Gerlóczy Ferenc: Hamvas Béla a világválságról: gyökerekig hatoló első hazugság
A harmincas évek világválságának idején írt – és a szocializmus válságának idején, 1983-ben újra kiadott – „krizeológiai” írásaiban
(Modern apokalipszis, Krízis és katarzis, A világválság) Hamvas
mélyebben sejtette a világkrízis gyökereit, mint azok, akik akkor
„tőzsdekrachról”, ma pedig „fedezeti, illetve hitelválságról” beszélnek,
vagyis a gazdasági fenyegetettséget tekintik a válság alapjának.
Szerinte ugyanis a válság eredendően vallási, még pontosabban szellemi.
Fedezeti válságról persze a filozófus is beszél, de szerinte
nemcsak a bankhitelek mögött nem áll fedezet, hanem a szavak mögött sem,
az elveknek sincsen hitelük. Nincsenek biztosítékok – és a válságtudat
alapélménye éppen a bizonytalanság. Szakadék szélén táncolunk, óriási az
igény a megkapaszkodásra, szellemi aranytartalékokra, vezérfonalakra –
ám a bizonytalanság érzése (és ezzel maga a bizonytalanság) csak
fokozódik, és lassan az egész emberi egzisztenciára kiterjed. Ezért a
válság egyrészt a lázadás szellemét éleszti föl, másrészt az utópizmusét
(vagyis azokét, akik látni vélik a kiutat, és megoldásokat keresnek).
Primer szinten pedig természetesen feléleszti azt a praktikus
szemléletet, illetve gyakorlatot is, amely „kezelni” kívánja a válságot,
noha annak – a betegség metaforájánál maradva – csupán a tüneteit
„kezelheti”. Maga a világválság nem „menedzselhető”, hiszen – Hamvas
szerint – alapvető tulajdonsága a megoldhatatlanság, illetve – és ez a
momentum adhat okot akár optimizmusra is – a kérdésszerűség.
A bizonytalanság és a fedezeti válság Hamvas diagnózisa szerint az
élet minden területén jelentkezik. A filozófiában elvetették a
„biztosság illúzióját” keltő tételeket, a tudomány korábban bizonyosnak
látszó törvényei és axiómái sorra relativizálódnak. A bel- és
külpolitikában új törekvések próbálnak szilárd alapot teremteni, mivel a
régi eltűnt. „A gazdaságban helyre akarják állítani az úgynevezett
bizalmat, amelynek megsemmisüléséről panaszkodnak. Egyik fontos ága a
gazdasági bizonyosság helyreállításának: a fedezetprobléma. A fedezet
ugyanis az a titkos erőtartalék, amely a gazdasági életnek a biztosságot
megadja. De a fedezet mindenütt megingott, vagy teljesen el is tűnt. A
kulturális területen éppen úgy, mint a társadalomban a bizonytalanság
ezer arcával minden kérdésből előtűnik.”
A válság tünete Hamvas szerint a megoldhatatlanság és a
kérdésszerűség – maga a bizonytalanság azonban nem tárgyi tünet, hanem
„az alkotó, cselekvő, működő embernek le nem vethető sajátsága”. A
realitás ma éppen olyan, mint minden időben volt. „Csupán a tudat az,
amely a realitást maga alól elrántva érzi, és úgy tapasztalja, hogy
legyőzhetetlen erőknek kiszolgáltatva él.”
Hamvas, aki a Fővárosi Könyvtár munkatársaként a világ krizeológiai
irodalmát tanulmányozta, munkája során két tipikus állásponttal
találkozott: az egyik szerint a bizonytalanság az elsődleges mozzanat,
és abból keletkezett a válság. A másik „azt tartja, hogy a primer
momentum a válság, s ennek eredménye az, hogy az emberi tudatnak fel
kellett vennie a bizonytalansági magatartást.” A két szemlélet ritkán
jelentkezik együtt. „Holott valószínűnek látszik – írta –, hogy sem
válság bizonytalanságtudat nélkül, sem pedig bizonytalanságtudat válság
nélkül nincs. Annak a kérdésnek a felvetése, hogy melyik az elsődleges,
és melyik keletkezett a másikból, nem korrekt. A válság realitásának
alanyi és tárgyi oldala van, s egyik a másikat nem előzi és nem előzheti
meg. A bizonytalanság és a krízis úgy függ össze, mint alany és tárgy:
egymás nélkül nincs.”
Krízis és Katarzis című tanulmányában Hamvas – Willam James
amerikai pszichológus nyomán – egyszer és kétszer született típusról
beszél, vagyis olyan emberekről, akiknek a sorsa simán és
irányváltoztatás nélkül folyik le, és olyanokról, akiknek életében „egy,
az egész emberre kiható megrázkódtatás merőben új irányt szab”. A
modern „válságember” ha a katarzist átélte, „másodszor születik”, de
vele együtt másodszor születik a világ is, amelyben él. A katarzis,
amely a krízisből kivezethet, Hamvas szerint „nem külön pszichológiai,
történeti, társadalmi, morális megrázkódtatás, hanem „vallásos”, vagyis
mindez együtt. A krízis világfolyamat, ahol morál, állam, társadalom,
ember, szellem, művészet, szokás krízise csak megnyilvánulása a kritikus
világhelyzetnek.”
Ennek megfelelően a katarzist, amit az ember átél, „nem
pszichológiailag, társadalmilag, politikailag, hanem metafizikailag éli
át, s a megújulás nem az egyes ember, hanem az egész emberiség
megújulását jelenti”. Nem kisebb feladatról volna tehát szó, mint az
emberiség alapvető helyzetének radikális megváltozásáról – ez volna a
katarzis, a globális rendszerváltás. Ám az emberiség – ahogyan Hamvas
fogalmazott hét évtizeddel ezelőtt – „ma még csak a krízis-folyamat
legelején tart, és amennyiben katarzisról beszélni lehet, ez csak egyes
személyekben és csak részlegesen folyt le”.
De míg a katarzis még csak egyedi és kezdeti, a válság már nem az: a krízis egyetemes, az egész emberi kultúrát érinti, és nem tegnap kezdődött. Krisztus előtt a hatodik századra (Hérakleitosz és Parmenidész görög filozófusok, az indiai vallásalapító, Buddha, a zsidó Ézsaiás és Jeremiás próféták, illetve a kínai bölcsek, Konfuciusz és Lao-ce működésének idejére) tehető fordulat következményeit nyögi ma is az emberiség. Ennek lényege az egész emberi kultúrán végigvonuló, gyökerekig hatoló „első hazugság” (proton pszeudosz), amely magas eszmékre, vallási és morális értékekre hivatkozik, de azokat nem veszi komolyan, és megvalósításukat meg sem kísérli.
Forrás itt