Szilágyi Gábor: A szabad gondolkodás ritmusa
A következő beköszöntővel jelent meg Weöres Sándor A
teljesség felé című írása 1970-ben, a Magvető Kiadónál az “Egybegyűjtött írások”-ban: “Hamvas
Bélának, mesteremnek köszönöm, hogy megírhattam ezt a könyvet: ő teremtett
bennem harmóniát. E könyv arra szolgál, hogy a lélek harmóniáját megismerhesd,
és ha rád tartozik, te is birtokba vehesd. Az itt-következők nem újak, nem is
régiek: megfogalmazásuk egy kor jegyeit viseli, de lényegük nem-keletkezett és
nem-múló. Aki a forrásvidéken jár, mindig ugyane virágokból szedi csokrát.”
Ez a néhány sor indított arra, hogy elkezdjek utánanézni, ki
az a Hamvas Béla? 1969-ben a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem első éves magyar-angol
szakos hallgatója lettem, korábban is rengeteget olvastam, akkorra már valóban könyvtárnyi
kötetet, nemcsak klasszikusokat, hanem gyakorlatilag mindent, szertelenül, ez
csak hatványozódott és részben szűkült irodalomra, irodalomtörténetre, meg
bővült angol szerzőkkel (exponenciálisan). Igaz, a kötelezőket, az elvártat nem
szerettem már akkor sem, mindig azt hagytam utoljára, ha egyáltalán elolvastam.
Sokszor évtizedes késéssel. Lehet, hogy beleolvastam akkor, amikor kellett
volna, de a többi mellett oly soványnak, kevésnek és gyatrának tűnt a “kötelező
olvasmány”, hogy ezt hanyagoltam. Sose kedveltem, ha megmondták, mit csináljak,
jobb szerettem magam rájönni. A nagy olvasottságom ugyanakkor visszafelé hatott:
a mai napig inkább alázatot és visszafogottságot szül bennem. Hiszen, ha én
olyasmit olvastam, hallottam, láttam, amit más nem, más viszont olyasmit ismerhet,
tudhat, amit én nem – kiderül, mily hatalmas az adott terület, legyen az
irodalom, művészet, történelem, zene stb. De a hatalmas hinterland egyre
biztosabb fogódzót jelentett és jelent az értékítéletben – egy idő múlva nemcsak
biztonsággal választottam ki, ami jó, sőt kiváló, de meg is tudtam indokolni
miért az.
Már akkor évek óta viszolyogtam minden kizárólagosságtól, szinte
az élet minden területén, de ahol otthon éreztem magam, a gondolkodásban, az
irodalom virtuális világában, a zenefolyamok óceánjában (szangítaratnákara), a
képzőművészetben, ott kiváltképp…Dehát a köznapi életben is: a középiskola igen
fegyelmezett, nagyon szigorú volt (egyetemi gyakorló gimnázium) – ezért a nyári
szünetekben virágkertészetben, gyógyszergyári laborban dolgoztam, egy más
életrendben. Az egyetem idején meg mozdonyszereldében (Debreceni Járműjavító,
mozdonycsarnok) a szünet első napjától az utolsóig, betanított lakatosként, gőzmozdonyok
(424-esek többnyire) és normális munkásemberek között. Az egyetemet nemcsak
zártnak, hanem kicsit beltenyészetnek is láttam, jelentéktelen témákkal
foglalkoztak nem feltétlenül kreatív emberek, és egymást támogatták a
kisszerűségben, hogy ezt a kis védett egzisztenciát megőrizhessék. Bár félévig
az ország második nemzeti könyvtára, a kétmillió kötetes KLTE librárium is volt
munkahelyem (Petőfi Rocambole-
ponyvafordításaitól az összes (!!) Kner-nyomtatvány elolvasása volt az egyik
nem hivatalos foglalatosságom…)
Mostanra már meg is vetem a kizárólagos gondolkodást. Tudom
ugyan, hogy a gondolkodásba kicsit belekóstoló és annak hihetetlen nagyságától,
szertelenségétől és szubjektív-objektív virtuális terének dimenzióitól
megrettenők választják igazából a szokvány járt útját, az alibi témákat.
Ilyennek tartom az irodalomban mondjuk a Babits költészetét agyonvizslatókat, Illyésnek
a magyar prozódiát görcsösen szorongató olvashatatlan mondatú munkáin mélán
merengőket, a Németh László zagyva gondolkodását kutatókat). Kiválasztják a
közepet – de nem elég, hogy e poros, fojtogató dűlőúton poroszkálnak, hanem
mellé parancsokat állítanak, hogy arról letérni tilos, s nem riadnak vissza a
lélekgyilkosságtól sem. Az “értelmiségi” kifejezés feladat-konnotációt is
hordoz nyelvünkön (a társadalom rakta rá), s mivel ezt nem mindenki vállalja
fel, aki “entellektüel” , inkább így fogalmazom: minden intellektuel édesanyja
a szkepszis - azaz mély tisztelet a szélesen és bőven áradó tények iránt-, apja meg az égő vágy, hogy törékeny
szerkezeteket álmodjon. Véletlenek sorából konstrukciókat talál ki, melyeket a
többi véletlenszerűen létrejött kreáció vagy természetesen befogad vagy sem, s
az is hozzátartozik, hogy ezeket valahogy átadja másoknak is. De e
hallgatásokból és intuíciókból épülő gondolattornyok csak egymás között mérethetnek
meg.
Először csak elcsodálkoztam, miért tekinti alsóbbrendűnek,
hibásnak, kijavítandónak, cenzúrázandónak a hivatalos magyar
irodalomtörténetírás Kassákot, Nagy Lajost, József Attilát, sőt még a korai Lukácsot
is. Mindeközben pedig azt hazudja, hogy ezek “munkásírók-költők-művészek”, a
“szocializmus” “uralkodó osztályának” vezéralakjai. Azután kiderült a
hivatkozások-utalások szövevényéből, hogy Mándy Ivánt, Karácsony Benőt, Weöres
Sándort, Lükő Gábort, Karácsony Sándort, Határ Győzőt, Lehel Ferencet, Várkonyi
Nándort, Kerényi Károlyt - nagyon-nagyon hosszú lenne a sor, - ki sem adják, vagy csak egy-két válogatott (és
vágott!) kötetüket, ha egyáltalán, mutatóba. Babits, Kosztolányi, Illyés meg
Németh László persze maradt, ki nem fogy a tinta ma sem “kritikusaik” és
“újraértelmezőik” tollából (az eredmény gondolatilag végtelenül soványka és
teljességgel érdektelen, a magyar kultúra szempontjából szerintem egy nagy lufi.)
A magyarországi gondolkodást, ennek történetét, a költészetet, irodalmat a mai
napig töredékesen ismeri csak majdnem mindenki. Ugyanez áll persze a
zenére, a képzőművészetekre! Vajda Lajos, Szalay Lajos, Ámos Imre, Tóth
Menyhért, Gulácsy és Csontváry stb az európai művészetből hiányzik, (gondolatkísérlet) egy-egy rajzukért könnyen
odaadnám Picasso bármely munkáját. A magyar filozófiai gondolkodást sem mindenütt
keresik, hanem csak a némethez-franciához hasonló építmnényekben – holott
Adynál van, meg József Attilánál, Weöresnél, Schmittnél, Szabó Ervinnél,
Sinkónál, a korai Lukácsnál, Hamvasnál stb.stb.stb.)
Ez a politikával takarózó kultúrhivatalnokok egymásra
licitáló gyávaságából született izé (nincs rá kategória, amőbaszerűen
üli meg a lelkeket) a huszas-harmincas-negyvenes évek pezsgő vita- és gondolkodásvilágával
sem tudott mit kezdeni, hát elhallgatta. A Gondolat, a Korunk, a Ma, A tett, - folyóiratok
sora ragyogó cikkekkel, elemzésekkel. Ez
izgatott, aztán az antikváriumokban utánanéztem az itt-ott felbukkanó neveknek.
Szépen elém járultak, sokszáz más mellett Ligeti Ernő, Reiter Róbert,
Karácsony Benő, Sinkó Ervin, Tabéry Géza, Csáth Géza, Herceg János novellái, Bálint
Tibor regényei, Fülep Lajos tanulmányai, Bodor Ádám és Király László novellái,
Mándy Iván képei és Kosztolányi Grandpierre esszéi. (Néznek most is rám a polcról.)
Márait és Aszlányi Károlyt is olvastam; róla péládul ma már senki nem tudja, hogy Dos
Passoshoz hasonló film-snittszerű technikával kiváló nagyvárosi (“komoly”) regényeket
is írt, szórakoztató füzetkéit persze újranyomják. (Rejtőt sem tanítják az ált
isk-tól az egyetemig sehol, pedig zseniális.) Az irodalomoktatás félszázados
(?) és lemoshatatlan szégyenének tartom, hogy ez a sok csodálatos világ és
tehetség le lett csupaszítva egy nemcsak szikár, de kimondottan száraz,
fűrészporízű regény- és novellairodalomra. A régi magyar irodalom még hagyján,
Bán Imrét, Julow Viktort, Barta Jánost, tanáraimat végtelenül tisztelem a mai
napig áldozatos és magas minőségű munkáikért, és persze a humánumért, ahogyan át tudták adni
generációknak a régi magyar irodalom ismeretét és szeretetét. De az újnani bizony pőtyögött. A hatkötetes
magyar irodalomtörténet – a spenót fedőnevet viselte randazöld borítója miatt –
első 3 kötetét megtartva a második hármat bevittem az antikváriumba. Még a
tények sem voltak bennük igazak! A sok hazugság miatt a többi könyv egyszerűen nem
tűrte őket a polcon. Képzeljünk el egy fizikust, aki a világ bizonyos
jelenségeire azt mondja, hogy ezekkel ő nem hajlandó foglalkozni. Nem is: rosszabb!
Egyszerűen úgy tesz, mintha nem lennének!! Ez a humaniórákban a
lélekgyilkosság. Posztulálja, hogy bizonyos emberek és gondolatok és stílusok
és megközelítések nincsenek is, majd ismeretük teljes hiányában (illetve gonosz
kitagadásukkal, amit persze ál-megbánás követ) még “tudományos” kutatásokat is
végez. Nos, ezért nem “logosz” a jelenkori magyar “irodalomtudomány”, és nem is
lesz soha az. Már a taxatív felsorolás is hiányos. Ennyi. Idekívánkozik, hogy a
magyar nyelvészet sem az, hiszen “alig” félévszázad felfedezéseit és másutt
felbukkanó/kutatott fejleményeit nem hajlandó tudomásul sem venni, az
összefüggéseket kutatni. Lezárta a magyar nyelv kialakulását-történetét a 19. század
második felében ismert “tényanyaggal”. Azóta nyelvek-írások tucatjait fedezték
már fel, többszörösen hatványozódott az ismeret pl. a nomád birodalmak
szervezéséről, kaukázusi nyelvekről, források és régészeti leletek tízezrei
bukkantak elő, de a sumér-magyarhoz hasonlóan délibábos finnugor-magyar nyelvrokonság
(már a hasonlóság is pőtyögött az első perctől, de hogy még rokonok is!?) a mai
napig tartja magát. (Pillanatnyilag 300 alatt van a régészet tanúsága szerint
északról se le, se föl nem mozduló, a saját helyén autochton finn nép nyelvével
“egybevethető” szavak száma, ha jól veszem ki…)
Szembetaláltam tehát magam egy olyan szélesen áradó magyar
irodalommal, ami zaklatóan élvezetes, nyelvi formák, gondolati alakzatok,
szenvedélyek, hihetetlen energia jellemzi. A hatalom helyi körei takarítottak -
ezekben a dolgokban ritkán, vagy sosem született hivatalos, “testületileg”
megvitatott “döntés”. Csak valaki valahol úgy vélte, hogy mondjuk jobb
az embereknek, ha nem jut el hozzájuk, mit gondolt József Attila a bolsevikokról
annakidején (mármint, hogy ebben is világosan és tisztán látott). Összegyűjtött
verseinek és írásainak kritikai kiadása 1956-57-ben még megjelent négy kötetben,
de a második két kötet a tanulmányokkal indexre került rögtön. Még antikvárium
sem adhatta el természetes személynek, csak országos könyvtárnak, ahol rögvest
zárt helyre vitték, és csak regisztrált kutatók olvashatták. Én persze
megszereztem… Azért lett Kassák és Nagy lajos első kiadásokból gyűjteményem,
mert finoman szólva elfeledték újranyomni műveiket. (NL: A falu álarca
és a Budapest Nagykávéház magayr értelmiséginek kötelező olvasmány
szerintem, zseniálisak.)
Kassák = gyerekversek, Nagy Lajos = a vicces Képtelen
természetrajz, József Attila = munkásversek ünnepekre és szintén gyerekversek, Weöres Sándor = Bóbita … Ezzel el lettek
intézve! Nem őket, hanem az egész magyar kultúrát pusztították ezzel az oktalan
bunkósággal (és gyávasággal). Kassák
Lajosnak 33 ezer soros költészete van, 1916-tól 1946-ig (30 és hozzá milyen
harminc év!!!) folyamatosan és a leghaladóbb magyar folyóiratok szerkesztője,
tucatnyi regényt írt, képeiért immár milliókat adnak. Felmérhetetlenül nagy
munkásság. És ez mind teljesen hiányzik a magyar köztudatból. Akárcsak az, hogy
a modern magyar irodalom legcsodálatosabb szerelmes verseit írta meg. (A kiváló
debreceni költő Aczél Gézának köszönhető egy hihetetlenül izgalmas monográfia
Kassákról.)
Lukács esztétikája egyetemista koromban nagy szám volt, bár csak
tanítottak róla, de nem olvastatták az irodalom szakosokkal (esztétikatörténet
címén a gondolkodás mellőzhető volt, mint ahogy filozófiatörténet váltotta
ki a gondolkodást serkentő eredeti auktorok olvasását – diabetikus
materializmus… ) Debrecenben a népművelők, az azóta elhunyt kiváló
kutató és tanár, Thoma László jóvoltából már első éven elemezték a rövidített
változatot. De már az is sokat jelentett, hogy ilyen nehéz mondatokból felépülő
szöveget kellett olvasniuk… Én az egyetem alatt elolvastam minden Lukácsot, de vagy másfél évtizede
eladtam majd mindet. Nagy erőfeszítés, de kiindulópontjaiban téves, tragikus mű
volt az Esztétika is – meg sem lepett, hogy tanítványai, Hellerék nyilvánosan
megtagadták (ők az Ontológia még nyilvánvalóbb és súlyosabb tévedései miatt). Őszintén
örültem, hogy kimondatott: meztelen a király. Persze őket üldözték el rögvest akkor
(70-es évek közepe) az országból…
Szóval olvasgatok, olvasgatok és elém kerül csendesen
Várkonyi Nándor, mint a Sziriat oszlopai szerzője. A sci-fi irodalom új
műfaj volt, képzeletgyújtogató írások sora jelent meg akkortájt, melyekben a
“társadalmi mondanivaló” rejtettebb, a leendő világ leírása sokszor színes
felszín. (Nyilván volt olyan is, ami e szinten is maradt, de pl. Lem nem). A
múltban az addig eltérőtől új vonalat találni (alternbnatív történelem) is a
sci-fi regények-írások egyik jellemző terepe volt. A “sci-fisek” körében lett
sláger az a néhány magyar alkotó, aki ilyesmivel foglalkozott. Várkonyit
alaposan olvastam, és amit addig megismertem a régi korok kultúrájából,
beigazolni látszottak, hogy a Földön korábban kellett lennie már egy magas
kultúrának, melynek töredékes nyomai átszivárogtak az általunk jobban ismert (illetve
képekkel, szobrokkal, írásokkal, jelekkel jobban dokumentált) korba, - nagyon-nagyon röviden összefogva. Ezt ma már
nagyon sok kutató tudja, az egyiptomiak-görögök előtti korszakot nem kultúranélkülinek
tételezik (most 30 ezer év az alsó határ…). Erre rímelt a nekem egyáltalán nem
csak a nyelv játékosaként megjelenő Weöres munkája. Ugyanazt gondolja, mint
Várkonyi, mi több: teremti is. Amit ma kevesen vesznek észre, hogy a szó, a beszéd
hitelét akarja visszaadni. A “tudományosság” örve alatt ugyanis szétszedték,
szételemezték a legendákat és mítoszokat, leredukálták történelmileg
hitelesíthető vagy nem igazolható “tényadatokra”. Csak eredeti funkciójukat feledték
el közben teljesen, így válva teljesen tudománytalanná a “kutatások”
kiindulópontján. Aki másfelől
közelített, arra rögvest rásütötték, hogy amit művel, az ezotéria. A kimondott
szónak ereje és hatalma volt évtízezrekig, - hiszen
nem írtak, olvastak az emberek százezrei-milliói, - megpróbálták a lehető leghívebben, a lényeghez
mindenképpen hűen visszaadni, amit hallottak. Ehhez volt a lehető legkiválóbb
eszköz a ritmus, illetve minden
jelkép (kép) és műtárgy, melyben nemcsak tovább lehetett örökíteni a
fontos dolgokat, de kellett is. Az érzéki (művészi) megformálás
kiköveteli a továbbadást, mert egyfajta késztetést is tartalmaz.
Megtudtam, hogy Weöres, Várkonyi ismerték is egymást,
barátok voltak. De ki lehet az a Hamvas? Elkezdtem keresni írásait. Támpont is
alig volt a hetvenes évek elején. De mivel szorgalmas antikvárjáró voltam
odahaza is, ha Pestre jöttem bármi okból (újságíró voltam Debrecenben, de egyszer-egyszer
csak feljutottam) itt is körbenéztem. A
Balzac utca két antikváriuma (az egyik a nekem ragyogóan gazdag és élvezetes Borda
antikvárium, itt kezdtem angol regényeket is venni olcsón), a Bajcsyn is kettő, a Csanádyban, az Andrássy (akkor
Népköztársaság) sarkon, illetve fentebb, az Oktogon után, aztán a Királyban
előbb egy, aztán kettő, meg a Székely Mihály utcai - és persze eldugott helyek, akár az újpesti -
átvizsgáltam őket. Átnéztem kis füzetkéket is, nyomtatványokat,
folyóiratokat, irdatlan pormennyiséget. Miután Pestre kerültem, 1986-ban évekig
napot sem hagytam ki, hogy kettőt -hármat át ne nézzek, mi jött közben, míg nem
voltam ott… Sok egyéb (Lehel Ferenc művészettörténeti írásai, Schmitt Jenő
Henrik filozófus, Karácsony Sándor és az Exodus kiadó kötetei, Határ Győző, Kassák
és Nagy Lajos első kiadások, Bori Imre irodalomtörténész, Bretter György
esszéi, vagy Jászi, Buchinger, aztán romániai magyar írók stb-stb.) mellett így
Hamvas Béla írásait is kerestem.
Nekem Protestáns Szemlékben, a Mitrovics féle Esztétikai
Szemlében, a Debreceni Szemlében, a Diáriumban stb. vannak meg...Elkezdte
valaki azután a hetvenes évek vége felé (?) kinyomtatni, bekötve kis zöld keménypapír
fedéllel, fekete vászongerinccel, sokszor csak egy-egy tanulmány néhány
lapon. A legfájóbb emlékem a mai napig,
hogy a Kerényi-Hamvas-féle Sziget három kötetét egy nyári délután a Szív utcai
(akkor) Soós-antikvárium lépcsején felszaladva hozza egy fiatalember, de a hat
órás zárás előtt percekkel ám, megszorult, nagyon, de nagyon kell neki a pénz
mondja. Egy kötet ötszáz
forint. Nem veszik meg tőle, nekem egy ötszázasom van, akkor tán negyed havi
fizetés, és az egész társalgást a lépcsőn lefelé tartva hallom, odafordulok, és
mondom, egyet megveszek tőle. Ebben az egyben nincs persze Hamvas tanulmány...Soha
többé nem találkozom a Sziget összesen három kötetben megjelent folyóirat
egyetlen példányával sem. Megjegyzem, ember sincs, aki tudná miről beszélek...
Angliában
egy ilyen trió, Várkonyi, Hamvas, Weöres,
attól, amit letettek az asztalra, és akkor, amikor, hihetetlen
tiszteletnek örvendene. ”Tág a világ, mint az álom, mégis elfér egy virágon.” Az
egyik legszebb magyar filozófiai költemény. De persze lefordíthatatlan (az ”á”
hangok és a hangrend miatt többek között). Nem baj. Ha valaki gondolkodni akar,
biztassuk: ne németül tanuljon, az zárt, merev nyelv, kategóriákból épített
szigorú konstrukciókra jó, Hegelnek, Kantnak jó, - szabadgondolkodásra, szárnyaló, de pontos
gondolkodásra a magyar nyelv való. (”Kertemben érik a leveles dohány. A líra
logika, de nem tudomány.”) Tanulják meg a magyart.
Közben
Pesten Kobzos Kiss Tamás lantművész, kobzos és az Óbudai Népzeneiskola tanára
majd igazgatója, (középiskolai barátom) elvitt a Kassák Klubba, a MAKÚZ zenekar
szeánszaira. Szabados György bartóki ihletésű és energiájú zenéje, a szabadság,
az improvizáció, a bennünk élő nyelvi-gondolati ritmus megjelenése a
hangszerekkel, zenei hangokkal elképzelhetetlen lenne ma, ha társai, Dresch,
Grencsó, Baló, Mákó, Kovács Feri, Benkő Robi, Lőrinszky Attila a magyar
zenetörténet kiemelkedő tehetségű alakjai, ez már akkor nyilvánvaló volt, nem
folytatták volna tovább, de szerencsére megtették. Sokat beszélgettem a
zenészekkel, Szabadossal is. Ő hozott össze azután Váczi Tamással. (Korai halála
nekem személyes veszteség is, étizedeken át talán vele értettem meg legjobban
magam.) Tamás hozta Kemény Katalintól, Hamvas Béla özvegyétől a gépelt Hamvas
szövegeket, megkapta, hogy elolvashassa, és volt olyan kedves, hogy nekem is
ideadta. A gyermekkori könyvtárjárás lehet az oka, hogy akkor vagyok nyugodt,
ha a jó könyvek ittállnak a polcomon, köröttem, bármikor kézbevehetően. Nem szövegek,
élőlények. Kedves kolleganőmet Lajtai Szilviát kértem meg az MTI-ben, aki a
hazai gyorsírók között is a topban volt, hogy gépelje le a megkapott anyagot
(többszáz oldalt). Napokról volt csak szó, vissza kellett adnom, úgyhogy eleinte
diktáltam, majd magnóra mondva odtam neki oda – ahogy fogyott az idő, a végén
már hadarva, nem értelmezve, s ő gépelt és gépelt szorgalmasan. Kilátás sem
volt arra, hogy valaha megjelennek. Ennek az időtlen pocsolyának a nyugalma
volta legfélelmetesebb élmény a 80-as évek derekára, a változtathatatlanság
illúziója úgy ülte meg a lelkeket mint a lúdvérc, a regeli ébredéskor még
emlékeztél vaéami nyomasztóságra, de a (szellemi) korlátok közt telt délelőttök
már elfeledtették, s csak az este közeledtével érezte meg az ember a
szenvedély-hiányt.
Sokat
gondolkodtam rajta, mi a titka Hamvas Béla szövegének. Elkezdem olvasni, és a második
sortól kezdve nem ő beszél, hanem én gondolom azt, amit ő lát. A fenti
néhány napos, de igen intenzív szövegepizód
miatt gondolhottam azt is, hogy azért. De nem, hiszen korábban is
megvolt ez a jellegzetessége. A belső beszéd a titok, Hamvas, mint egy zenét, annak
a ritmusát adja át, s itt nemcsak egyszerű szövegprozódiáról, hanem gondolatritmusról
is beszélek.
Én már
soha nem tudok düh nélkül Hamvasra gondolni, - amiatt, hogy tőlünk erőszakkal elvették
(oly sok mással együtt). Nem tehették generációk magukévá azt a széles, mély és
magas világlátást, a tiszteletet a gondolat iránt. Meggyőződésem, hogy a mai
magyar kultúra sekélyessége ennek is köszönhető – nincs ki(k)hez igazodni,
mérni magunkat. S miért is vették el és kik? Ezen meg nem szabad tépelődni sem.
Annyira durván értelmetlen. Pusztán trehányságról és szimpla emberi gyávaságról
van szó. Hamvas Béla mellett és mögött több tucatnyi alkotó van, tétován várják
polcokon és asztalokon, hogy a magyar értelmiség velük önmagára találjon.