Gerlóczy Ferenc: A sikerkenyőcs

Hamvas Béla utóélete

HVG 97/39. szám
1997. szeptember 27.

 Hamvas Bélát születésének centenáriumán, amikor itthon egymás után jelennek meg az életmûsorozat kötetei, már nem akkora sikk olvasni, mint volt 1990 elõtt, kéziratban. A Hamvas-kedvelõk ma arra kíváncsiak: miképpen lehetne a filozófus-író mûveit külföldön is méltóképpen elfogadtatni? Mi lenne az a - hamvasi kifejezéssel - "kenyõcs", amely sikerre vinné a szerzõ határon túli népszerûsítését? Úgy tûnik, hogy Szerbiában - az egyetlen országban, ahol Hamvas széles körben olvasott és egyre kedveltebb szerzõ - fõként az életmû nacionalizmus-, illetve háborúellenessége hat.

 

A száz éve született Hamvas Béla 1968. november 7-én halt meg. Amikor néhány tisztelõje évrõl évre e napon felkereste sírját Szentendrén, a közeli szovjet emlékmûnél gyakorta éppen az Internacionálét játszották. Ez nagyon is méltó volt Hamvashoz - emlékezett egy interjúban a teológusból Hamvas életmûvének fõállású és -szenvedélyû sajtó alá rendezõjévé és kiadójává avanzsált Dúl Antal -, hiszen "Hamvasnál nemzetközibb gondolkodót lámpással sem találhatnánk". A Fõvárosi Könyvtár keleti gyûjteményének egykori vezetõje, az 1949-es B-listázás következtében napközben Tiszapalkonyán rakodómunkát végzõ, hajnalonként szent könyveket fordító és kommentáló, esszéket, regényeket alkotó filozófus és író a Németség címû írásában a legkisebb kétséget sem hagyta antinacionalizmusa felõl: "A nacionalizmus általában azt jelenti, hogy a nemzeti vonás megerõsödik, és az embercsoport a normális humánumtól eltér. Nemzet, vagy nép a torzultságnak valamely állandósult és tömegesen jelentkezõ alakja, s erre, akik eltorzultak, különösen büszkék szoktak lenni. Nemzethez tartozni annyit jelent, mint azonos módon deformáltnak lenni, ezt a deformáltságot dicsõíteni, a többit pedig megvetni. Ha a normálistól való eltérés kollektív arányokat ölt és stabilizálódik, minden esetben olyasvalami keletkezik, mint vallás, vagy faj, vagy nép, vagy nemzet, vagy osztály, belülrõl dicsõség, kívülrõl méreg, bosszúság és komikum."

 

A segédmunkási létet megelõzõen Szentendrén írt, Karnevál címû regényében (vagy ahogyan õ maga nevezte: sorskatalógusában) az egyik regényalak a nemzeti öntudatot sommásan "kenyõcsnek" nevezi. "Tudja, semmi az égvilágon nem változott, fölkelünk, eszünk, lefekszünk, iszunk, veszekszünk, nõkkel alszunk, részegek vagyunk, beszélünk, betegek vagyunk, káromkodunk, imádkozunk, gyilkolunk, a meggyilkoltakat siratjuk, egymást sanyargatjuk, komédiázunk, hazudunk, ez már sok ezer év óta tart, és semmit sem változik.., csak a kenyõcs.., amivel az egészet üzemben tartják. Ahány nép, ahány osztály, ahány vallás, ahány ország, ahány szekta, annyi kenyõcs."

A centenáriumra ismét megjelent regényt Hamvas azután írta, hogy az ostrom idején egy bombatalálatban odaveszett évtizedek alatt gondosan összegyûjtött hatalmas könyvtára és sok ezer oldalnyi saját kézirata. E sokk hatására, amikor mindent elveszített, szánta rá magát Hamvas - emlékszik a Brüsszelben élõ Huszár Magda, a Karnevál és más Hamvas-írások francia fordítója -, hogy szépirodalmi mûveket, regényeket írjon.

 

Hogy vajon Hamvasnak az emberiség õskori hagyományáról írt, Scientia Sacra címû mûve, az esszéi, netán a regényei jobbak, arról persze megoszlik a Hamvast olvasók véleménye. A munkáit kedvelõk mostanában gyakran panaszkodnak: ahhoz képest, mekkora eseményszámba ment, amikor - 1983-tól kezdve - végre megjelent egy-egy Hamvas-könyv, s mekkora volt az öröm, amikor a kilencvenes évek elején megindult a Dúl Antal szerkesztette, jelenleg a felénél, a 13. kötetnél tartó életmûkiadás (HVG, 1993. június 26.), a rendszerváltás óta mintha csendesedett volna a Hamvas-kultusz. Igaz, Balassa Péter esztéta a Könyvvilág címû lapban már 1985-ben "zseniális roncsnak" titulálta az éppen csak megjelent s mások által továbbra is magasztalt Karnevált, a "fordulat" csak a rendszerváltás után, az életmûkiadás megindulása után állt be: a kiadatlan kéziratok olvasását korábban még sikkesnek tartók s az elnyomott író sorsával szolidaritást vállalók egy része mára elfordult Hamvastól.

Nem sikerült a 100. évfordulóra Hamvas külföldi elismertetése sem, pedig csupán az 1200 oldalas Karnevált teljes terjedelmében lefordították már három nyelvre - franciára, németre és szerbre - is, mind ez idáig azonban egyik sem jelent meg, noha például Huszár Magda francia fordítása már vagy öt éve elkészült. Ezt-azt persze kiadtak itt is, ott is, olaszul, lengyelül; valamicskét még angolul is; egy tanulmány, a Vízöntõ címû, megjelent oroszul és lettül; egy-két esszé csehül, illetve - a Koppenhágában Hamvas Béla társaságot üzemeltetõ, s Magyarországra Hamvas Béla Népfõiskolát álmodó Lázár Ervin János jóvoltából - dánul. E nem teljes lista is elenyészõ azonban, mind Hamvas életmûvének méreteihez, mind azon erõfeszítéshez képest, amelyet itthon Hamvas özvegye, Kemény Katalin, valamint az életmûkiadást a hetedik kötettõl kezdve saját kiadóján keresztül közreadó Dúl Antal, külföldön pedig a tõlük függetlenül fordító lelkes rajongók tettek Hamvas elismertetéséért.

 

Figyelemre méltó jelenség azonban, hogy van egy ország, ahol - nagyjából éppen az itthon apályt hozó rendszerváltás óta - hatalmas elánnal nemcsak fordítják, de ki is adják Hamvas mûveit (a Karnevál kivételével szinte mindent kiadtak már, ami magyarul is megjelent). S nemcsak kiadják, de olvassák és szeretik is, sõt, az író ott ma jóval népszerûbb, mint idehaza. Ez az ország Szerbia. Hamvas még a külföldre szakadt szerbek számára sem volt közömbös. Az attitûdök persze különböznek. A lausanne-i L'age d'homme kiadó vezetõje, Vassili Dimitrijevic - aki Szolzsenyicin elsõ francia nyelvû kiadójaként vált ismertté - például 1989-ben szerzõdést kötött a Karnevál francia kiadására. 1990-ben azonban jött a háború, s attól kezdve Dimitri a Hamvas-kiadásra szánt pénzbõl hirtelen Dobrica Csoszics, sõt, Szlobodan Milosevics könyveinek intenzív kiadásába kezdett.

Hamvas Bélát Szerbiában viszont Szava Babics író, a belgrádi bölcsészkar magyar tanszékének vezetõje fedezte fel, kezdte fordítani, 1990 óta pedig nagy számban ki is adja a mûveit. Babics rokonszenve önmagában persze még nem indokolná Hamvas páratlan exjugoszláviai népszerûségét, ami odáig terjed, hogy egyik írása, A bor filozófiája címû "imakönyv ateisták számára" például három (két szerb, valamint egy horvát) fordításban is hozzáférhetõ. Az exjugoszláv, elsõsorban a szerb, azon belül pedig fõleg a belgrádi értelmiségnek a nacionalista kenyõcsbõl nem kérõ része, úgy tûnik, "Hamvasban találta meg azt a szellemi tájékozódási pontot, ahol Kelet és Nyugat összeér, s minden hazugság leleplezõdik" - mondja Szava Babics, aki szerint "az életmûvét a szakadék szélén alkotó Hamvast befogadni is csak az tudja igazán, aki maga is a szakadék szélén tántorog."