Lázár Ervin Járkáló: A jelen aión
Mottó:
'A személy az a "hely, ahonnan az egész egyszerre látható"
(H.B.: Unicornis)'
(H.B.: Unicornis)'
"A
jelen aión körülbelül Kr.e. 600 óta a személyes üdv jegyében áll. Ezért ma
számunkra teljes realitásértéke csak annak van, ami személyes." Ezt írta
Hamvas Béla az Öt géniuszban. Nos, ha volt valaha valaki, aki éppenséggel az
'egyént', a személyt tűzte zászlajára, mint az emberlét legfontosabb
tényezőjét, ahol minden eldől, ahol egyáltalán bármi megélhető Vagy így -Vagy
úgy, hát az Sören Kierkegaard. Akit Hamvas szeretett, ismert, és nagyra
tartott. Aki pedig mélységeiben, és széltében -hosszában, legalábbis nagyjából
ismeri mindkettejük életművét az azt is tudja, hogy milyen fontos, sokszorosan
visszaverődő, felhasznált, idézett, sőt alapállást meghatározóan jelenlévő
Kierkegaard Hamvasnál. Említsük itt talán csak 'az ember, mint mikrotheosz'
theóriáját, vagy az 'evangéliumi ember' ideálját. Egyáltalán nem véletlen az
sem, hogy mindketten kevesek által ismertek, és még kevesebbek által
megértettek hazájukban. Avval az intenzitással, és azon a szinten, ahol ők
éltek, és gondolkodtak, kevesen voltak képesek lélegezni ezidáig. Csak egy
példa a hamvasi ambícióra: "Európa igazi európai vonalát, Pál apostolt, Augustinust,
Pascalt, Nietzschét, Kierkegaard-ot, az egzisztenciális és szubjektív vonalát
össze akartam kötni az abszolút emberi hagyománnyal
Vedanta-mahajána-tao-kabbala-orfikával, és az emberi életet véglegesen és
visszavonhatatlanul meg akartam alapozni. Éspedig nem mint teóriát, hanem mint
tényleges életrendet." (Interview/Patmosz 1.)
Nos,
Kierkegaard sem volt kevésbé 'ambíciózus', noha, mondhatni valamivel inkább
megmaradt magánál, a személy, az egyén lehetőségeit boncolva a végletekig, sőt,
még azon is túl. De egyenesen új értelmezési lehetőséget nyitott például a
kereszténységet illetően is - írja összefoglalójában Johannes Hohlenberg az
általam eddig egyik legjobbnak talált Kierkegaardról szóló könyv szerzője [A
magányos útja / Den Ensommes Vej]: "Ugyan az egész Kereszténység
Szubjektivitás. A kereszténység nem egy Tanítás, hanem a Tanítás egyetlen
Emberbe, az Isten-Emberbe alakulva." [Kierkegaard] Persze az ember
kérdezhetné a fentiek alapján, hogy mit is akart akkor e 'tanítási tankönyv'
szerzője, vagy éppen a mottó Kierkegaardja, no meg a fordító, amikor a
gyerekekhez fordultak. "Leginkább gyerekekkel beszélgetek! tudniillik
velük kapcsolatban ugye megvan a remény arra, hogy épeszű lényekké legyenek, de azok, akik már felnőttek - Herre Jemini!" [Kierkegaard] Röviden: a felnőttvilág még
mindig, és már megint teljes csődben van. (Mély tisztelet a KIVÉTELEKNEK!)
Időtlen idők óta hasonlóan kicsiny csoport, ha éppen nem 'ugyanaz' keveri túl a
dolgokat, korábban a vallásokat, utána többek között a világháborúkat, ma a
pénzt, akár az egész bolygó tönkretétele árán is... Nem tudom csak őket
hibáztatni. Azt adják, mi lényegük. Hanem mi van avval a milliárdnyi -
elsősorban nekik - 'hasznos idiótával', aki ezeket szolgálja, szavukra ugrik,
esetleg kényszeredetten, mégis meg-meg-'választja' őket, többnyire még abban is
reménykedve, hogy valamikor, valahogyan közéjük kerül, rohangál a pénz
után/elől, ha teheti letiporva a többit, kihasználva a még szerencsétlenebb,
netán éhenhalásra ítélt többi milliárdot, legjobb esetben is minimum
felerészben teljesen felesleges, ámde környezet és lélekmérgező produktumai
áradatával, 'özönvízével' szemetelve, stb, stb; hm?!
Korábban
hittem a dán népfőiskola ifjak, és felnőttek egy-mást 'nevelő' programjában,
amely alapjaiban a legfontosabb létkérdésekkel foglalkozik, és ahol több helyen
Kierkegaard is kiemelten tárgyaltatik, boncoltatik még ma is. Mára ezen helyek
között is már csak kivételek vannak a lakosai által manapság Egoland-nek is
becézett Dániában, Magyarországon pedig csak néhány 'díszpéldány' található
ezen iskolafajtából. Ne legyen igazam, de alighanem megint súlyos
katasztrófáknak nézünk elébe immáron az emberiség 'boldogabbik' felében,
harmadában is, minden szinten, és helyszínen, teljesen megérdemelten is
szerintem, már, ami a 'felnőtteket' illeti.
Az
egyetlen remény a gyerekek, ifjak jó időbeli felvilágosítása, kinyitása,
alkotóvá tétele, stb. Nekik tartozunk is evvel ugye, ha már a világra
segítettük/kényszerítettük őket. De nézzük, hogyan fogalmazta meg a feladványt
egy jubileumi Kierkegaard kiállítás katalógusában Peter Thielst filozófus
1994-ben az Aktuális Kierkegaard című beszédében/írásában: "Éppen ez az
egyén [Hin enkelte] volt Kierkegaard királykategóriája, és ezt kedveli is
korunk - mind individuális önzésében, nárcizmusában, de a döntő alapállása igaz
keresésében is. Vagy talán még inkább: egy döntő kiinduló pont keresésében,
mert minden olyan véletlenszerűnek tűnik, és minden nagy elbeszélés döglődve,
összedőlve hever szerteszét. Mivel "a szubjektív az igazság", ami
arról szól, hogy belépni az egzisztenciába, vagyis őszintén látni, és átölelni
önmagunkat, ez olyan feladat, amibe mindenki bele tud helyezkedni. Mindjárt
nehezebb a dolog, amikor Kierkegaard műveit jobban megismerve felrémlik
valakinek, hogy a cél nem a spontán érzelgés, vagy váltogatható értelmezések
felvétele, hanem olyan ön-elfogadás, ami mélyre hatol, és az összes
kényelmetlen oldalt is magával hozza. Nem minden szubjektivitás tesz valakit
igazzá, és ezen a ponton a kornak van egy kis problémája Kierkegaard-ot
illetőleg. Egzisztálni, és valódivá lenni; -könnyebb mondani, mint csinálni.
Az
igaz szubjektivitás próbája az, ami egzisztenciális tartalmat adhat,
tájékozódik, és külsőleg is aktivizál, természetesen a tisztesség, és ez valami
olyasmi, amihez sok fiatalnak van érzéke, és vágyakozik is utána. Túl sok
tolerancia, és szabadság könnyen kapcsolódik duplafenekű kijelentésekkel,
hiányzó következetességgel, vagy teljes közönnyel, és hamissággal. A fiatalok
manapság szabály szerint sokat kapnak ezekből családon belül és kívül, és úton
a nagy és felnőtt életbe valami mást akarnak: tiszta vonalakat - tisztességet.
És ez egyfajta belépőjegy Kierkegaard-hoz. Hogy a fiatalnak személyesen - amint
újonnan hallottam egy vizsga során - muszáj bevallania, hogy mindennek ellenére
leginkább az esztéta életviteléhez vonzódik, nem tévesztendő el a tisztességet
illetőleg.
Ugyanis
ez a táptalaja az etikusnak, a szenvedély pedig kevésbé nyomorúságossá teszi az
életet." Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy ugyan a mi kamaszkorunkból a
'cucilizmus' áldásainak következtében persze hiányzott Kierkegaard, és
'retrográd, reakciós, polgári, élősködő', stb. filozófiájának ismerete (bár
mintha olvastam volna már kamaszként valami borsosan elítélő, de még így is
ínycsiklandozó (sic!) leszámolást vele, Lukács elvtárs, vagy más elvtárs
'történelmi materializmus' által avatott tollából). Viszont huszonéves
korunkra, amint ma Hawai-ban élő, veterán hippi, disszidens magyar,
internetbéli sakkpartnerem, barátom fogalmazza: bibliánkká lett a Vagy-vagy.
Annyit
tennék még hozzá, azoknak, akik idegenkednének a mára – a Kierkegaard, és
Hamvas szerint is elsősorban 'kereszténységelhárításban' jeleskedő klérusoknak
köszönhetően - netán végletesen lejáratott sok 'hál-istenkedés'-től, hogy Kierkegaard
csakúgy, mint Hamvas különben, még taoistához is méltóan tartózkodtak attól,
hogy Isten(ük)re nézve bármiféle fantazmag(l)órikus kép-letet kiagyaljanak.
Magam részéről itt annyit elárulnék, hogy nekem személy szerint 'Isten' a
mindenség maga (-M;-) A viszonyokat illetően pedig talán annyi a különbség Kierkegaard,
és az ô istene, avagy a magam és khm, a mindenségem között, hogy úgy mondjam,
mindenestôl EGYben tapasztalom, gondolom és hiszem az egészet. Holografikusan,
és hologrammatikusan, és...: mikrotheosz. (Ó igen, van/nincs-nincs/van 'valami'
a személyen túl, avagy talán inkább bévül is, de ez itt most messzire vezetne.
Legalább a nyárspolgári stádiumot nôjétek ki minél gyorsabban gyerekek!;-) A
többi, a kierkegaard-i analízis is teljesen stimmel, egészen 'a hit abszurd
ugrásáig a 77000 lábnyi mélységbe biztonsági háló nélkül'. A lényeg az, hogy
minden jel szerint, akinek nincs - hogy semlegesen fogalmazzunk - az
'abszolúthoz' valamennyire tisztázott viszonya, az soha nem lehet felelős felnőtt
ember. Basta! Ajánlom végül a fordítást Ungváry Ildikónak, legutóbbi
élet-társamnak. Nem csak azért, mert a révén találkoztam e könyvvel és
szerzőjével a vidéki Dánia egy kevéssé közismert szigetpartján, hanem az együtt
töltött szép napok emlékére csakúgy, mint az elszántan nem együtt töltött
napok, ámde máig folytatott létkoznultációk ünneplése okán is. Ha csak néhány
fiatalt, idősebbet megérint e könyv, így, vagy úgy, már megérte dolgozni vele.