Győrffy Ákos: Hamvas 40 (2008)

Mondják, a világ azért létezik még egyáltalán, mert mindig van valahol néhány tiszta (hamvasul: intakt) és magas szellemű ember, aki a puszta létével biztosítja, hogy fennmaradjon. Az ötvenes években nagy valószínűséggel Hamvas Béla képviselte hazánkat az akkor aktuális csapatban. Távol áll tőlem bármiféle mitizálás vagy fetisizálás, az viszont napnál világosabb, hogy olyan formátumú ember, mint Hamvas, nem születik gyakran az ég alatt.

Idén lesz negyven éve, hogy meghalt Hamvas Béla. Erre a minap jöttem rá, amikor a Scientia Sacra első kiadását lapozgattam. Tizenkét évvel ezelőtt olvastam először Hamvast, és azóta is kisebb-nagyobb megszakításokkal folyamatosan. Pontosan emlékszem, ahogy ott állok a nagymarosi vasútállomás peronján egy májusi délutánon, a vonat kihúz mellettem Zebegény felé, lassan mindenki szétszéled, én meg a korlátnak dőlve olvasom a Babérligetkönyvet. Nem voltam képes hazamenni, előbb el kellett olvasnom a hátralevő ötven oldalt még ott, a vasútállomáson. Néha felpillantottam a könyvből, láttam körben a frissen zöldbe borult hegyoldalakat. Mintha abban a látványban folytatódott volna tovább a könyv. A Hegyes-tető nem különbözött a mondatoktól. Azt olvastam, ami körbevett. Számolatlanul szívtam a cigiket a peronon, hol a hegyekre néztem, hol a könyvbe. Mi az, hogy valaki megírja hatvan évvel korábban, amit én most látok. Azon túl, amit az úgynevezett jó könyvek olvasása közben érez az ember, valami más is volt még, ami tényleg személyesen nekem szólónak tűnt. Ezt nekem írta, nem vitás. Soha előtte nem olvastam könyvet, ami ennyire felkavart volna. A felkavarással együtt ugyanakkor mélységesen meg is nyugtatott. Volt itt valaki, aki arról beszélt, amiről én naphosszat gondolkodtam. Ugyanazt mondta.

A kezdet eufóriája lassan múlt, de múlt. Jöttek sorban az életmű megjelent darabjai, gyűltek a polcomon az egyenkiadás kötetei. Volt, amit már csak kötelező körként olvastam el, volt viszont olyan is, amikor ugyanazzal a letaglózottsággal értem ki egy művéből, mint először. A Magyar Hüperion. Scientia Sacra. Patmosz. Karnevál. A Karnevál a legjobb huszadik századi regények egyike. Ilyesmit persze kutya nehéz eldönteni, közben azért végtelenül egyszerű is. A legjobb és kész. Az egyik legjobb. Számomra mindenesetre ott van Malcolm Lowry, Thomas Bernhard, Hermann Broch, Musil, Samuel Beckett mellett. Mellettük és kicsit fölöttük.

Húsz évig írt a fióknak. Ezt valószínűleg nem tudjuk elképzelni. Ma, amikor bármi és bárhol és bármikor szinte azonnal megjelenhet. Ma ez úgy van, hogy ha valakinek megjelenik egy-két hozzászólása valamilyen blogon, máris íróként aposztrofálja magát. Igyekszik úgy is kinézni, elsajátítani a tolvajnyelvet, beszerezni mielőbb egy laptopot. Többnyire az látszik, hogy a kellékek már szinte mindenhol megvannak, de nincs, ami tartaná az egészet. Nincs semmi a maskarák mögött.

Inota, Tiszapalkonya, barakkok, munkásszállás, egy faládát használt asztalnak, azon írt. A melósok szerették. Béla bácsi ír, mi megyünk addig egy kevertet meginni. Tudván tudta, hogy ebből egy büdös sor meg nem jelenik az életében, de talán azután sem. Lehet, hogy kidobják lomtalanításkor. Dobják. Épül az erőmű, közben készül egy Jakob Böhme-kommentár. Két talicskázás között szufi szövegeket fordít.

Mondják, a világ azért létezik még egyáltalán, mert mindig van valahol néhány tiszta (hamvasul: intakt) és magas szellemű ember, aki a puszta létével biztosítja, hogy fennmaradjon. Az ötvenes években nagy valószínűséggel Hamvas Béla képviselte hazánkat az akkor aktuális csapatban. Távol áll tőlem bármiféle mitizálás vagy fetisizálás, az viszont napnál világosabb, hogy olyan formátumú ember, mint Hamvas, nem születik gyakran az ég alatt.  Mostanában olvasható naplórészleteiből (Új Forrás, Vigilia) kitűnik, micsoda kételyek és kísértések permanens össztüzében élt. Távolról sem volt szűziesen tiszta, éteri jelenség, elrejteni azonban nem akart semmit. Keményen birkózott démonaival.

Volt egy hullám a kilencvenes évek közepén, amikor divat volt olvasni műveit. Ennek vége, de egyáltalán nem látszik, hogy életműve a helyére került volna. Női magazinok idézgetik a sorait, divatos, magukat ezoterikus szerzőnek kikiáltó figurákkal emlegetik együtt. Egyáltalán, ez az ezoterikus massza, amiben kötésig gázolunk, mintha kezdené maga alá temetni Hamvas életművét. Pontosabban „elsemmilyenesíteni”, mivel ekkora szemétáradatból nem látszhat ki semmi, legyen akármilyen nagyszabású is. Egy lett a sokból, könyvei ott állnak a különféle csakraguruk, boszorkányjelöltek, feng shui-cicák és előző életükben Amenhotep fáraók élménybeszámolói között. Biztosan akadnak, akik nem így látják, de úgy gondolom, Hamvas életműve a magyar szellemtörténet, és egyáltalán, a magyar kultúra megkerülhetetlen alkotóeleme. Hatása és jelentősége messze nincs feltérképezve, miközben nímandokról zengedeznek zsolozsmákat. Ha megpróbálnánk konzekvensen végiggondolni azokat a fő gondolati csapásirányokat, amelyeket Hamvas fektetett le, hamarosan észre kellene vennünk, hogy mindaz, amiben élünk, ami körülvesz bennünket, miféle hitvány és aljas kevercsből lett felépítve. Ez távolról sem politikai, gazdasági vagy szociális kérdés, ez egzisztenciális, ha úgy tetszik, ontológiai probléma. Hamvas olyan mélységekbe reflektorozott, ahová addig igen kevesen merészkedtek le. Önmagán kezdte, önmagán folytatta, és aztán önmagán fejezte be. Mint írja, politikának azt nevezzük, amikor az ember másoktól várja azt, amit neki magának kellene elvégeznie. Ez az egy mondata, mintegy házi feladatként, elegendő lenne a mai magyar társadalom döntő többségének.

Szerény körülmények között élt, nem voltak úgynevezett nagy igényei, kivéve persze önmagát, és ennek nem minden esetben tudott megfelelni. Miközben sokan mások megkötötték a maguk piszkos alkuit a hatalommal, amit később igyekeztek letagadni vagy egészen más színben feltüntetni. Ismerős képlet.  

Követőjét, szellemi örökségének folytatóját nem nagyon látni sehol. Akadnak persze, akik annak vallják magukat. Kivételes életműve mindenki számára hozzáférhető ugyan, értelmes diskurzus tárgyát azonban nem képezi, eltekintve néhány izolált próbálkozástól. Másról és másokról van szó általában, jelentéktelen és időszerűtlen ügyekről, miközben a helyzet lassan tényleg kritikussá válik minden tekintetben. A hamvasi életmű nem épült be a magyar kultúrába. Egyszer talán beépül, de ennek most még nem sok jele van.

Hamvas bizonyos körökben cikivé, „meghaladottá” és megmosolyogtatóvá vált. Szép, szép, hallani olykor vele kapcsolatban, persze, de hol vagyunk már ettől. Romantikus, naiv, outsider, mondják. Hamvas abban az értelemben tényleg meghaladottá vált, hogy mindaz, amit jövőképként tárt elénk negyven évvel ezelőtt, nagyrészt valósággá vált. Rémületes, szánalmas és fájdalmas valósággá.

Nézzünk körül alaposan. Aki egészen eltompult már, az nem látja csak, hogy olyasvalami készülődik itt földön, égen, folyóban, tengerben, ami előtte már lezajlott az emberi tudatban, s most csak úgymond megtestesül az az idea, amire az utóbbi néhány évszázadban olyan büszkék voltunk. A haladás, ugyebár. Hamvas Béla egész munkássága egyetlen, grandiózus erejű figyelmeztetésként is felfogható, amely az utolsó utáni első percben érkezett. Kérdés, ki fogja helyesen értelmezni a szavait. És egyáltalán lesznek-e, akiket érdekel.

Most még éktelen lárma van mindenfelé, olyan, mint amikor késő éjszaka lecsap a görény a baromfiudvarra. Hajnalra csend lesz. De miféle?

Forrás: Litera