a Hamvasi esszék gondolatvilága esetenként olyan csapongó, hogy nehéz eldönteni: valójában a fő szál, vagy az egyes kitérők, elkalandozások adják-e az adott írás lényegét.

A vízöntő: kormagyarázat, válság diagnózis, szellemtörténet, megoldáskeresés. Az asztrológia periodikus világidő értelmezése szerint ismét két világhónap közötti átmenet időszakát éljük, melyben életre kell az apokalipszis egy újabb neme. Hamvas felfogásában a katasztrófa ezúttal nem természeti jelenséghez, hanem az ember szellemi evolúciójához köthető.  A helyzet problematikáját így fogalmazza meg: az egyén tudatos tevékenységének helyébe a tömeg tudattalan tevékenysége lép. A helyzet feloldására az emberi lét teljes újragondolását és az isteni fényhez való közelkerülést javasolja.

Wordsworth vagy a zöld filozófiája: az ősnemű első lélek isteni magányban leledző léthelyzetének leírása. A ragaszkodásmentes, nyers, kiforratlan, de ugyanakkor tiszta, naív, eleven és tettre kész archaikus lélek profiljának beazonosítása, aki a fogalmakat, a tapasztalatokat nem ismeri, így csak a természetet és az egységet érti. Benne a nemek még nem szakadtak nőre és férfira, az átmeneti világi örömöket nem, csak a lét tartósan boldog állapotát ismeri.

Poszeidon: a címszereplő életútjának értelmezése, alakjának jellemrajza, a poszeidoni minőség tárgyalása. Poszeidon ugyanazt a minőséget képviseli, mint a védikus kultúrában Shíva, vagy a buddhizmus azonos szerepben megjelenő alakja, tehát az általa képviselt erő világszintű működést fejt ki. Szigonya a világ kormánybotja, melynek segítségével a mélységbe tud taszítani, vagy fel is tud emelni onnan.

Meteóra: az útleírás hangulatával induló, de később szellemtörténeti okfejtésé váló, nyílt értékítélet. A vidék, a táj és a kolostorok külsődleges leírásától hamar a kolostori élet és a kolostorokban élő szerzetesek aszkézisének lélektanához jutunk. Történelmi példák során keresztül követhetjük nyomon az itt élő szerzetesek szellemiségének alakulását, hogy végül eljussunk ahhoz az embertípushoz, aki önmagához való ragaszkodásában az önfeladásra nem képes, és végső soron meghalni sem tud, szelleme az élet és halál között ragad, létezik ugyan, de nem él.

Milarepa: az utolsó lélekké érés szenvedés útján történő folyamatának leírása. Peru és Tibet földje misztériumának megfejtésétől a szerző fokozatosan Tibet és a buddhizmus egyik legkiemelkedőbb alakja, Milarepa felé vezet. Milarepa felé azért, hogy bemutassa, hogy a tibeti jóga öninkvizícióra hasonlító, az emberi elme felbomlásának lehetőségét magában hordozó, szenvedés útján keresztül vezető ösvényétől hogyan juthat el az ember az utolsó lélek, a szeretet lelkének léthelyzetébe, maga mögött hagyva minden átmenetit, sötétet, haszontalant.

A VII. szimfónia, és a zene metafizikája: Beethowen, a titáni Beethowen és a beethoweni erő minőségének, működésének ábrázolása. Hogyan hívta le Beethowen a magasabb szférákból titánként azokat a hangokat, amiket senki más nem tudott? Miért lett mégis személyes morálja áldozata, ha ereje isteni volt? Ezekre a kérdésekre ad választ ez az esszé, miközben a maradandó és múlandó művek ismérveit és ezek alkotóinak főbb jellemvonásait is tisztázza, míg végül a fejtegetésben egészen a zene lényegiéig és kiinduló pontjáig jut.

 Poeta sacer: a tömeg ellenében fellépő, felsőbb és alsóbb világok között közvetítő, az őrző szerepkörében fellépő szellem prototípusának és helyzetének leírása. A valódi királyok, papok, tudósok, arisztokraták, művészek letűnésével párhuzamban felszínen maradó és a figyelem középpontjába eső költő magára vállalja mindezek szerepét és léthelyzetét, hogy az általuk korábban képviselt eszméket, értékeket a felszínen tartsa. Ő az egyetlen az újabb és modern időkben, aki ezt a feladatot vállalja és vállalni tudja, ám a tömeg szemében ezért egyszerre válik szentté és átkozottá, tiszteletre méltóvá és gyalázatossá stb., mert az saját hiányosságait látja meg működésében.

A barátság: a barátság tárgykörének történeti és gyakorlati összefoglalása, noha a szerző a barátságnak történetiséget nem tulajdonít, gyakorlatának magját pedig a felsőbb szférák működéséhez köti. Ahogy írja: a barátság máshoz nem hasonlítható kapcsolat. A szerelemmel ellentétben a barátság által nem kettőből egy, hanem egyből kettő lesz. A barátság ugyanis mélyebben van, mint a szeretet és a szerelem.

Hélo'íse és Abélard: a titán és a szirén, illetve a valódi férfi és a valódi nő kapcsolatáról lehet itt olvasni. A kettő közötti különbség annyi, hogy míg az elsőben a felek csak önmaguk örömeit keresik, és ehhez használják fel a másik felet, míg kapcsolatuk a szexusban teljesedik ki, a férfi és a nő kapcsolata megszentelt, felsőbb hatalmak által jóváhagyott kapcsolat. A férfi és a nő kapcsolata metafizikai házasság, nem pusztán fizikai kontaktus, mely psziché és psziché között köttetik, isteni egyesülés.

Ünnep és közösség: egészen egyszerűen és pontosan a hétköznapi élet szentségéről és a széles értelemben vett társadalmi együttélés szabályairól ír. A szerző szerint egy átlagos hétköznapban az univerzum működése képeződik le, és a valódi társadalom és közösség elválaszthatatlan istentől. A társadalom hasznos tagja nem az, aki pusztán javakat gyűjt, hogy szenvedésének érzetét tompítsa, hanem az, aki csak annyit vesz magához, amennyit a szükségletei diktálnak, és egyébként önmagát fegyelmezni képes. Az ünnepek pedig alkalmat szolgáltatnak arra, hogy az egyén feláldozza magát a közösségért, vagyis áldozati szertartássá szenteljen egy napot.

Ahogy ismét Legeza Ilona ismertetőjében olvasható a kötet címe „Dúl Antal (a 2001-s kiadáshoz írt) bevezető tanulmánya szerint annak szimbolizálása, hogy Hamvast kezdetektől fogva foglalkoztatta a gondolat, miként lehet, miként kell megszólaltatni a valóság magasabb dimenzióját.” Ez a vonás a kötettől eltagadhatatlan. Hamvas egész munkásságára jellemző, hogy a fogalomértelmezések alkalmával ritkán hagyta ki az egyes fogalmak metafizikai vonatkozását. Jelen esetben alapvetően az antik görögség és a kereszténység eszmevilágából építkezik. Ahogy azt teszi máskor is, e kötetben megint végkövetkeztetéseket von le, életdefiniciókat ad. Ennél alább nem adja. Hogy a valóság közvetlenül megtapasztalható kézzelfoghatóságából a metafizika felé vezető úton mikor lesz fantázia, talán nem lehet eldönteni. Viszont nem is olyan lényeges, mert az érzékvilágra és ezzel összefüggésben a metafizikai szférára vonatkozó megállapítások helyesnek és igazolnak hatnak.

„Minden mű történik valahol…” – ahogy Hamvas írja. Ez a mű is. Tulajdonképpen bármikor és bárhol történhet, ha a bármikort az egyes eseteket tekintetbe véve mondjuk Poseidon, Milarepa, Beethowen működésétől számítjuk. Ha a nagy Egész szempontjából vesszük, akkor viszont valóban történhet bármikor, mert léte örök, nincs kezdete és végpontja, sosem keletkezett és sosem ér végéhez. Csak létezik, és létezése közben megszólít, mert mindig itt és nekünk történik. Mindezzel együtt a mű marad írói mű. Olyan írói rezdülés, ami holisztikus megközelítésével igyekszik kitölteni a tér minden zugát.

A láthatatlan történet Hamvas Béla debütáló és egyben kevés, még életében nyomtatásban megjelent köteteinek egyike. Gondolatiságában, minőségében nem különbözik az életmű más, eddig nyomtatásban megjelent, a nagyközönség elé tárt darabjainak színvonalától. Ugyanaz a kivételes intellektuális felkészültség és mesteri lényeglátás hatja át, mint más Hamvas műveket. Helye van az életkönyvek sorában. Az életkönyvek olyan munkák, amikből tanulni lehet és érdemes az életet, és melyek egyúttal egy egész életre szólnak. Ha ezek egyikén kívül más könyv nem akadna a kezünkbe, akkor is azt állíthatnánk olvasásuk után, hogy mindent megtudtunk, amit az életről nagyvonalakban tudni érdemes. Mint más, hasonló könyvek, a Hamvas kiadványok is olvasásról-olvasásra újabb értelmet nyernek. Tartalmuk többszörösen rétegelt, az intellektust pedig időről-időre magasabbra emelik. Éppen ezért tarthat ez a kötet is méltán számot a látni és tanulni vágyó olvasóközönség figyelmére.

 

Forrás itt