Szilágyi Gábor: A szabad gondolkodás ritmusa

A következő beköszöntővel jelent meg Weöres Sándor A teljesség felé című írása 1970-ben, a Magvető Kiadónál  az “Egybegyűjtött írások”-ban: “Hamvas Bélának, mesteremnek köszönöm, hogy megírhattam ezt a könyvet: ő teremtett bennem harmóniát. E könyv arra szolgál, hogy a lélek harmóniáját megismerhesd, és ha rád tartozik, te is birtokba vehesd. Az itt-következők nem újak, nem is régiek: megfogalmazásuk egy kor jegyeit viseli, de lényegük nem-keletkezett és nem-múló. Aki a forrásvidéken jár, mindig ugyane virágokból szedi csokrát.”

Ez a néhány sor indított arra, hogy elkezdjek utánanézni, ki az a Hamvas Béla? 1969-ben a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem első éves magyar-angol szakos hallgatója lettem, korábban is rengeteget olvastam, akkorra már valóban könyvtárnyi kötetet, nemcsak klasszikusokat, hanem gyakorlatilag mindent, szertelenül, ez csak hatványozódott és részben szűkült irodalomra, irodalomtörténetre, meg bővült angol szerzőkkel (exponenciálisan). Igaz, a kötelezőket, az elvártat nem szerettem már akkor sem, mindig azt hagytam utoljára, ha egyáltalán elolvastam. Sokszor évtizedes késéssel. Lehet, hogy beleolvastam akkor, amikor kellett volna, de a többi mellett oly soványnak, kevésnek és gyatrának tűnt a “kötelező olvasmány”, hogy ezt hanyagoltam. Sose kedveltem, ha megmondták, mit csináljak, jobb szerettem magam rájönni. A nagy olvasottságom ugyanakkor visszafelé hatott: a mai napig inkább alázatot és visszafogottságot szül bennem. Hiszen, ha én olyasmit olvastam, hallottam, láttam, amit más nem, más viszont olyasmit ismerhet, tudhat, amit én nem – kiderül, mily hatalmas az adott terület, legyen az irodalom, művészet, történelem, zene stb. De a hatalmas hinterland egyre biztosabb fogódzót jelentett és jelent az értékítéletben – egy idő múlva nemcsak biztonsággal választottam ki, ami jó, sőt kiváló, de meg is tudtam indokolni miért az.

Már akkor évek óta viszolyogtam minden kizárólagosságtól, szinte az élet minden területén, de ahol otthon éreztem magam, a gondolkodásban, az irodalom virtuális világában, a zenefolyamok óceánjában (szangítaratnákara), a képzőművészetben, ott kiváltképp…Dehát a köznapi életben is: a középiskola igen fegyelmezett, nagyon szigorú volt (egyetemi gyakorló gimnázium) – ezért a nyári szünetekben virágkertészetben, gyógyszergyári laborban dolgoztam, egy más életrendben. Az egyetem idején meg mozdonyszereldében (Debreceni Járműjavító, mozdonycsarnok) a szünet első napjától az utolsóig, betanított lakatosként, gőzmozdonyok (424-esek többnyire) és normális munkásemberek között. Az egyetemet nemcsak zártnak, hanem kicsit beltenyészetnek is láttam, jelentéktelen témákkal foglalkoztak nem feltétlenül kreatív emberek, és egymást támogatták a kisszerűségben, hogy ezt a kis védett egzisztenciát megőrizhessék. Bár félévig az ország második nemzeti könyvtára, a kétmillió kötetes KLTE librárium is volt munkahelyem  (Petőfi Rocambole- ponyvafordításaitól az összes (!!) Kner-nyomtatvány elolvasása volt az egyik nem hivatalos foglalatosságom…)

Mostanra már meg is vetem a kizárólagos gondolkodást. Tudom ugyan, hogy a gondolkodásba kicsit belekóstoló és annak hihetetlen nagyságától, szertelenségétől és szubjektív-objektív virtuális terének dimenzióitól megrettenők választják igazából a szokvány járt útját, az alibi témákat. Ilyennek tartom az irodalomban mondjuk a Babits költészetét agyonvizslatókat, Illyésnek a magyar prozódiát görcsösen szorongató olvashatatlan mondatú munkáin mélán merengőket, a Németh László zagyva gondolkodását kutatókat). Kiválasztják a közepet – de nem elég, hogy e poros, fojtogató dűlőúton poroszkálnak, hanem mellé parancsokat állítanak, hogy arról letérni tilos, s nem riadnak vissza a lélekgyilkosságtól sem. Az “értelmiségi” kifejezés feladat-konnotációt is hordoz nyelvünkön (a társadalom rakta rá), s mivel ezt nem mindenki vállalja fel, aki “entellektüel” , inkább így fogalmazom: minden intellektuel édesanyja a szkepszis - azaz mély tisztelet a szélesen és bőven áradó tények iránt-,  apja meg az égő vágy, hogy törékeny szerkezeteket álmodjon. Véletlenek sorából konstrukciókat talál ki, melyeket a többi véletlenszerűen létrejött kreáció vagy természetesen befogad vagy sem, s az is hozzátartozik, hogy ezeket valahogy átadja másoknak is. De e hallgatásokból és intuíciókból épülő gondolattornyok csak egymás között mérethetnek meg.

Először csak elcsodálkoztam, miért tekinti alsóbbrendűnek, hibásnak, kijavítandónak, cenzúrázandónak a hivatalos magyar irodalomtörténetírás Kassákot, Nagy Lajost, József Attilát, sőt még a korai Lukácsot is. Mindeközben pedig azt hazudja, hogy ezek “munkásírók-költők-művészek”, a “szocializmus” “uralkodó osztályának” vezéralakjai. Azután kiderült a hivatkozások-utalások szövevényéből, hogy Mándy Ivánt, Karácsony Benőt, Weöres Sándort, Lükő Gábort, Karácsony Sándort, Határ Győzőt, Lehel Ferencet, Várkonyi Nándort, Kerényi Károlyt - nagyon-nagyon hosszú lenne a sor, -  ki sem adják, vagy csak egy-két válogatott (és vágott!) kötetüket, ha egyáltalán,  mutatóba. Babits, Kosztolányi, Illyés meg Németh László persze maradt, ki nem fogy a tinta ma sem “kritikusaik” és “újraértelmezőik” tollából (az eredmény gondolatilag végtelenül soványka és teljességgel érdektelen, a magyar kultúra szempontjából szerintem egy nagy lufi.) A magyarországi gondolkodást, ennek történetét, a költészetet, irodalmat a mai napig töredékesen ismeri csak majdnem mindenki. Ugyanez áll persze a zenére, a képzőművészetekre! Vajda Lajos, Szalay Lajos, Ámos Imre, Tóth Menyhért, Gulácsy és Csontváry stb az európai művészetből hiányzik,  (gondolatkísérlet) egy-egy rajzukért könnyen odaadnám Picasso bármely munkáját. A magyar filozófiai gondolkodást sem mindenütt keresik, hanem csak a némethez-franciához hasonló építmnényekben – holott Adynál van, meg József Attilánál, Weöresnél, Schmittnél, Szabó Ervinnél, Sinkónál, a korai Lukácsnál, Hamvasnál stb.stb.stb.)

Ez a politikával takarózó kultúrhivatalnokok egymásra licitáló gyávaságából született izé (nincs rá kategória, amőbaszerűen üli meg a lelkeket) a huszas-harmincas-negyvenes évek pezsgő vita- és gondolkodásvilágával sem tudott mit kezdeni, hát elhallgatta. A Gondolat, a Korunk, a Ma, A tett, - folyóiratok sora ragyogó cikkekkel, elemzésekkel.  Ez izgatott, aztán az antikváriumokban utánanéztem az itt-ott felbukkanó neveknek. Szépen elém járultak, sokszáz más mellett Ligeti Ernő, Reiter Róbert, Karácsony Benő, Sinkó Ervin, Tabéry Géza, Csáth Géza, Herceg János novellái, Bálint Tibor regényei, Fülep Lajos tanulmányai, Bodor Ádám és Király László novellái, Mándy Iván képei és Kosztolányi Grandpierre esszéi. (Néznek most is rám a polcról.) Márait és Aszlányi  Károlyt is olvastam;  róla péládul ma már senki nem tudja, hogy Dos Passoshoz hasonló film-snittszerű technikával kiváló nagyvárosi (“komoly”) regényeket is írt, szórakoztató füzetkéit persze újranyomják. (Rejtőt sem tanítják az ált isk-tól az egyetemig sehol, pedig zseniális.) Az irodalomoktatás félszázados (?) és lemoshatatlan szégyenének tartom, hogy ez a sok csodálatos világ és tehetség le lett csupaszítva egy nemcsak szikár, de kimondottan száraz, fűrészporízű regény- és novellairodalomra. A régi magyar irodalom még hagyján, Bán Imrét, Julow Viktort, Barta Jánost, tanáraimat végtelenül tisztelem a mai napig áldozatos és magas minőségű munkáikért,  és persze a humánumért, ahogyan át tudták adni generációknak a régi magyar irodalom ismeretét és szeretetét.  De az újnani bizony pőtyögött. A hatkötetes magyar irodalomtörténet – a spenót fedőnevet viselte randazöld borítója miatt – első 3 kötetét megtartva a második hármat bevittem az antikváriumba. Még a tények sem voltak bennük igazak! A sok hazugság miatt a többi könyv egyszerűen nem tűrte őket a polcon. Képzeljünk el egy fizikust, aki a világ bizonyos jelenségeire azt mondja, hogy ezekkel ő nem hajlandó foglalkozni. Nem is: rosszabb! Egyszerűen úgy tesz, mintha nem lennének!! Ez a humaniórákban a lélekgyilkosság. Posztulálja, hogy bizonyos emberek és gondolatok és stílusok és megközelítések nincsenek is, majd ismeretük teljes hiányában (illetve gonosz kitagadásukkal, amit persze ál-megbánás követ) még “tudományos” kutatásokat is végez. Nos, ezért nem “logosz” a jelenkori magyar “irodalomtudomány”, és nem is lesz soha az. Már a taxatív felsorolás is hiányos. Ennyi. Idekívánkozik, hogy a magyar nyelvészet sem az, hiszen “alig” félévszázad felfedezéseit és másutt felbukkanó/kutatott fejleményeit nem hajlandó tudomásul sem venni, az összefüggéseket kutatni. Lezárta a magyar  nyelv kialakulását-történetét a 19. század második felében ismert “tényanyaggal”. Azóta nyelvek-írások tucatjait fedezték már fel, többszörösen hatványozódott az ismeret pl. a nomád birodalmak szervezéséről, kaukázusi nyelvekről, források és régészeti leletek tízezrei bukkantak elő, de a sumér-magyarhoz hasonlóan délibábos finnugor-magyar nyelvrokonság (már a hasonlóság is pőtyögött az első perctől, de hogy még rokonok is!?) a mai napig tartja magát. (Pillanatnyilag 300 alatt van a régészet tanúsága szerint északról se le, se föl nem mozduló, a saját helyén autochton finn nép nyelvével “egybevethető” szavak száma, ha jól veszem ki…)  

Szembetaláltam tehát magam egy olyan szélesen áradó magyar irodalommal, ami zaklatóan élvezetes, nyelvi formák, gondolati alakzatok, szenvedélyek, hihetetlen energia jellemzi. A hatalom helyi körei takarítottak - ezekben a dolgokban ritkán, vagy sosem született hivatalos, “testületileg” megvitatott “döntés”. Csak valaki valahol úgy vélte, hogy mondjuk jobb az embereknek, ha nem jut el hozzájuk, mit gondolt József Attila a bolsevikokról annakidején (mármint, hogy ebben is világosan és tisztán látott). Összegyűjtött verseinek és írásainak kritikai kiadása 1956-57-ben még megjelent négy kötetben, de a második két kötet a tanulmányokkal indexre került rögtön. Még antikvárium sem adhatta el természetes személynek, csak országos könyvtárnak, ahol rögvest zárt helyre vitték, és csak regisztrált kutatók olvashatták. Én persze megszereztem… Azért lett Kassák és Nagy lajos első kiadásokból gyűjteményem, mert finoman szólva elfeledték újranyomni műveiket. (NL: A falu álarca és a Budapest Nagykávéház magayr értelmiséginek kötelező olvasmány szerintem, zseniálisak.)

Kassák = gyerekversek, Nagy Lajos = a vicces Képtelen természetrajz, József Attila = munkásversek ünnepekre és szintén gyerekversek,  Weöres Sándor = Bóbita … Ezzel el lettek intézve! Nem őket, hanem az egész magyar kultúrát pusztították ezzel az oktalan bunkósággal (és gyávasággal).  Kassák Lajosnak 33 ezer soros költészete van, 1916-tól 1946-ig (30 és hozzá milyen harminc év!!!) folyamatosan és a leghaladóbb magyar folyóiratok szerkesztője, tucatnyi regényt írt, képeiért immár milliókat adnak. Felmérhetetlenül nagy munkásság. És ez mind teljesen hiányzik a magyar köztudatból. Akárcsak az, hogy a modern magyar irodalom legcsodálatosabb szerelmes verseit írta meg. (A kiváló debreceni költő Aczél Gézának köszönhető egy hihetetlenül izgalmas monográfia Kassákról.)

Lukács esztétikája egyetemista koromban nagy szám volt, bár csak tanítottak róla, de nem olvastatták az irodalom szakosokkal (esztétikatörténet címén a gondolkodás mellőzhető volt, mint ahogy filozófiatörténet váltotta ki a gondolkodást serkentő eredeti auktorok olvasását – diabetikus materializmus… ) Debrecenben a népművelők, az azóta elhunyt kiváló kutató és tanár, Thoma László jóvoltából már első éven elemezték a rövidített változatot. De már az is sokat jelentett, hogy ilyen nehéz mondatokból felépülő szöveget kellett olvasniuk… Én az egyetem alatt elolvastam minden Lukácsot, de vagy másfél évtizede eladtam majd mindet. Nagy erőfeszítés, de kiindulópontjaiban téves, tragikus mű volt az Esztétika is – meg sem lepett, hogy tanítványai, Hellerék nyilvánosan megtagadták (ők az Ontológia még nyilvánvalóbb és súlyosabb tévedései miatt). Őszintén örültem, hogy kimondatott: meztelen a király. Persze őket üldözték el rögvest akkor (70-es évek közepe) az országból…

Szóval olvasgatok, olvasgatok és elém kerül csendesen Várkonyi Nándor, mint a Sziriat oszlopai szerzője. A sci-fi irodalom új műfaj volt, képzeletgyújtogató írások sora jelent meg akkortájt, melyekben a “társadalmi mondanivaló” rejtettebb, a leendő világ leírása sokszor színes felszín. (Nyilván volt olyan is, ami e szinten is maradt, de pl. Lem nem). A múltban az addig eltérőtől új vonalat találni (alternbnatív történelem) is a sci-fi regények-írások egyik jellemző terepe volt. A “sci-fisek” körében lett sláger az a néhány magyar alkotó, aki ilyesmivel foglalkozott. Várkonyit alaposan olvastam, és amit addig megismertem a régi korok kultúrájából, beigazolni látszottak, hogy a Földön korábban kellett lennie már egy magas kultúrának, melynek töredékes nyomai átszivárogtak az általunk jobban ismert (illetve képekkel, szobrokkal, írásokkal, jelekkel jobban dokumentált) korba,  - nagyon-nagyon röviden összefogva. Ezt ma már nagyon sok kutató tudja, az egyiptomiak-görögök előtti korszakot nem kultúranélkülinek tételezik (most 30 ezer év az alsó határ…). Erre rímelt a nekem egyáltalán nem csak a nyelv játékosaként megjelenő Weöres munkája. Ugyanazt gondolja, mint Várkonyi, mi több: teremti is. Amit ma kevesen vesznek észre, hogy a szó, a beszéd hitelét akarja visszaadni. A “tudományosság” örve alatt ugyanis szétszedték, szételemezték a legendákat és mítoszokat, leredukálták történelmileg hitelesíthető vagy nem igazolható “tényadatokra”. Csak eredeti funkciójukat feledték el közben teljesen, így válva teljesen tudománytalanná a “kutatások” kiindulópontján.  Aki másfelől közelített, arra rögvest rásütötték, hogy amit művel, az ezotéria. A kimondott szónak ereje és hatalma volt évtízezrekig,   - hiszen nem írtak, olvastak az emberek százezrei-milliói,  - megpróbálták a lehető leghívebben, a lényeghez mindenképpen hűen visszaadni, amit hallottak. Ehhez volt a lehető legkiválóbb eszköz a ritmus, illetve minden jelkép (kép) és műtárgy, melyben nemcsak tovább lehetett örökíteni a fontos dolgokat, de kellett is. Az érzéki (művészi) megformálás kiköveteli a továbbadást, mert egyfajta késztetést is tartalmaz.

Megtudtam, hogy Weöres, Várkonyi ismerték is egymást, barátok voltak. De ki lehet az a Hamvas? Elkezdtem keresni írásait. Támpont is alig volt a hetvenes évek elején. De mivel szorgalmas antikvárjáró voltam odahaza is, ha Pestre jöttem bármi okból (újságíró voltam Debrecenben, de egyszer-egyszer csak feljutottam) itt is körbenéztem.  A Balzac utca két antikváriuma (az egyik a nekem ragyogóan gazdag és élvezetes Borda antikvárium, itt kezdtem angol regényeket is venni olcsón), a  Bajcsyn is kettő, a Csanádyban, az Andrássy (akkor Népköztársaság) sarkon, illetve fentebb, az Oktogon után, aztán a Királyban előbb egy, aztán kettő, meg a Székely Mihály utcai  - és persze eldugott helyek, akár az újpesti -  átvizsgáltam őket.  Átnéztem kis füzetkéket is, nyomtatványokat, folyóiratokat, irdatlan pormennyiséget. Miután Pestre kerültem, 1986-ban évekig napot sem hagytam ki, hogy kettőt -hármat át ne nézzek, mi jött közben, míg nem voltam ott… Sok egyéb (Lehel Ferenc művészettörténeti írásai, Schmitt Jenő Henrik filozófus, Karácsony Sándor és az Exodus kiadó kötetei, Határ Győző, Kassák és Nagy Lajos első kiadások, Bori Imre irodalomtörténész, Bretter György esszéi, vagy Jászi, Buchinger, aztán romániai magyar írók stb-stb.) mellett így Hamvas Béla írásait is kerestem.

Nekem Protestáns Szemlékben, a Mitrovics féle Esztétikai Szemlében, a Debreceni Szemlében, a Diáriumban stb. vannak meg...Elkezdte valaki azután a hetvenes évek vége felé (?) kinyomtatni, bekötve kis zöld keménypapír fedéllel, fekete vászongerinccel, sokszor csak egy-egy tanulmány néhány lapon.  A legfájóbb emlékem a mai napig, hogy a Kerényi-Hamvas-féle Sziget három kötetét egy nyári délután a Szív utcai (akkor) Soós-antikvárium lépcsején felszaladva hozza egy fiatalember, de a hat órás zárás előtt percekkel ám, megszorult, nagyon, de nagyon kell neki a pénz mondja. Egy kötet ötszáz forint. Nem veszik meg tőle, nekem egy ötszázasom van, akkor tán negyed havi fizetés, és az egész társalgást a lépcsőn lefelé tartva hallom, odafordulok, és mondom, egyet megveszek tőle. Ebben az egyben nincs persze Hamvas tanulmány...Soha többé nem találkozom a Sziget összesen három kötetben megjelent folyóirat egyetlen példányával sem. Megjegyzem, ember sincs, aki tudná miről beszélek...

Angliában egy ilyen trió, Várkonyi, Hamvas, Weöres,  attól, amit letettek az asztalra, és akkor, amikor, hihetetlen tiszteletnek örvendene. ”Tág a világ, mint az álom, mégis elfér egy virágon.” Az egyik legszebb magyar filozófiai költemény. De persze lefordíthatatlan (az ”á” hangok és a hangrend miatt többek között). Nem baj. Ha valaki gondolkodni akar, biztassuk: ne németül tanuljon, az zárt, merev nyelv, kategóriákból épített szigorú konstrukciókra jó, Hegelnek, Kantnak jó, -  szabadgondolkodásra, szárnyaló, de pontos gondolkodásra a magyar nyelv való. (”Kertemben érik a leveles dohány. A líra logika, de nem tudomány.”) Tanulják meg a magyart.

Közben Pesten Kobzos Kiss Tamás lantművész, kobzos és az Óbudai Népzeneiskola tanára majd igazgatója, (középiskolai barátom) elvitt a Kassák Klubba, a MAKÚZ zenekar szeánszaira. Szabados György bartóki ihletésű és energiájú zenéje, a szabadság, az improvizáció, a bennünk élő nyelvi-gondolati ritmus megjelenése a hangszerekkel, zenei hangokkal elképzelhetetlen lenne ma, ha társai, Dresch, Grencsó, Baló, Mákó, Kovács Feri, Benkő Robi, Lőrinszky Attila a magyar zenetörténet kiemelkedő tehetségű alakjai, ez már akkor nyilvánvaló volt, nem folytatták volna tovább, de szerencsére megtették. Sokat beszélgettem a zenészekkel, Szabadossal is. Ő hozott össze azután Váczi Tamással. (Korai halála nekem személyes veszteség is, étizedeken át talán vele értettem meg legjobban magam.) Tamás hozta Kemény Katalintól, Hamvas Béla özvegyétől a gépelt Hamvas szövegeket, megkapta, hogy elolvashassa, és volt olyan kedves, hogy nekem is ideadta. A gyermekkori könyvtárjárás lehet az oka, hogy akkor vagyok nyugodt, ha a jó könyvek ittállnak a polcomon, köröttem, bármikor kézbevehetően. Nem szövegek, élőlények. Kedves kolleganőmet Lajtai Szilviát kértem meg az MTI-ben, aki a hazai gyorsírók között is a topban volt, hogy gépelje le a megkapott anyagot (többszáz oldalt). Napokról volt csak szó, vissza kellett adnom, úgyhogy eleinte diktáltam, majd magnóra mondva odtam neki oda – ahogy fogyott az idő, a végén már hadarva, nem értelmezve, s ő gépelt és gépelt szorgalmasan. Kilátás sem volt arra, hogy valaha megjelennek. Ennek az időtlen pocsolyának a nyugalma volta legfélelmetesebb élmény a 80-as évek derekára, a változtathatatlanság illúziója úgy ülte meg a lelkeket mint a lúdvérc, a regeli ébredéskor még emlékeztél vaéami nyomasztóságra, de a (szellemi) korlátok közt telt délelőttök már elfeledtették, s csak az este közeledtével érezte meg az ember a szenvedély-hiányt.

Sokat gondolkodtam rajta, mi a titka Hamvas Béla szövegének. Elkezdem olvasni, és a második sortól kezdve nem ő beszél, hanem én gondolom azt, amit ő lát. A fenti néhány napos, de igen intenzív szövegepizód  miatt gondolhottam azt is, hogy azért. De nem, hiszen korábban is megvolt ez a jellegzetessége. A belső beszéd a titok, Hamvas, mint egy zenét, annak a ritmusát adja át, s itt nemcsak egyszerű szövegprozódiáról, hanem gondolatritmusról is beszélek. 

Én már soha nem tudok düh nélkül Hamvasra gondolni, - amiatt, hogy tőlünk erőszakkal elvették (oly sok mással együtt). Nem tehették generációk magukévá azt a széles, mély és magas világlátást, a tiszteletet a gondolat iránt. Meggyőződésem, hogy a mai magyar kultúra sekélyessége ennek is köszönhető – nincs ki(k)hez igazodni, mérni magunkat. S miért is vették el és kik? Ezen meg nem szabad tépelődni sem. Annyira durván értelmetlen. Pusztán trehányságról és szimpla emberi gyávaságról van szó. Hamvas Béla mellett és mögött több tucatnyi alkotó van, tétován várják polcokon és asztalokon, hogy a magyar értelmiség velük önmagára találjon.