Hadüzenet a Nyugatos esztétikának – Hamvas-est a Tilos az Á-ban

Talán magának Hamvas Bélának sem lett volna ellenére egy efféle helyen beszélgetni – mint azt megállapítottuk az Újnautilus Hamvas-estje előtt Danyi Zoltánnal a Tilos az Á  pincéjében. Hogy miért merészkedhet ilyesmit gondolni egy Hamvas-kutató, az a beszélgetés során világosodott meg.

A magát Hamvas-olvasóként bemutató Bánki Éva, az életművet kutató Danyi Zoltán és Fülöp József elsősorban egy „az író” Hamvasról, azon belül a Karnevál szerzőjéről szóló vitát konferáltak fel, de a beszélgetés szépen átívelt a hamvasi életművön a regényektől a recenziókon át az esszékig.
Bár Danyi Zoltán és Fülöp József is egyetértettek abban, hogy elsősorban íróként tekintik Hamvast, ő valószínűleg nem szeretné, ha íróként hallaná magát emlegetni, ahogy Danyi Zoltán megjegyezte. Mint Bánki Éva felvezette az estet, mindannyian a Nyugatos irodalom bűvöletében nevelkedtünk, amelyben a legmagasabb fokú művészi megnyilvánulásnak az alkotásra való koncentrációt tekintjük. Hamvas mintha egyfajta hadüzenet lenne a Nyugatos esztétikának, ami bizonyosan közrejátszik abban, hogy életművét a mai napig nem tudja elhelyezni az irodalomtörténet.

A beszélgetés Hamvastól, a stílus mesterétől indult, akit rendkívüli „nyelvtudatosság, műfaj- és stílustudatosság” jellemez, ráadásul kevés ilyen „szellemi lefedettséggel” rendelkező magyar íróról tudunk – fogalmazta meg Fülöp József. Ezt Danyi Zoltán is megerősítette azokkal az emlékezetből kitörölhetetlen Hamvas-mondatokkal, mint például: „Utazni úgy kellene, ahogy a tűz terjed”, vagy „A verseket nem írjuk, hanem éljük”. Ugyanakkor Hamvas szívesen felrúgja a szabályokat, akár a grammatikaiakat is. Talán ez is közrejátszott a nehéz be- és elfogadásában, mint arra Bánki Éva többször is visszatért. De szintén nehezen tudott mit kezdeni a kritika Hamvas mondatainak megfellebezhetetlenségével, a mindenről író alkotó kinyilatkoztatás-szerű mondataival, amely sokakban ellenérzéseket szül. A recenzensek többségét talán ez az „idegtépő profetikusság” bosszantja, ahogy Balassa Pétert idézte Fülöp József.

Az esszéíró Hamvashoz a 30-as évek recenzióin át vezet az út, és vezetett a beszélgetés is. Érdekes aspektus volt a Danyi és Fülöp József által felvetett „férfias” stílus, amelyet azután egy női kéz, Kemény Katalin javított, szerkesztett.

Hamvas esszéinek szerkezetét Danyi Zoltán pókhálószerű szövethez hasonlította, melyben a jellegzetes, pengeéles mondatok csomópontokként jelennek meg; a többi ritmikus, asszociatív lüktetés. Talán ezért is nehéz visszaidézni a Hamvas-esszéket olvasás után, működésük nem kis mértékben rokonítható a buddhista szútrákkal.

Fülöp József kiemelte a Hamvas-esszék műfajtudatosságát és zeneiségét. E ritmikus prózához hasonlítható műfaj előzményei már ott voltak Walt Whitmannél és Nietzschénél is. De a kifejezetten zenéről szóló Hamvas-esszékben konkrétan felfedezhetők azok az alkotások, amelyekre megkomponálta műveit. A Paradoxon az igazságtalanságról és a Pathmosz-esszék középpontjában a lelkiismeret és az igazságtalanság kérdése áll, emelte ki Danyi Zoltán, például olyan hétköznapinak ható történetben kibontva, ha az embert egy pincér becsapja egy étteremben, oda ne menjen vissza többet, mert a pincér a rossz lelkiismerete miatt neheztelni fog rá.

Fülöp József emlékeztetett a Magyar Hyperiónban tapasztalható roppant szubjektivitásra, a sokszor arcpirító mondatokra, amelyek minduntalan előjönnek Hamvas tollából a magyar szerzőkről szólva.

Mint Bánki Éva megállapította, Hamvasnak valószínűleg az sem vált javára, hogy a legnagyobb európai magyar íróként tartotta magát számon, sokkal inkább nyugati írók honfitársaként. Sokszor türelmetlen, elsietett, pikírt, „párbajképes” megállapításokkal illette a magyar irodalmat, ami nem segítette hozzá a befogadáshoz.

Valóban, a Karnevál is tele van idegen hivatkozásokkal, utalásokkal, de mégis meg lehet találni benne a magyar irodalmi vonatkozásokat, hívta fel a figyelmet Fülöp József: József Attilától akár Rejtő Jenőig Hamvas számos allúziót épített be műveibe. Hamvas együttműködését-eltávolodását a magyar irodalommal Kerényi Károllyal vagy Weöres Sándorral való viszonya is jól példázza.

A Karneválra való készülés 1948-tól ’51-ig az intenzív stílustanulmányok ideje volt, a tanulmányozott szerzők között érdekes módon nem voltak magyarok, ellenben ott volt Rilke, Hölderlin, Wordsworth, Shakespeare vagy a keleti filozófiák. Mint Danyi Zoltán utalt rá egy hasonlattal: szinte aszketikus buddhista gyakorlat volt, ahogy Hamvas megfosztotta magát saját kialakult nyelvétől, stílusától.

Az egyik legfontosabb kritika a Karnevál megjelenését követően Balassa Péteré volt, aki „zseniális roncsnak” nevezte a regényt, mint Fülöp József rámutatott, ugyanakkor kiemelte, hogy ezzel nem tud egyet érteni. Balassa mintegy aláhúzta recenziójával Hamvas outsiderségét. A Balassa-kritika óta hajlamosak vagyunk a Karneválra valamiféle dühös, görcsös szövegként tekinteni, holott ha rá tudunk hangolódni a hamvasi humorra, akár gurulhatunk is a nevetéstől. Számos rétege egyszerre hat, akár az Ulyssesé: van, aki földhöz vágja a huszadik oldal után, van aki hihetetlen szórakoztatónak tartja.

Fülöp József kiemelte Spiró György Karnevál-értelmezését, ami hozzásegíthet, hogy képesek legyünk akár terápiaként felfogni a szöveget és nem szigorúan vett irodalomként.

A Karnevált szokták beavató-regényként emlegetni, de valójában minden jó regény az, jegyezte meg Danyi Zoltán.

S ahogy leszűrhettük a beszélgetés végén, részben Danyi szavai alapján: a lényeg nem az, miként definiáljuk a művet, hanem hogy egyáltalán tudomást vegyünk róla, és nem csak a Karneválról, hanem elfogadjuk a létezését ennek a különös, nehezen besorolható életműnek.

Laik Eszter

Fotók: wst

Forrás: Irodalmi Jelen