Hamvas Béla: posztmodern - Odorics Ferenc írása

Most röviden összefoglaljuk Hamvas Bélának a modernről és a posztmodernről vallott nézeteit.

A modern a rossz lelkiismeret jegyében fogant és a hazugságrezsimek szolgálatában áll. A rossz lelkiismeret a behódolás és a korrupcióhoz való alkalmazkodás következménye. A behódolás nem bűncselekmény, hanem botrány. A korrupcióhoz való alkalmazkodás során az ember a lényét feladja, majd elveszti, elmerül a világban. „Semmi sincs közelebb az öngyilkossághoz, mint a világnak való behódolás, ahogy az a pillanatban testet ölt.” A világ az a hely, ahol minden megromlik. A jó szándék lemorzsolódik, a rossz még rosszabb lesz. A világ a hazugság helye. A hazugságrezsimek az egyre fokozódó válság eltakarását, elfedését hajtják végre. Aki lényét nem helyezi válságba, okvetlenül pszeudoegzisztens. Amitől az ember a pszeudoegzisztenciában megretten, elsősorban nem az élethazugság, hanem a silány becsvágy, hogy csak erre a tetű-halhatatlanságra tartja magát érdemesnek.

A modern az aranykor elfeledettségében új, vélt rendet hirdet. Bizton állítja, hogy az anyagi világban lehetséges a rend csupán anyagi erők bevonásával. A szellemi erők helyére evilági hatalmakat: a vallást, a tudományt, a nyelvet és a szubjektumot állítja. A deszakralizált vallást, a szellemtelen tudományt, a profán nyelvet és a kába, arany-öntudatát vesztett szubjektumot. Szakrálisnak álcázott földi erőközpontok hirdetik a rendet és a világosságot. A modern behódol, alkalmazkodik és korrupt. A modern az anyag diadalát és az önhitt individuális én természetfeletti uralmát hirdeti, a világ és a természet legyőzését ígéri. Fejlődésről és a tudomány haladásáról fecseg, terveket készít a gazdasági kibontakozásra és a politikai megegyezésre, reformálja a nevelést, emeli a műveltség színvonalát és új kultúra alapjait veti meg. A modern kulturálatlanságot az jellemzi, hogy az ember védtelen – nem a bűnök ellen, hanem a korrupt ember hitványsága ellen –, és nincs mértéke azokra az árnyalatokban nehezen meghatározható aljasságokra, amelyek az emberi életet a bűnöknél sokkalta mélyebbről veszélyeztetik.

A posztmodern mindezzel szemben kísérel meg lázadást. Felszólal a reformok, a gazdasági kibontakozás, az autópályák építése és a tudományos-technikai fejlődés ellen. A plázák kirakatait graffitikkel teszi átláthatóvá, a bevásárlóközpontok parkolóiban jancsiszöget szór szerteszét. Megmutatja a vallás profán arcát és gazdasági működését, megcsörrenti a perselyt a szentélyben, átfújja az orgonák rekedtes sípjait. Látja a tudomány világnézet mivoltát mint hazugságrendszert, amelyben az ember átgondoltan és szisztematikusan, megfontolva, szívósan egy irányba magát dez-informálja. Felszakad belőle, hogy a modern élet elhazudott élet: pszeudoegzisztencia. Ami az egészben a legkülönösebb, hogy a világ olyan, mintha magától értetődne, még sincs semmi, amit kevésbé lehetne elfogadni. Nem környezet, nem az ember tovább növése, nem természet, nem társadalom, nem közösség, nem állam, nem az emberek, nem korszak, nem civilizáció. Mindennél általánosabb és nagyobb, rugalmasabb és szilárdabb, de mindennél idegenebb és ismeretlenebb, ellenségesebb és félelmetesebb. Itt senki sincs otthon. Ez az, amit külön meg kell tanulni, mert az ember eredetileg nem tudott róla semmit. „Bosszúsan és csodálkozva undorodom azoktól, akik még gyermekkorukban sem érezték soha, hogy az élet olyan megszokhatatlan, mint a bor, a nő vagy az Isten.”

A posztmodern tisztában van azzal, hogy a világ elvesztette otthonjellegét, és az ember itt már komoly közösségi kapcsolatok nélkül csupán mint megfigyelő tartózkodhat, és azt, ami itt történik, csupán etnológiai egzotikumnak tekintheti, ami lehet furcsa és bizonyos tekintetben érdekes, de tulajdonképpen teljesen jelentéktelen. Látja, hogy az élet annyira elveszti önmagát, hogy nem élet többé, hanem zoológiai tenyészetből és démoni őrjöngésből sajátságosan összetett létezési határeset, amit ugyan folytatni lehet, de nem érdemes. Tisztában van vele, hogy a lét leginkább az élő vízhez hasonlít, legalábbis annyiban, hogy semmiféle szennyet nem fogad be, és a lehető legrövidebb idő alatt minden fertőző anyagot felold és feldolgoz és semlegesít. A források és a hegyi patakok és a tavak tulajdonsága, ha trágyát hajítanak is bele, vizük néhány lépéssel odébb már iható, és néhány perc múlva a méreg hatása nyomtalanul eltűnt. A lét minden szennyet kibír, és minden tisztává lesz benne. A természettel még a nagy katasztrófák idején sincs baj, mert azok mindig elemiek. Ha a vulkán kitör, vagy jön a szökőár, a tájfun, lezuhan a meteor, az alvilág nem mozdul meg. Amiért az emberrel még az egyszerű dolgokban is baj van, hogy nincs olyan kicsinység, amely ne tudná az alvilágot megmozdítani. Kék leányszem pillantásában lehet olyan indulat, amely megidézheti a sötétség démonait. A természeti csapás elmúlik, az ember megnyugszik. A fölkeltett démon azonban itt marad.

A posztmodern látja a válságot és megkísérli a lázadást. Törlésjel alá helyezi a modern összes vívmányát: ez a posztmodern összes vívmánya. A posztmodern annyiban haladja meg a modern státuszát, hogy a válság elfedését továbbra fenntarthatatlannak tartja, felmutatja: válság van. A posztmodern az a pillanat, amikor a lét tiszta vizébe trágyát hajítottak, de mérgétől a források és a hegyi patakok és a tavak tulajdonságai még nem tisztították meg. A posztmodern tekintete összefonódik a kék leányszem pillantásával, meglátja benne a sötétség démonát. A posztmodern a démoni erőket azért idézi meg, hogy elűzze őket. A posztmodern démonikus démonűző.

A posztmodern is keresi a sötét pontot, a próton pszeudoszt, vagyis az első hazugságot. A modern a sötét pontot kívül keresi, holott benne van. A válságcentrumot mindenki magában hordja. Válság annyi, mint vállalni, mint jelen lenni és nem elrejtőzni és nem elkenni és nem elviccelni és nem menekülni sehová, sem elméletbe, sem világnézetbe, sem költészetbe, sem vallásba. Vállalni annyi, mint tudni, hogy a sötét pont, az első hazugság bennem van. Az élettel együtt adva van az élet mindent megelőző méze, mint Bataille mondja, a nem indokolt és nem indokolható és indoklásra nem szoruló ünnep, nevetés, tánc, orgia, amely kigúnyolja saját végét, az anyagot, a morált, ez az életméz „olyan mélyen van, hogy a könnyek nem érik el”.

A posztmodern a realizálás lehetősége. Realizálásnak hívják azt az utat és módszert, amely a hazugságrendszerből és ugyanakkor a korrupt egzisztenciából kivezet. Realizálásnak hívják azért, mert ez az út és módszer, amely a hiteles egzisztencia megvalósításához és a képességhez vezet, amely a realitást a maga realitásában meg tudja ismerni. Realizálni annyi, mint a pszeudológiát lebontani, és az életet a valóságra felépíteni. Valóság itt és ebben a percben annyit jelent, hogy a nyelvben megnyílni és kimondani. Ne legyen semmi, ami nem megmondható. És legyen minden kérdésre szüntelenül nyílt. Aléthesz, igaz és valódi és nyílt és fedetlen, mint a görögök mondták. A posztmodern nem igazi és nem valódi és nem nyílt és nem fedetlen. A posztmodern az igazi és a valódi és a nyílt és a fedetlen lehetősége: a realizálás még meg nem nyitott energiatömlője, a modern démonikus tisztítótüze.

A modern nem haladta meg az aranykort, nem haladta meg a válságot sem. A posztmodern nem haladta meg a modernt. Az apokaliptikus korban egyszerre él egymás mellett modern, posztmodern, és készülődik az aranykor.

A Direkt morál és rossz lelkiismeret című esszéjében írja, hogy a történeti korban „minden baj oka, hogy a szavak elveszítették eredeti jelentésüket. Mást gondolnak, és mást mondanak. A világ az a hely, ahol a szavak eredeti értelmüket elvesztik.”1 Az eredet, a hagyomány és az ember közé a világban, a tört életben, az apokaliptikus/történeti korban beékelődik a nyelv, a kultúra, a civilizáció; a szellem és az ember közé az anyag különféle sűrűségű szövetet, fátylat húz. Hamvas Béla is a történeti kor embere. Mindazzal együtt, hogy az elmúlt század második feléből nem ismerek magyar írót és bölcselőt, aki annyira tisztán és megrendítően szólaltatta meg a hagyományt, mint ő, mégis javallott elválasztanunk Hamvas Bélát Hamvas írásaitól.

Most, hogy, hála istennek, kibontakozóban van és teljes joggal a Hamvas-kultusz, ki kell mondanunk, hogy Hamvas Béla nem kultikus személy2. A Hamvas-kultuszt Hamvas Béla írásai táplálják, írásainak tápláló forrásai végül is és kétségkívül a hagyományból fakadnak. „Ha az írástól meg tudnék szabadulni, egzisztenciám archaikusabbá válna, és így autentikusabbá.”3 Aki a Hamvas-kultuszban áll, az a hagyományban áll. Így a Hamvas-kultusz megkívánja, hogy egyszerre legyünk feltétel nélkül elfogadók (a hagyomány iránt) és kritikusan távolságot tartók (Hamvas írásai és személye iránt). A Hamvas-kultusz egyszerre reveláció és okkultáció. A Regényelméleti fragmentumban írja, hogy „valakinek vagy valaminek megnyilatkozása ugyanannak a valaminek vagy valakinek elfátyolozódásával jár együtt. […] ami reveláció, ugyanolyan mértékben okkultáció, és viszont.”4

Különbséget kell tennünk Hamvas Béla személye, Hamvas Béla írásai és az általuk közvetített hagyomány között. A hagyomány – amiről a későbbiekben részletesen fogok szólni – nem tárgya a kultusznak, nem lehet az, mert a hagyomány maga a kultusz. Hamvas Béla bizonyos írásai (elsődlegesen a Scientia Sacra, a Tabula Smaragdina, a Mágia szutra) kultikus írások, más írásai kevésbé tekinthetők annak. Ő is a történeti kor embere, azé a koré, amelyben szakrális szubjektumok nem képesek a hagyomány közvetítésére. Korunkat, az apokalipszis korát a rossz lelkiismeret jellemzi, „mert az ember behódolt és alkalmazkodott, és világi lett”5. Hamvas nem tartozott a behódolók közé, sokáig a direkt morált képviselte. A direkt morál következetes és hosszan tartó képviselete az embert a bosszú angyalává teszi. Aki „nem hódol be és nem alkalmazkodik, tiszta lelkiismeretét fenntartja és intaktságát megőrzi és a direkt morálban áll, az a bosszú angyalává lesz”6. Az Interview-ban pontosan leírja saját direkt morálját: „Nem azért támadtam, mert a sikert elvetendőnek ismertem fel, hanem bosszúból, mert ebből semmit sem kaptam.”7

Értelmes-e megkérdezni, hogy a posztmodern lehet-e korszakfogalom Hamvas rendszerében? Hamvas írásai játszi könnyedséggel kezelik a harmadik dimenzió időkoordinátáit, történeti időkről és történeti eseményekről esik szó, írók, filozófusok, hadvezérek, diktátorok, szentek és őrültek népesítik be könyveinek lapjait. Mindez világszerű, de nem valóságos. A valóság egyetlen írott formáját ismeri el: a hagyományt.

A hagyomány a Scientia Sacra első kötetének kulcsszava. Egyetlen hagyomány létezik, amelynek – kultúráktól és nyelvektől függően – különböző megnyilvánulásai vannak.8 „A hagyományban levő tudás őskori kinyilatkoztatás. Ez az őskori kinyilatkoztatás végtelenül világos és egyszerű: az ember eredete isteni, és az emberi sors egyetlen feladata, hogy Istenhez való hasonlóságát megőrizze.”9 A hagyományt az archaikus korban a szakrális szubjektum,10 az Élet Mestere képviselte és tartotta fenn. Az archaikus kort követő történeti kor kezdetével a szakrális szubjektumok elvesztve éberségüket deszakralizálódtak, így a történeti korban a szakrális szubjektum hagyományfenntartó funkcióját a könyv vette át.11 A könyv szakrális volta éberségéből fakad. „Az éberség az ember metafizikai érzékenysége.”12 A metafizikai érzékenység „természetfölötti érzékenység, amely néz és lát és tud olyat is, ami az érzékek számára hozzáférhetetlen”.13 A történeti kor könyvének ébersége, szakrális volta abban áll, hogy meta ta phüszika, túl lát a természeten, túl lát az anyagi valóságon, valami olyat közöl, amely az észlelésünk számára nem hozzáférhető. A könyv éberségét a történeti korban három forrás biztosítja: az archaikus szintézis, a zseniális ember és a misztikus intuíció.14 Az irodalom története szempontjából leginkább az utóbbi kettő jöhet számításba: a zseniális ember,15 aki általában „misztikus vagy költő vagy művész”16 és a misztikus intuíció, amelynek „sajátos területe a vallás, a misztika és a költészet”.17 „A misztikus intuíció az őskori éberség (zaéman) történeti alakban. Csaknem sohasem jelentkezik szemmel láthatóan és kizárólagosan; a legtöbbször csak egy-egy ponton tör át.”18 A hagyomány áttörése a közvetítő „anyagok” (költészet, irodalom, nyelv, kultúra) szövetének egy-egy pontján: ez a hagyomány történése.

Korunkat, az apokaliptikus kort az jellemzi, hogy a hagyományt – többek között és eminensen – a költő és a költészet örökíti tovább: „Valószínűnek látszik, hogy a történeti időben az archaikus ősképlátást, vagyis azt a metafizikai létlátást, amely az anyagi természet határain túl lát, a művészet és költészet őrzi. Az őskori hagyomány idején élt látáshoz hasonlóval, mint Guénon is mondja, ma csak a művészetben találkozunk.”19 Az irodalom jelölői Hamvasnál a könyv és a költészet. A könyv és a költészet természetfölötti érzékenységgel rendelkezik, a könyv és a költészet túllát az anyagi természeten. Ahogy túllát A Dunánál költője is: „Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak, / öltek, öleltek, tették, ami kell.” Ők („az anyagba leszálltak”), a kábaság káprázatában élők nem látják azt, amit az éber költő és az éber költészet lát: látja a hagyomány által feltáruló nyílt létet.20 A hagyomány ott lebeg a magyar posztmodern egyik eminens műve, a Bevezetés a szépirodalomba világa felett is. Hiszen „Teljes súlyával visszahull a csönd, mely égbolt és csillag” – olvashatjuk Esterházy Péter regényének oldalain nemegyszer s mindig másként. „Fölöttem pedig a csillagos ég. De hogy mit jelent nekem a csillagos ég, anyám vagy Jézus, ezen sem elmélkedni nem szoktam, sem válaszolni nem tudok rá. Ha pedig nincs benne a művemben mindez, anyám, az égbolt, Jézus, akkor semmi sincs benne”21 – áll Ottlik Prózájában. A modern magyar irodalom záró és a posztmodern magyar irodalom nyitó regényében (Iskola a határon/Buda) is ott fénylik a hagyomány. Medve Gábor mint Néző-Szereplő-amalgám tudja, hogy ebben „az ingoványra épült, csak feltevésesen létező világban”22 ő csupán nézője az ingyen mozinak, ő itt látogató: „Éppenséggel az a helyzet, hogy nincs halál, csak a szereplő részednek. Mozdulatlanság van. Fák vannak.” Itt erősödik föl az Iskola a határonnak tejsavból vagy gyantából kitermelődött reinkarnációs szólama, hiszen – mint Medve gondolja a regény zárófejezetében (Őrség a hajón) – „igazában nagyobbik részünkkel vagyunk összekötözve, amelyik nézi mindezt”.23 A szereplő rész, az elmúló anyagi létezésben tevő-vevő, lézengő ürge és a halhatatlan, isteni néző rész nagyon finoman, épphogy csak érintve idézi fel az egységes metafizikai tradíciót.

S természetesen a Karneválban is lépten-nyomon megjelenik a hagyomány, persze sajátosan hamvasbélásan, „humorisztikailag” és retorikailag üdítően viccesen. Felhasználja a szavakba rejtett szavak (a paronomázia) működését, amely az irodalom szövetébe rejtett hagyomány feltárulásának és feltárásának retorikai eszköze. A különböző világnézeteket és elméleteket mint rögeszméket jelképezik (és parodizálják) Barnabás Maximusnak, az őskortudomány egyetemi magántanárának a kutatásai, aki A nagy Ri című munkában fejti ki, hogy az ősvallás főistene Ri volt, akinek a tisztelete az egész földön, így Ame-ri-kában is elterjedt, miként az elnevezés is mutatja. Barnabás Maximus minden olyan szót kapcsolatba hoz az elméletével, amelyben a ri szótag szerepel.24  „A kultusz valószínű központja Af-ri-kában volt, éspedig a szent hegy, a Ruvenzo-ri tetején. A vallás papjainak külön kasztja volt, az úgynevezett előkelők (a görög a-ri-sztosz, amiből a mai a-ri-sztokrata), az ő feladatuk volt, hogy a szellemlényt (spi-ri-tus) hódolatban és tiszteletben részesítsék. […] Az istenség nevét igen sok mai név még őrzi, mint például Sá-ri, Bi-ri, Ma-ri, Te-ri, Ka-ri, Pi-ri, Fe-ri, Gyu-ri.”25

Miképpen örökítődik a hagyomány? Hamvas a jól ismert recepciótörténeti felfogástól eltérően látja a hagyomány örökítésének mechanizmusait. A hatástörténet alapvető fogalma és művelete az átvétel, a szónak az átvétele, amelynek hatása későbben megnyilvánul egy másik szóban. Hamvas szerint a szcientifista elgondolás a különböző irodalmak és irodalmi művek közötti hasonlóságot úgy képzeli el, hogy bizonyos motívumokat, poétikai fogásokat, technikai eljárásokat, műfaji szabályokat stb. az egyes népek és az egyes alkotók egymástól átvesznek. Ennek kiváló példája az irodalomtörténet gyakran alkalmazott eljárása, miszerint egyes alkotók egymásra tett hatását azzal látja igazolhatónak, hogy dokumentálható nyoma mutatható ki valamiféle érzéki, anyagszerű (metonimikus) érintkezésnek. „Megtalálható volt a könyvtárában.” „Valószínűsíthető, hogy olvasta, hiszen látták nála a könyvet.” Ilyen és ehhez hasonló argumentációval irodalomtörténeti munkákban lépten-nyomon találkozhatunk. Hamvas szerint „a hasonlóságot, néha az azonosságot nem kell éppen külső hatással magyarázni.”26 A hasonlóságot nem úgy kell értenünk, hogy minden irodalom egyetlen ősirodalomra, minden vallás egyetlen ősvallásra vezethető vissza. Hamvas szerint ilyen ősirodalom, ősvallás, ősszellem soha nem volt. „A történet előtti időben a föld minden népe a lét ősforrásából merített. Azért voltak egymáshoz hasonlóak, mert mindegyik ugyanabból a szellemből élt. Egymástól függetlenül, egymáshoz néha közel, néha egymástól távol, hasonló fajú népek, hasonló nyelvűek vagy különböző fajúak és nyelvűek, de végső gondolataikat mindegyikük ugyanabból az ősi szellemi megnyilatkozásból vette. […] Ez volt a föld minden ősi népének azonos metafizikája. Kelták, aztékok, hinduk, tibetiek, héberek, görögök ugyanabból az ősi szellemből merítettek és éltek. Ezt az őskorban minden nép között levő azonos kinyilatkoztatásszerű metafizikát hívják hagyománynak.”27 Hamvas Béla szerint a hagyomány nemcsak a más népektől, más alkotóktól való átvétel (közvetett hatás) útján örökítődik tovább, hanem az ősi szellemi hagyomány, vagy Ottlikkal szólva: „magányunk közös centruma”28 közvetlenül is megszólít bennünket.

A kultúra, a nyelv, az irodalom és a költészet szűrőként funkcionál a hagyomány és az emberek, a befogadók, az olvasók között. Az irodalom képviseli többé-kevésbé a hagyományt. „Hol így, hol úgy” nyilvánul és nyilatkozik meg az irodalomban, az irodalom által a hagyomány. A hagyomány ahogy megnyilvánul és megnyilatkozik, úgy történik. Ez a hagyomány történése. A hagyománynak van története, az irodalomnak nincs. Pontosabban szólva az irodalomnak úgy van története, ahogy a hagyomány megnyilvánul és megnyilatkozik benne. Az irodalom szűrő, az irodalom filter, amely ha tisztább, ha nagyobb áteresztő potenciállal rendelkezik, akkor jobban átengedi a hagyományt, akkor tisztábban és erőteljesebben szólal meg a hagyomány, tisztábban és erőteljesebben szólítja meg a hagyomány az olvasókat. Ebből az is következik, hogy az irodalom története (a hagyomány <irodalom>története) nem követi a kronológia linearitását, nem halad innen oda. A hagyomány sem lineárisan halad, hanem körszerűen: mindig ugyanonnan jön és mindig ugyanoda megy; Hamvas Béla időszemlélete – éppúgy, mint a természeti népeké és az aranykor emberéé – ciklikus. A hagyomány (irodalom)történetének haladványszerűsége a „hol így, hol úgy” mozgásában merül ki, a hagyomány hol különféleképpen zavarosabb és hol különféleképpen tisztább megszólaltatásában.

A hagyomány más- és másféleképpen tör át az egyes irodalmi műveken. Az 1962. február 4. című írásában Hamvas Béla különbséget tesz orfikus és mágikus művészet között. Az orfikus művész és az orfikus mű – melyek metaforája a kristály – a világ erőinek megfékezésében, rendezésében, harmonizálásában és megbékítésében áll. A Poeta sacerben írja Hamvas: „A költő mindig a Guénon értelmében vett hagyomány alakja volt, s feladata: az ember és a transzcendens világ között levő kapcsolat folytonosságának fenntartása, az emberiség isteni eredetének tudata s az istenhasonlóságnak mint az emberi sors egyetlen lényeges feladatának megőrzése.”29

A mágikus művészet – ide sorolja a modern művészetet is – démonikus erők befolyása alatt áll, metaforája az örvény. A mágikus modern művészet az örvény legmélyebb fenekéről a legfélelmetesebb erőket kelti fel.30 Ezeket az erőket Porphüriosz elementároknak, a kabalisták basztárdoknak hívták. A héber hagyomány szerint Nahasnak, a világkígyónak édesgyermekei.31 A mágikus művészet démonikus erők irányítása alatt démonikus tartalmakat, gondolatokat, szavakat, tetteket szabadít fel és hoz mozgásba, az orfikus művészet ezeket megfékezi, s a világba rendet, harmóniát és békét sugároz.

A posztmodern nem korszakfogalom. Az irodalom és a művészetek kronológiáját a hagyomány elporlasztja; a művészettörténet időbeli rendszereket konstruál, és nem fér hozzá a metafizikai rendhez. A posztmodern alkímiai kísérlet: a modern mágikus örvényeiben kristályszerkezetek körvonalait rajzolja meg. A modern szőttesén épp csak átdereng a hagyomány, a posztmodern fátylát átégeti a tradíció – angyalok integetnek így. Az élettel együtt adva van az élet mindent megelőző méze, a nem indokolható és indoklásra nem szoruló ünnep, nevetés, tánc, orgia, amely kigúnyolja saját végét, az anyagot, a morált. Ez az életméz olyan mélyen van, hogy a könnyek nem érik el.

JEGYZETEK

  1. Hamvas Béla: Direkt morál és rossz lelkiismeret. In: Uő: Patmosz I. Medio Kiadó, Szentendre, 2004. 20.

  2. „Ezért egzisztenciám alapjaiban az állandó tisztázatlanság és tisztátalanság. A dolgokkal nem is tudtam szembenézni, el voltam foglalva rossz lelkiismeretemmel, és nem voltam képes másra, mint hogy tehetségemen élősködjem. Ez a szubegzisztencia legelső ismertetőjele, az önmagán (konstellációján) való parazitizmus.”  Hamvas Béla: Interview. In: Uő: i. m. 273.

  3. Hamvas Béla:  uo. 267.

  4. Hamvas Béla: Regényelméleti fragmentum. In: Uő: Arkhai. Medio Kiadó, Szentendre, 2002. 309.

  5. Hamvas Béla: Direkt morál és rossz lelkiismeret. 31.

  6. Aki „nem hódol be és nem alkalmazkodik, tiszta lelkiismeretét fenntartja és intaktságát megőrzi és a direkt morálban áll, az a bosszú angyalává lesz”. Hamvas Béla: uo. 16.

  7. Hamvas Béla:  Interview. 258.

  8. „Hagyomány egy van; mint ahogy egy emberiség, egy szellem és egy Isten. Ez az egy azonban, bár mindenütt ugyanaz, időkre, népekre, nyelvekre alkalmazva jelentkezik.” Hamvas Béla: Scientia Sacra. I. kötet. Medio Kiadó, Szentendre, 1995. 103.

  9. Hamvas Béla: i. m. 120.

10. „Ezek az emberek azért szakrális szubjektumok, mert személyükben az őskori lét isteni-szakrális voltát megőrizték.” Hamvas Béla: uo. 70

11. „A történet korszakában az Élet Mestere nem az ember, hanem a könyv. Az a közvetlen kinyilatkoztatás, ami az őskorban a szakrális ember volt, most a könyv lett.” Hamvas Béla: uo. 84.

12. Hamvas Béla: uo. 33.

13. Hamvas Béla: uo.

14. Vö. Hamvas Béla: uo. 84–85.

15. „A történet zseniális embere az őskori szakrális szubjektum apokaliptikus változata. Ritkábban tevékeny lény; nagyobbára a szó éspedig az írott szó embere. Csak egészen kivételesen filozófus vagy tudós; túlnyomó többségben misztikus vagy költő vagy művész.” Hamvas Béla: uo. 84–85.

16. Hamvas Béla: uo. 85.

17. Hamvas Béla: uo.

18. Hamvas Béla: uo.

19. Hamvas Béla: uo. 169.

20. „A lét nyíltságának négy fő iránya van. […] A nyíltság első iránya a metafizika; a második a halottak világával való kapcsolat; a harmadik a misztériumokban való otthonosság; a negyedik a közösségben való közvetlenség. Az élet ugyanezekben az irányokban zárt. Az érzékelhető természeten túl nem lát; érzékenységét a természeten túl fekvő világ felé elvesztette; éppen ezért a természetfölötti világot tagadni kénytelen. […] A történeti emberiség mérhetetlen többsége a valósággal soha szemtől szemben nem állott. […] Szellemi épülete, amiben lakott, világszemlélet volt, de ez a külön-külön világ volt az, amelyről Hérakleitosz azt mondja, hogy: benne az emberek szenderegnek. A világszemlélet vagy világnézet nem egyéb, mint az individuális, más szóval, a lefokozott valóságban élő Én képzelgése, amelynek a valósággal csak egy-egy pontban és kivételesen van kapcsolata. Az individuális Én itt, a világnézet közepén szunnyadva éli életét. Hite az Én-hit: a hiúság; védelme: az önzés; féltése: az aggodalom.” Hamvas Béla: uo. 58.

21. Ottlik Géza: Körkérdések Jézusról. In: Uő: Próza. Magvető, Bp., 1980. 213–214.

22. Ottlik Géza: Buda. Európa, Bp., 1993. 19.

23. Ottlik Géza: Iskola a határon. Magvető, Bp., 1959. 437.

24. Vö. Danyi Zoltán: Hamvas Béla regényei – kivezetés a szépirodalomból (kézirat). 13.

25. Hamvas Béla: Karnevál. I–III. Hamvas Béla művei, 11–13. kötet. Medio Kiadó, Szentendre, 1997. 75.

26. Hamvas Béla: Scientia Sacra. I. kötet. 102.

27. Hamvas Béla: uo. 103.

28. Ottlik Géza: i. m. 435.

29. Hamvas Béla: Poeta sacer. In: Uő: A láthatatlan történet. Akadémiai Kiadó, Bp., 1988. 126.

30. „A modern művészet mintha semmi egyéb nem lenne, mint egy féreg létrehívása és apoteózisa. Idézi az örvényt, amelynek, úgy látszik, legmélyebb fenekéről a legfélelmetesebb erőket kelti fel.” Titkos jegyzőkönyv – 1962. február.4. In: Uő: Silentium, Titkos jegyzőkönyv, Unicornis. Medio Kiadó, Szentendre, 2004. 125.

31. Hamvas Béla: uo.

*Nem ismerek olyan írást Hamvas Bélától, amely még csak ha nem is kimerítően, de valamelyest értekezne a posztmodernről. Akár leírta valaha Hamvas a „posztmodern” szót, akár nem, a következőkben annak a feltételezett Hamvas-álláspontnak a kifejezésére vállalkozom, amely írásaiból következik.