Lázár Ervin Járkáló: A jelen aión

Mottó: 'A személy az a "hely, ahonnan az egész egyszerre látható"
(H.B.: Unicornis)'

"A jelen aión körülbelül Kr.e. 600 óta a személyes üdv jegyében áll. Ezért ma számunkra teljes realitásértéke csak annak van, ami személyes." Ezt írta Hamvas Béla az Öt géniuszban. Nos, ha volt valaha valaki, aki éppenséggel az 'egyént', a személyt tűzte zászlajára, mint az emberlét legfontosabb tényezőjét, ahol minden eldől, ahol egyáltalán bármi megélhető Vagy így -Vagy úgy, hát az Sören Kierkegaard. Akit Hamvas szeretett, ismert, és nagyra tartott. Aki pedig mélységeiben, és széltében -hosszában, legalábbis nagyjából ismeri mindkettejük életművét az azt is tudja, hogy milyen fontos, sokszorosan visszaverődő, felhasznált, idézett, sőt alapállást meghatározóan jelenlévő Kierkegaard Hamvasnál. Említsük itt talán csak 'az ember, mint mikrotheosz' theóriáját, vagy az 'evangéliumi ember' ideálját. Egyáltalán nem véletlen az sem, hogy mindketten kevesek által ismertek, és még kevesebbek által megértettek hazájukban. Avval az intenzitással, és azon a szinten, ahol ők éltek, és gondolkodtak, kevesen voltak képesek lélegezni ezidáig. Csak egy példa a hamvasi ambícióra: "Európa igazi európai vonalát, Pál apostolt, Augustinust, Pascalt, Nietzschét, Kierkegaard-ot, az egzisztenciális és szubjektív vonalát össze akartam kötni az abszolút emberi hagyománnyal Vedanta-mahajána-tao-kabbala-orfikával, és az emberi életet véglegesen és visszavonhatatlanul meg akartam alapozni. Éspedig nem mint teóriát, hanem mint tényleges életrendet." (Interview/Patmosz 1.)

Nos, Kierkegaard sem volt kevésbé 'ambíciózus', noha, mondhatni valamivel inkább megmaradt magánál, a személy, az egyén lehetőségeit boncolva a végletekig, sőt, még azon is túl. De egyenesen új értelmezési lehetőséget nyitott például a kereszténységet illetően is - írja összefoglalójában Johannes Hohlenberg az általam eddig egyik legjobbnak talált Kierkegaardról szóló könyv szerzője [A magányos útja / Den Ensommes Vej]: "Ugyan az egész Kereszténység Szubjektivitás. A kereszténység nem egy Tanítás, hanem a Tanítás egyetlen Emberbe, az Isten-Emberbe alakulva." [Kierkegaard] Persze az ember kérdezhetné a fentiek alapján, hogy mit is akart akkor e 'tanítási tankönyv' szerzője, vagy éppen a mottó Kierkegaardja, no meg a fordító, amikor a gyerekekhez fordultak. "Leginkább gyerekekkel beszélgetek! tudniillik velük kapcsolatban ugye megvan a remény arra, hogy épeszű lényekké legyenek, de azok, akik már felnőttek - Herre Jemini!" [Kierkegaard] Röviden: a felnőttvilág még mindig, és már megint teljes csődben van. (Mély tisztelet a KIVÉTELEKNEK!) Időtlen idők óta hasonlóan kicsiny csoport, ha éppen nem 'ugyanaz' keveri túl a dolgokat, korábban a vallásokat, utána többek között a világháborúkat, ma a pénzt, akár az egész bolygó tönkretétele árán is... Nem tudom csak őket hibáztatni. Azt adják, mi lényegük. Hanem mi van avval a milliárdnyi - elsősorban nekik - 'hasznos idiótával', aki ezeket szolgálja, szavukra ugrik, esetleg kényszeredetten, mégis meg-meg-'választja' őket, többnyire még abban is reménykedve, hogy valamikor, valahogyan közéjük kerül, rohangál a pénz után/elől, ha teheti letiporva a többit, kihasználva a még szerencsétlenebb, netán éhenhalásra ítélt többi milliárdot, legjobb esetben is minimum felerészben teljesen felesleges, ámde környezet és lélekmérgező produktumai áradatával, 'özönvízével' szemetelve, stb, stb; hm?!

Korábban hittem a dán népfőiskola ifjak, és felnőttek egy-mást 'nevelő' programjában, amely alapjaiban a legfontosabb létkérdésekkel foglalkozik, és ahol több helyen Kierkegaard is kiemelten tárgyaltatik, boncoltatik még ma is. Mára ezen helyek között is már csak kivételek vannak a lakosai által manapság Egoland-nek is becézett Dániában, Magyarországon pedig csak néhány 'díszpéldány' található ezen iskolafajtából. Ne legyen igazam, de alighanem megint súlyos katasztrófáknak nézünk elébe immáron az emberiség 'boldogabbik' felében, harmadában is, minden szinten, és helyszínen, teljesen megérdemelten is szerintem, már, ami a 'felnőtteket' illeti. 

Az egyetlen remény a gyerekek, ifjak jó időbeli felvilágosítása, kinyitása, alkotóvá tétele, stb. Nekik tartozunk is evvel ugye, ha már a világra segítettük/kényszerítettük őket. De nézzük, hogyan fogalmazta meg a feladványt egy jubileumi Kierkegaard kiállítás katalógusában Peter Thielst filozófus 1994-ben az Aktuális Kierkegaard című beszédében/írásában: "Éppen ez az egyén [Hin enkelte] volt Kierkegaard királykategóriája, és ezt kedveli is korunk - mind individuális önzésében, nárcizmusában, de a döntő alapállása igaz keresésében is. Vagy talán még inkább: egy döntő kiinduló pont keresésében, mert minden olyan véletlenszerűnek tűnik, és minden nagy elbeszélés döglődve, összedőlve hever szerteszét. Mivel "a szubjektív az igazság", ami arról szól, hogy belépni az egzisztenciába, vagyis őszintén látni, és átölelni önmagunkat, ez olyan feladat, amibe mindenki bele tud helyezkedni. Mindjárt nehezebb a dolog, amikor Kierkegaard műveit jobban megismerve felrémlik valakinek, hogy a cél nem a spontán érzelgés, vagy váltogatható értelmezések felvétele, hanem olyan ön-elfogadás, ami mélyre hatol, és az összes kényelmetlen oldalt is magával hozza. Nem minden szubjektivitás tesz valakit igazzá, és ezen a ponton a kornak van egy kis problémája Kierkegaard-ot illetőleg. Egzisztálni, és valódivá lenni; -könnyebb mondani, mint csinálni.

Az igaz szubjektivitás próbája az, ami egzisztenciális tartalmat adhat, tájékozódik, és külsőleg is aktivizál, természetesen a tisztesség, és ez valami olyasmi, amihez sok fiatalnak van érzéke, és vágyakozik is utána. Túl sok tolerancia, és szabadság könnyen kapcsolódik duplafenekű kijelentésekkel, hiányzó következetességgel, vagy teljes közönnyel, és hamissággal. A fiatalok manapság szabály szerint sokat kapnak ezekből családon belül és kívül, és úton a nagy és felnőtt életbe valami mást akarnak: tiszta vonalakat - tisztességet. És ez egyfajta belépőjegy Kierkegaard-hoz. Hogy a fiatalnak személyesen - amint újonnan hallottam egy vizsga során - muszáj bevallania, hogy mindennek ellenére leginkább az esztéta életviteléhez vonzódik, nem tévesztendő el a tisztességet illetőleg.

Ugyanis ez a táptalaja az etikusnak, a szenvedély pedig kevésbé nyomorúságossá teszi az életet." Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy ugyan a mi kamaszkorunkból a 'cucilizmus' áldásainak következtében persze hiányzott Kierkegaard, és 'retrográd, reakciós, polgári, élősködő', stb. filozófiájának ismerete (bár mintha olvastam volna már kamaszként valami borsosan elítélő, de még így is ínycsiklandozó (sic!) leszámolást vele, Lukács elvtárs, vagy más elvtárs 'történelmi materializmus' által avatott tollából). Viszont huszonéves korunkra, amint ma Hawai-ban élő, veterán hippi, disszidens magyar, internetbéli sakkpartnerem, barátom fogalmazza: bibliánkká lett a Vagy-vagy.

Annyit tennék még hozzá, azoknak, akik idegenkednének a mára – a Kierkegaard, és Hamvas szerint is elsősorban 'kereszténységelhárításban' jeleskedő klérusoknak köszönhetően - netán végletesen lejáratott sok 'hál-istenkedés'-től, hogy Kierkegaard csakúgy, mint Hamvas különben, még taoistához is méltóan tartózkodtak attól, hogy Isten(ük)re nézve bármiféle fantazmag(l)órikus kép-letet kiagyaljanak. Magam részéről itt annyit elárulnék, hogy nekem személy szerint 'Isten' a mindenség maga (-M;-) A viszonyokat illetően pedig talán annyi a különbség Kierkegaard, és az ô istene, avagy a magam és khm, a mindenségem között, hogy úgy mondjam, mindenestôl EGYben tapasztalom, gondolom és hiszem az egészet. Holografikusan, és hologrammatikusan, és...: mikrotheosz. (Ó igen, van/nincs-nincs/van 'valami' a személyen túl, avagy talán inkább bévül is, de ez itt most messzire vezetne. Legalább a nyárspolgári stádiumot nôjétek ki minél gyorsabban gyerekek!;-) A többi, a kierkegaard-i analízis is teljesen stimmel, egészen 'a hit abszurd ugrásáig a 77000 lábnyi mélységbe biztonsági háló nélkül'. A lényeg az, hogy minden jel szerint, akinek nincs - hogy semlegesen fogalmazzunk - az 'abszolúthoz' valamennyire tisztázott viszonya, az soha nem lehet felelős felnőtt ember. Basta! Ajánlom végül a fordítást Ungváry Ildikónak, legutóbbi élet-társamnak. Nem csak azért, mert a révén találkoztam e könyvvel és szerzőjével a vidéki Dánia egy kevéssé közismert szigetpartján, hanem az együtt töltött szép napok emlékére csakúgy, mint az elszántan nem együtt töltött napok, ámde máig folytatott létkoznultációk ünneplése okán is. Ha csak néhány fiatalt, idősebbet megérint e könyv, így, vagy úgy, már megérte dolgozni vele.