Jász Attila: Hamvas életműve még mindig radioaktív anyag

Hamvas Bélát fiatalon mindenképpen ajánlatos olvasni. A magam részéről rengeteget kaptam tőle későn érő nagykamaszként. Főképp tájékozódási pontokat. (A 100 könyvet például, mely óhatatlanul rákényszeríti az embert, hogy elkezdjen egy saját listát összeállítani...) És nem utolsósorban példát az etikai tartásra, és derűs-bölcs szemléletet a külső és belső nehézségekkel szemben. Hamvastól a fiatalok életszeretet és tiszteletet tanulhatnak - ízes magyar nyelven. Gondolok itt elsősorban a fákról, a cseresznyeszedésről vagy éppen a rántott levesről írott esszéire vagy a földieper elkészítésére és fogyasztására vonatkozó tanácsaira. (Melyek nélkül mindenképpen szegényebbnek érezném magam.) Most, középkorú, őszülő és ritkuló hajú olvasóként az kezdett érdekelni róla szóló, frissen megjelent és újra kiadott könyvei kapcsán, hogy akkor, huszonévekkel ezelőtt mi is fogott meg, és hogy az a valami megvan-e még benne vagy bennem, a tradíció, a hagyományok sokszínűségét elemző és feldolgozó szellemi érzékenység vagy készenlét. Éltem hát az újraolvasás és újragondolás lehetőségével.

Hamvas Béla: Láthatatlan történet - Sziget

Hamvas Béla első esszékötete a második világháború alatt jelent meg először, majd a nyolcvanas években megújuló Hamvas-reneszánsz csúcspontján 1988-ban, aztán 2006-ban az életmű-sorozat 18. köteteként a Szigetben megjelent írásokkal egybeszerkesztve. Tudható, hogy Hamvas példaképei az angol és amerikai esszéírók voltak, ehhez a hagyományhoz igyekezett stílusában is kötődni. És bármily szigorúan nézzük és ítéljük is meg, ezt az esszékötetet a magyar esszéirodalom egyik csúcsaként kell számon tartanunk. Hogy ez mégsem így van, annak számos oka van és lehet. (Talán könyvnyi terjedelemben kellene ezt megvizsgálni és kifejteni. Erről is lásd majd Szántó F. István kitűnő és alapos könyvét s a Hamvas Béla-emlékkönyvet.) 

Igazi, tökéletességre törekvő késő romantikus, tematikus esszéciklusról van szó, melynek szerzőjét egyetlen vád érheti, hogy túl jól, túl szépen ír. (Például a Syrius Béta, halott csillag kapcsán gyönyörű prózaverseket rögtönöz az anyagról. Így gondolhatta ezt Szemző Tibor is, hisz méltó és mai zenét írt e szöveghelyhez kapcsolódva.) Ám XXI. századi, zaklatott énünk (a lelket már le se merem írni) számára időnként már-már elviselhetetlenül szépek ezek a mondatok. Szerencsénkre Hamvas is így érezhette ezt, legalábbis nietzscheánus énje, amikor kemény és pontos reflektálásával feloldja e szépségélményt, és megerősíti kételyeinket az elemzett témával kapcsolatban. És amikor kérdez, nem állít vagy kinyilatkozat, azok a helyek válnak a legizgalmasabb Hamvas-szövegekké. 

A Láthatatlan történet Hamvas életében az egyetlen, önállóan is megjelent esszékötete egy kiérlelt, jól szerkesztett, a legnagyobb kérdéseket feszegető és elemző könyvmű. A Vízöntő-kor jellemzésével kezdődik az egyén és a közösség viszonyát vizsgálva, Wordsworth és Milarepa példáján, majd a barátság és a szerelem témáján átszűrve, zene és költészet nélkülözhetetlenségéről és szakralitásáról értekezve jut el, az egyén felmagasztalásán (Beethoven) keresztül, vissza a hétköznapban ünnepet kereső és találó közösséghez.

A tíz évvel korábbi Sziget-esszék remek kiegészítései a Láthatatlan történetnek, hasonló témákat járnak körül, mégis, jobban tapadva, kötődve a részletekhez. Brueghel képi világa, Rilke levelei vagy akár az írás platonikus megközelítése alapján. És a sokat vitatott-támadott iránymutató esszé, a Nietzsche és a George-kör, melyben a Sziget-gondolattal párhuzamosan szerette volna kijelölni a lehetséges utat Hamvas. 

(Medio Kiadó, Budapest, 2006. 327 oldal, 2800 Ft)


Erről az imént említett problematikáról szól

Szántó F. István: A hüperióni hang

című kitűnően megírt, filológiailag rendkívül alapos, igazságkereső és -osztó könyve. Az alcím pontosan fedi a szándékot: Hamvas Béla és a Sziget-mozgalom. Azt kutatja, hogy az adott történelmi helyzet ellenére is megvalósulni látszó hamvasi ideák (Nietzsche, George-kör) miként kerülnek összeütközésbe a valósággal, a megvalósult Sziget-körön és -kiadványon belül - és kívül. Miért is kényszerül Hamvas a mozgalomból kilépni, és a harmadik - egyben utolsó - Sziget-kötetben "részt nem venni". Ennek okairól később igen poétikusan, személyek megnevezése nélkül vall A magyar Hüperiónban, konkrétabban pedig a csütörtöki beszélgetéseken, melyet 1945-46-ban folytattak Szabó Lajossal és Tábor Bélával - fiatalemberek előtt, akik ezeket a beszélgetéseket lejegyezték. Ott hangzott el: "A körénk gyülekező fiatalok igénye feljogosított arra a kérdésre, hogy miképpen lehet szakrális eszközökkel megteremteni a közösséget és ezzel egy egész népet a romlás útján megállítani. Történt 1934-35-ben. [...] Alapgondolatom: egyénileg a megújulás lehetetlen, mert az én mindig anarchikus volt és marad. [...] Kerényi azonban önmagát a kör közepébe helyezte és iniciátornak tüntette fel magát, nemcsak vezérnek, hanem középpontnak." A feszültség tehát hamar kialakult a Stemma-körből (Kerényi és tanítványai) kinövő Sziget-mozgalmon belül, a két vezető alkat, Kerényi és Hamvas között. 

És akkor még nem vettük számba a külső támadásokat, melyek egyik legjelentősebb megfogalmazója a hasonló szellemi beállítódású Szentkuthy Miklós. Kerényit A mítosz mítosza című szellemes és nagyrészt igazságtalan írásában készíti ki ("...ezek a Kerényi-könyvek maguk is nemegyszer tudatosan szakítanak a szigorúan vett tudományosság módszerével és stílusával, irodalmi alkotások is akarnak lenni, s ehhez hogyne kellene az irodalomnak is hozzászólnia".) 1941-ben, mely szövege megjelenése után Kerényi barátai is ringbe szálltak - Szerb Antal, Devecseri és végül maga Kerényi is -, ám a vita terméketlen maradt, nem alakult ki dialógus, mindenki a saját nézetét mondta fel. Mégis érdemes röviden Szerb Antalt idézni, aki - ha nem is érdemben, mégis - visszavágott Szentkuthynak: "A hozzászólásra [...] csak az jogosít fel, hogy az antik vallások történetéhez éppoly keveset értek, mint Szentkuthy Miklós", és hogy "másba vágta a kést ahelyett, hogy öngyilkosságot követett volna el". Hamvas pedig Weöres Sándor kapcsán kapja meg a magáét Szentkuthytól, hogy rossz irányba terelte, rossz hatással volt rá, és példaként A teljesség felét hozza fel...)

Szántó F. remekül tálalja és bontogatja ki ezeket a problémákat. Ügyes húzással következő nagy fejezetében a Hérakleitosz-ügyeket tárgyalja, az eredeti Stemma-féle kiadástól indulva az 1983-as Steiger Kornél-féle újrakiadásig (amelyből hiányzik Hamvas Hérakleitosz-esszéje). Ám e sok évtizednyi tisztázatlanság feltárása közben és után sem akar ítélkezni Szántó F., igazi diplomataként úgy próbál igazságot tenni, hogy ne sértő, hanem mindenki számára elfogadható legyen. Racionális érvekkel támasztva alá tudományos megállapításait. És a fennmaradó fejezetekben Hamvas viszonyát vizsgálja a romantikus Hölderlinhez, és kibogozza A magyar Hüperión lehetséges, újromantikus hátterét, és feltárja a nietzschei filológia- és tudománykritika hatását a Hamvas-életműben. Azaz, további kutatási felületeket nyit meg, akár önmaga, akár mások számára.

(Kortárs Kiadó, Budapest, 2007. 233 oldal, 2000 Ft)



Fényvaluta (110 éve született Hamvas Béla) 

A frissen megjelent Hamvas Béla-emlékkönyv éppen ezeket a további és lehetséges kutatási területeket igyekszik feltárni. Egy publikálatlan, ars poeticus Hamvas-szöveggel, A tükörrel nyitnak. Majd Szilágyi Imre 87-es bátor és alapos tanulmányával folytatják a könyvet, mely az egykori, a Diáriumban zajló, Lukács Györgyről folyó vitát (a Lukács nézeteiben bekövetkezett erőteljes váltásról) és annak következményeit elemzi. A konkrét következmények ismertek, és egy életre meghatározták Hamvas életterét, még akkor is, ha szellemi mozgásterét ezzel akadályozni nem sikerült. (Lukács György Hamvasnak a Forradalom a művészetben című, Kemény Katalinnal közösen írt, ma is aktuális és alapműnek számító könyvéről - mely a magyarországi absztrakt és szürrealista képzőművészetet elemzi -, ledorongoló véleményt nyilvánított néhány évvel a Diárium-vita után, mintegy "válaszcsapásként". Melynek következményeként Hamvas nemcsak publikálási lehetőségeit, de könyvtárosi állását is elvesztette...) 

Ezt az írást a Hamvas Béla Kör alapítójának hagyatékából közlik a szerkesztők, és nehéz dolguk van a továbbiakban, mert a következő, az első nagy blokkban az elmúlt tíz évben (tehát az előző emlékkönyv óta) a Körben elhangzott előadásokból adnak válogatást. Szükségszerűen és eklektikusan nagyon sok irányba kinyitva tehát a Hamvas szellemiségéhez való kapcsolódás lehetőségeit. Madách asszonyképétől Pilinszky létköltészetének fejtegetésén keresztül a Perzsa Halottaskönyvig vagy akár Kürthy Sándor izgalmas, művészetterapikus írásain keresztül. Néhány olyan szöveg is bekerült az első blokk válogatásába, mely valóban képes volt dialógusba lépni a Hamvas-életművel, Szathmári Botond írása például Jakob Böhméről vagy Végh József írása a könyvtárban élő, különös embertípusról, Borges és Hamvas kapcsán. 

Mindez azért válik ilyen kontrasztossá, mert e könyvvel egy időben megjelent az Életünk folyóirat tematikus különszáma is, Hamvasról. (Remek és nagyon komoly tanulmányokkal, vallomásokkal, nagyon fontos beszélgetésekkel, Dúl Antallal - aki egyébként az emlékkönyvből feltűnően hiányzik - és Szabados Györggyel, publikálatlan Hamvas-levelekkel és -naplórészletekkel.)
Helyrebillentik azonban az első blokk aránytalanságait az emlékkönyv második blokkjának remek és fontos, nekrológszerű, hosszabb és rövidebb írásai. A rövidebbek az első blokk időközben elhunyt alkotóit mutatják be és méltatják, a hosszabbak Hamvas életművének esszenciáját értelmezik, például a Patmosz három kötetét Sava Babiæ. Illetve Szántó F. István, aki ismét fontos dolgot igyekszik körüljárni tanulmányában, Kemény Katalin méltatlanul elhanyagolt életművét. 

(Helikon Kiadó, Budapest, 2007. 335 oldal, 2490 Ft)



Kemény Katalin: A hely ismerője

Márpedig Kemény Katalin műveinek óriási szüksége lenne a népszerűsítésre. Ezt bárki beláthatja, aki meghatározhatatlan műfajú, A hely ismerője című kötetéből akárcsak egyetlen írást is elolvas. Pedig Kemény Katalin egyáltalán nem számított népszerűségre, harminc évig őrizte fiókjában a kéziratot, tudomásul vette, hogy ez nem az a kor, amikor az ilyen művekre van szükség. (Noha éppen ezért lenne szükség rájuk...) Nem számított népszerűségre akkor sem, amikor az addig búvópatakszerűen terjedő Hamvas-kéziratok a felszínre törtek, és a nyolcvanas évek közepétől legálisan is megjelenhettek Hamvas Béla művei. Szántó F. István idéz egy történetet, a Forradalom a művészetben újrakiadása kapcsán, hogy a közösen írt mű ünnepélyes méltatása és bemutatása közben az ünneplők teljesen megfeledkeztek a szerzőtársról. Aki tudomásul vette a rá osztott özvegyi szerepet, és mint a Hamvas-művek legjobb ismerője megírta a Karnevál mai napig legteljesebb-legpontosabb értelmezését (Az ember, aki ismerte saját neveit, 1990). 

Hiába írta már a két világháború között Gulyás Pál, hogy sem Hamvastól elválasztani, sem összetéveszteni vele nem lehet, tipikus özvegyi sors lett Kemény Kataliné. És ezért is annyira meglepő és megrázó ez a fiókból előkerült gyönyörű könyve, A hely ismerője. Mert közben tényleg elhittük róla, hogy ő csak Hamvas Béla társa volt a szellemben és a létben. Pedig ez a műve talán aktuálisabb (ezt félve írom le, a félreérthetőség miatt), legalábbis olvashatóbb (ha nagyon lassan is), mint Hamvas jó néhány műve. Vagyis időtlenné vált ott a fiókban, mert talán igaza lehet Szántó F.-nek, hogy "Az ilyesfajta szövegeknek nincs szükségük olvasókra. Az olvasóknak van szükségük rájuk." 

Miről is szól hát ez a könyv, amelyre nekünk nagy szükségünk lenne? Durván leegyszerűsítve idő és tér viszonyát vizsgálja abban a relációban, hogy a hely mindig a jelen, azaz, nem más, mint a megtalált idő. Kemény Katalin mindig a helyhez kötött vagy kötődő szubjektum szemszögéből beszél, adja át legszemélyesebb tapasztalatát - az általános tájból indulva a házig, az otthonig jutva el -, a lehető legszikárabb, legvilágosabb nyelven. Hivatkozásai, idézetei mindig indokoltak és helyénvalóak. A könyv vége felé idézi a Szánkhja kárikát: "..."a hely ismerője az, aki tudja, mi hol van". A hely ismerőjében azonban nem különbözik az ismeret az ismerttől, nem különbözik önmaga önmagától." Ez pedig rárímel egy általa már korábban idézett, gyönyörű Eckhart-mondatra: "Ha Isten gyermeke akarsz lenni, hánts le magadról mindent, ami megkülönböztet." (Én ezekért a finom párhuzamokért firkáltam össze a könyvemet ceruzajelekkel, ha újra keresném, könnyebben megtaláljam majd.) De a legszebb a kötetben, az egységes szerkezet és gyönyörű nyelvezet mellett mégis, az első és az utolsó írás, amelyben megnevezetlenül is a halott férjet-társat, Hamvast szólítja meg. "Mondd, kedvesem, hozzád szólok..." - így kezdi a könyvet, és úgy végzi, hogy: "Hozzád szóltam, és téged kérdeztelek, vagy igazabban szólva, csak úgy elbeszélgettem veled a házunkról, mintha itt volnál (de hisz itt vagy!), veled, aki soha fel nem épült földi házban kettőnk házát felépítetted, kevés szóval, hosszú hallgatással, szemednek az időben búcsúzó, az örökben el nem halványodó utolsó rámpillantásával." Legyünk bátrak, s merjük azt mondani, ez bizony szép...
(Kortárs Kiadó, Budapest, 2006. 295 oldal, 2500 Ft) 


A tanulság, tehát ha van, levonandó, mindenki számára, aki veszi a fáradságot, és belelapoz ezekbe a kötetekbe. Számomra talán az, hogy Hamvas életműve még mindig radioaktív anyag, sugárzó példa, és hogy nem csak a fiataloknak kéne feltétlenül Hamvast olvasgatnia... Sok a félreértés, az eleve elzárkózás, mint holmi metafizikai lilaság elől, a rossz, negatív beidegződés - még mindig - életműve körül, noha lassan teljes mértékben hozzáférhetővé válik. És hogy vannak még - Kemény Katalinhoz hasonló - felfedezetlen/elhanyagolt csillagaink-bolygóink, melyek érdekessé és színessé tehetnék kiszámíthatóan szürke, XXI. századi, szellemi mikrouniverzumunkat. Csak merjünk néha kis hercegek is lenni...