Dúl Antal: Sors és szó - Hamvas Béla kísérlete

Mi a tehetség? A géniuszról Rudolf Kassner Az emberi nagyság elemeiről írott könyvében azt mondja: „Während wir suchen, geht er den Weg, und indem er ihn geht, entsteht der Weg unter seinen Füssen, und diese Bahn ist sein Maßf" - amíg mi keresünk, ő járja útját, s amíg előrejut, lépte alatt út születik, és ez az út az ő mértéke. A tehetség világot szülő erő. A tehetséges ember egyazon mozdulatá­val megnyit és határol, az ismeretlen burkát felszakítja és az új életrend törvényeit megalkotja.

Az új életrend kimunkálásához Európa szelleme sajátos műfajt hívott életre: az esszét. Az esszé kísérlet, ahogy az emberi létezés maga is kísérlet. Az ember az eredeti terveken - nevezik sorsnak, karakternek, konstellációnak, „életképzeletnek” - nap mint nap munkálkodik, s a művet (önmagát) tovább finomítja, ahogy a középkori alkimista finomította, szűrte, tisztította, égette a sötét és nehéz anyagot, mindaddig, amíg a benne rejlő „nap-fémet”, az aranyat a meddőből kiolvaszthatta.

Az esszé - a hasonlatnál maradva - a modern ember alkímiai kísérleteinek (sorsmegoldásainak) forgatókönyve. A létezés experi­mentális természetét - ahogy Hamvas Béla írja: „a sötét hatal­maktól való megkísértettségét” - és a kihívásra adható válaszain­kat latolgatja, méri, vizsgálja. Ludwig Curtius egyetlen szóval úgy jellemzi: „Lebenskritik” - az élet kritikája, és hangsúlya nem valamely szaktudomány ismeretanyagának gyarapításán, hanem olyan látásmód elsajátításán van, amely a létezés alapösszefüggéseit hivatott feltárni.

Az esszé, melynek kiküzdött privilégiuma, hogy bármely részletkérdésből és bármely távlatból az egészre, a létezés közepére és gyökerére közvetlenül reflektálhat, Hamvas Béla szellemi igényének elsőrendű formai lehetőséget kínált. Hamvas Béla nem a keleti és nem a nyugati (indogermán) gondolkodói alkat ki­munkálására törekedett, hanem az emberi szellem kortól, égtájtól, faji-népi-vallási-politikai meghatározottságoktól független bázisán, a létezés egyetemes és centrális alapján igyekezett lábát megvetni. Ott, ahonnét még Kelet és Nyugat felé egyaránt vezet út. Ez az a bázis, amelyre helyezkedve az ember, mint Guénon mondja: az état primordialt eléri. Az Urstandot, ahogy Jacob Böhme, és az alapállást, ahogy Hamvas Béla nevezi. Így érthető, hogy A lát­hatatlan történet témái térben, időben, korban, tárgyban rend­kívül szerteágaznak, írójuk mégis mindegyik világban otthonos legalitással mozoghat, hiszen éppúgy szellemi örökségének tekinti Milarepa Tibetjének sejtelmes misztériumvilágát, mint Héloїse és Abélard szerelmi üzenetváltását, a mi uranusi világunk, a Vízöntő kor „extrém luciditását”, az éjszakában vakító mesterséges fényét éppúgy, mint a poseidóni (neptunusi) psyché (a pszichológiai tudattalan) derengő tengermélyét. Ő maga a poeta sacer, akinek királyok, papok, bölcsek után, utolsóként és magára maradva kell a hűség jelét, a szent tüzet őriznie, és akinek küldetése nem kevesebb, mint hogy a „szó erejével ki kell nyitnia az emberfelettit”. Ő az, aki még érti, mi az ünnep, amely az érdekszéthúzásokban megroppant közösséget egy magasabb dimenzióba emelve, ismét szerves egésszé olvasztja. - És a barátság, „a természet mesterműve”, amelynek valódi tartalma nem az, hogy Én és Te, hanem e kettőből, anélkül, hogy minőségeiket elveszítenék és szuverenitásuk csorbulna, a létezésnek egy új, az Én-ből és a Te-ből nem levezethető harmadik lehetősége születik. Trinitas reducit dualitatem ad unitatem, mondja Baader, a három pedig a kettőt visszavezeti: az egybe.

A láthatatlan történet lenyűgözően egzakt írás, de - talán mondani sem kell - egzaktságát nem a tudomány, hanem a költészet ihleti. Aki a kötetre a tudós szemével tekint, nem győz háborogni azon a könnyedségen és nagyvonalúságon, ahogy Hamvas Béla a tudomány fáradságos munkával feltárt tényeihez közelít. „Mondják …” - írja; vagy: „beszélik …” . A tudós minden lépéséről pontos lajstromot vezet. Adatol, rendszerez, bizonyít, indexel, lábjegyzetel, bibliográfiát készít és közli hivat­kozási forrásait. - A szellem „kishivatalnokának” - mondja Bruno Berger - kötelessége az egzakt könyvelés. Az esszéista - és távolról sem fennhéjázásból vagy felületességből - az efféle szorgalmi feladatokat minden indoklás nélkül figyelmen kívül hagyhatja. Nem azért nem adatol, mert nem tud. Rangján aluli, hogy a felvetett téma „számláját fillérre és garasra rendezze” (Berger), és szellemi hitelrontást követne el, aki ezt rajta számon kérné. Az esszé egzaktsága más hitelességet követel. Az esszéistának célul tűzött szellemi közegébe mindenképpen fel kell magát küzdenie, akár azon az áron is, hogy a nehézkes bizonyítási eljárást és rendszerezést, akár a filológiai egzaktságot is, ha az a személyes megszólalás spontaneitását fékezné, magáról ledobja. Az a pszichikai előny, amelyet ezáltal szerez, számára életfontosságú. Ismeretlen tájon halad, éspedig - mint Hamvas Béla mondja - „evező nélkül, egyedül a nyílt óceánon”. Egy magasabb valóság fel­felbukkanó és elmerülő nyomait kutatja. A tudományos pedantéria itt - írja Robert Musil - olyan eredményre vezetne, mintha valaki „egy szabadon szárnyaló madarat akarna felszúrni tűvel”. Ha tudós kézzel érintjük az esszé valóságát - folytatja Musil - „olyan ez, mintha az elevenség mozgásából »tartalmat« párolnánk, és körülbelül annyi maradna az egészből, mintha a medúza törékeny, színpompás testét a vízből kiemelve a homokra tesszük”.

A tudományos vizsgálódás fókuszában konkrét tárgyi kérdés áll. Egy vírus, egy elemi részecske, egy társadalmi alakzat, egy aritmetikai probléma. Az esszének a tárgyi kérdés csupán ürügye, hiszen valójában mindig az egészre figyel. Ennyiben rokon a filozófiával. A filozófiai gondolkodás fegyelme azonban megkövete­li, hogy a legvégső létkérdéseket, a metafizika kérdéseit is – lét-­nemlét, egység-sokaság, rész-egész, személy, tárgy, valóság, megismerhetőség - konzekvens rendező és rendszerező logikai-­módszertani elvek szerint vizsgálja. Az esszétől semmi sem áll távolabb, mint a rendszerezés. Az esszéíró, mint Rudolf Kassner mondja: „Philosoph ohne System und Dichter ohne Reim” - ­filozófus rendszer nélkül, költő rím nélkül. Az esszéírónak implicit - szinte a sejtjeibe írt - tudása van a rendről, amely „a szellem és a világegyetem és a lét rendje” - egy, örök és megváltoztathatatlan. Ahol pedig rend van, minek rendszerezni? Rend az örök változás­ban az örök változatlan, amint az őskori Kínában tanították. Nincs szükség rá, hogy megalkossuk azt, ami már megvan - szól Hamvas. „Nem gondolkodni kell. - Látni. A dolgok maguktól értelmeződnek” (Karnevál).

Most, hogy A láthatatlan történet első megjelenését követően majd fél évszázaddal ismét a nyilvánosság elé kerül, indokoltnak tűnt, hogy az esszé néhány általános műfaji-eszmei sajátosságára is vessünk egy pillantást. Az általános ez esetben csak más kifejezés arra, hogy: európai. Mert amilyen szervesen illeszkedik Hamvas Béla életműve az európai irodalom szellemközösségébe, olyannyira magányosan és visszhangtalanul rejtőzködik a magyar irodalom­ban. Rejtőzik? - Néha úgy tűnik, harcban áll vele. A kortársak idegenkedtek attól a merőben új hangtól, amelyen Hamvas Béla szólt. Hamvas esszéinek rejtett posztulátuma: az az írás, amelynek szubjektivitás-foka alacsony, érdektelen. Ha az esszé nem szemé­lyes, unalmas. Az unalom pedig az esszé halála. Alapkövetelmény: a transzparencia - áttetszőség, azaz, hogy lássam, ne csak azt, amit valaki mond, hanem azt is, aki mondja. Egy értekezést, amelynek hangsúlya tárgya információértékén van, ha a kívánt adatok birtokába akarok jutni, olvasnom kell. Az esszét nem „kell” olvasni. Ha nem olvastatja magát, a könyvet nyugodtan a papírkosárba lehet dobni. Nálunk az esszé a műfajhoz méltó magas szubjektivitás-fokot ritkán éri el. Ezért marad csak tanulmány, csak kritika, csak irodalom- vagy művészettörténeti értekezés. A személyes megszólalás kockázatát itt - nem gyávaságból, hanem hogy a könnyen önkényessé fajuló szubjektivizmust elkerülje - ­kevés esszéíró merte vállalni. A magyar esszégyűjtemények többnyi­re vagy irodalomtörténeti-kritikai, vagy szociologikus tárgyú írásokat kínálnak. A nép, a nemzet, a közösség, a haza, az osztály. Néha: a műveltség, a társadalmi külső-belső elnyomatás, a visszamaradottság, a provincializmus. Mozgástere horizontális: a múlt-jelen-jövő történeti síkján mozog. - Hamvas Béláé vertikális és transzcendentális: a személy üdve vagy bukása, az ember helyzete ég és föld között, az ittlét, a pillanat, a sorsrealizáció, a jelenlét. Kedvelt, gyakori fordulata: „Itt, most az egyszer, és soha többé.”

A szemérmes magyar irodalmi köztudatot a létezés primer (metafizikai) vonatkozásainak ez a nyílt és allegorikus áttételektől, példabeszédektől mentes néven nevezése feszélyezi. Veszélyes dolog a kollektív tudat fedezéke mögül előlépni. Mintha valaki a közösség nyomasztó gondjai elé magánügyeivel előrefurakodna. Miért olyan fontos, hogy ki vagyok én? - Hamvas Béla a keleti filozófiából és az európai misztikából megtanulta, hogy különbséget tegyen személy (a „nagy Én”') és az individuum (a „kis én”) között. A „kis én”-nek, az individuumnak reflexiói az egyes ember magánügyei, de a személyes lét mindannyiunk közös ügye, mert a személy mind­annyiunkban egyetemes. Alap, amelyen keresztül az én-ből el lehet jutni a te világába. Minden közösség alapja. A merő individuális létezés (ha ez egyáltalán megvalósítható lenne) éppen az egy, közös és egyetemes alapról leszakadt, egymással többé soha nem találkozó kis én-ek világát jelentené. E megkülönböztetésben a tisztánlátást az a körülmény nehezíti, hogy személy és individuum egymástól valójában elválaszthatatlanok. A mindannyiunkban élő egy és egyetemes személy (a I'homme universel, ahogy Guénon nevezi) mindig individuumunk egyedi színein és minőségein át szólal meg. Az egész a törtön keresztül, az abszolút az esetleges közvetítésével. (A személy szó görög és latin nyelvű alakjai: pros-opon 'valamin át nézni' és per-sona 'valamin keresztül szólni, ezt a mozzanatot jól érzékeltetik. Nem kevésbé figyelemre méltó a mi személy szavunk, amely a szemmel, a látással áll kapcsolatban.) Az individuum, ha a személy rajta keresztül nem szólalna meg, mindössze üres burok; merő maszk maradna. (Ez Hamvas Béla nagy regényének, a Karneválnak alapkérdése.) A létezés helyes hierarchiáját az dönti el: az individuum lehetőséget nyújt-e a személy megszólalásához vagy sem? Hajlandó-e magát alávetve a személyt szolgálni. A kis én-nek ugyanis lehetősége van az önkényre - ez a szabadságunkkal adott kísértés.

Hol vagyok én valóban én? Ha a hierarchia megfordul, és a kis én jut uralmi helyzetbe, az, ami az emberben egyetemes, elnémul. A pszichológia kifejezésével: a tudat alá kényszerül. Ez a modern individualizált ember pillanatnyi helyzete. „A közösség élete - írja Hamvas Béla a Scientia sacrában - ilyen körülmények között merő látszat..., sohasem történik igazi találkozás, csak a sötétségben véletlen karambol. …Ha a közvetlenség elvész, a közösség abban a percben heterogén elemek zűrzavaros kavargásává lesz. Törvényen kívül álló mozgási pályájukon tévelygő lények vakon egymást elkerülik, vagy egymásnak rohannak, de az elkerülés éppen olyan értelmetlen, mint az összeütközés.”

Hamvas Bélát - különösen a háborút követő években - ­gyakran érte vád „elit szemlélete” miatt. Kétségtelen, hogy a nép rangjáról lesüllyedt, organikus valóságát vesztett és atomjaira hullott kollektívumot: a tömeget egyfajta modern, gépesített és civilizált barbárságnak tekintette. De: nem az emberrel állt szemben, hanem azzal a „démoni” folyamattal, amely az embert elszemélyteleníti, a közösséget pedig emberhalmazzá fokozza le. A személy és individuum megkülönböztetésnek a közösség életében a nép és a tömeg megkülönböztetése felel meg. A nép az élő közösség, amelyben „az egyes ember létének intenzitása felfokozódik” és tettereje meghatványozódik - írja a Scientia Sacrában. Nyelvet, morált, mítoszt, törvényt csak nép képes teremteni. Tömeg soha. A nép élő szervezet, „a primer közösség létének ősképe”, az „őskol­lektívum”, és felbomlása az emberiség életének legnagyobb ka­tasztrófája. A láthatatlan történetben e katasztrófa kibomlásának egy-egy epizódját mutatja be A vízöntő, a Meteóra.

A magyar gondolkodás a sokat és behatóan vizsgált népi­-közösségi-történeti léttel szemben a kérdés másik koordinátáját, a személyesség történetén túli metafizikai vonatkozásait alig érintette. A metafizikai kérdésekkel szembeni nagyfokú bizonytalanság és bizalmatlanság még az esszé nívóján szólni tudó íróinkra is bénító árnyékot vet. A metafizika kérdése nálunk a vallás kérdésébe torkollik, a vallás pedig a történet folyamán többször és súlyosan kompromittálódott. Hamvas Béla Az öt géniusz egyik fejezetében e szkepszis okát behatóan elemzi. A vallás - szól - e tájon mindig a politikai torzsalkodás eszközévé vált, és a hatalmi ösztönnek esett áldozatul. A soha szűnni nem akaró történelmi ítéletidőben íróinkra minden korban váteszi szerep nehezült: a nép lelkiismereté­nek szócsövévé kellett válniuk, és hangjukat a létezésnek olyan dimenzióiban is hallatniuk kellett, ahol más, szerencsésebb nemze­tek esetében a jobban működő társadalmi munkamegosztás ezt nem követelte. A költő itt át kellett vállalja a csődöt mondott politikustól a helytállást, és az eltévelyedett paptól a prófétaságot. A szerepcsere ára a történeti ellenállásokon szétforgácsolódott sors. Így sodródott nálunk sok magasrendű törekvés végül a politika vakvágányára. Itt, az örökös társadalmi elintézetlenség zavarai közepette nem születtek Eckhart mesterek és Pascalok, Kierkegaardok és Baudelaire-ek. A feltételek a nyugodt, közös, elmélyült munkához hiányoztak. ­- A XX. századra azonban a világhelyzet válsága oly mértékben elmélyült, mondja Hamvas, hogy „az apokalipszisnek ebben a kései, előrehaladott órájában” többé nem lehet nem észrevenni a horizontális létberendezkedés-elméletek csődjét. A merő népi-­történeti-társadalmi megalapozás arra, hogy az embert végső létkérdéseiben eligazítsa, elégtelennek bizonyult. Hamvas Béla népéhez nem lett hűtlen, amikor politika feletti bázist keresett. A történeti-népi-társadalmi létezés az egyetemes emberi létezés pre­misszáinak van alárendelve. A poeta sacernak is vátesszé kell válnia, és a nép sorsát ő is magára kell hogy vállalja, de küldetése a Szent Tűz szolgálata, vagyis: „az ember és a transzcendens világ között levő kapcsolat folytonosságának fenntartása, az ember isteni eredetének tudata és az istenhasonlóságnak mint az emberi sors egyetlen feladatának megőrzése” (Poeta sacer).

Alvilág-idéző lépés, amely a „sötét hatalmak” haragját felszítja. Hamvas Béla sorsáról közismert, hogy a háború előtti, jelentéktelen könyvtári állását az ötvenes-hatvanas években „szellemsorvasztó” fizikai munkára kellett váltsa. A világháború nyomasztó inter­mezzója és a koalíciós idők néhány éves rejtőzködése után, 1951-től 1964-ig inotai, tiszapalkonyai, bokodi hőerőművek raktárosa, gondnoka, segédmunkása. Küldetéstudatát a radikális sorsfordulat nem érinti. Szellemi munkatempóját is alig. Az előrejutás kissé nehézkesebb, egyenetlenebb, de - mint mondta egyszer ­- „Művemet én már az árok partján is megcsinálom”. A magatartás és az életmű bizonyít.

*

1940-1942-ben, amikor Hamvas Béla láthatatlan történetét írja - már túl a negyvenen -, a műfaj minden fortélyát és műhely­fogását ismeri. Esszét írni siheder fővel nem lehet. A felkészültségnek és az emberi érettségnek bizonyos magas fokát el kell érni. Képességét a sajátosan feszített, rövid, tömör, tiszta és világos, gyakran szinte definíciószerű megfogalmazásra, ha kell enthuziaz­musra, ha kell humorra, a mögötte álló több mint egy évtizedes írói gyakorlatban kimunkálta. A klasszikus Európán és a nem kevésbé klasszikus Keleten iskolázott, egyetemes áttekintést nyújtó tájéko­zottság rendelkezésére áll. Már pontosan ismeri „lapterjedelmét”, tudja, hogy a megiramodó toll önkényének hogyan álljon ellen, és tisztában van vele, hogy egy-egy gondolat megformálása milyen hangütést követel. Mindez azonban csak mesterség, csak rutin. Csupán eszköze annak, hogyan lehet megszólaltatni a valóság magasabb dimenzióját: a történetet, amely láthatatlan, és amely­nek, mint Platón mondaná, ez a világ itt csupán derengő árnyéka. ­- Mert Hamvas Bélát kezdettől és kizárólag a történetnek ez a láthatatlan fele foglalkoztatta. Akkor is, ha a napfelkeltéről írt, akkor is, ha a rántottlevesről. Mestereitől megtanulta, hogy a jelenségeknek sem az első, sem a második, sem a huszadik rétegénél ne álljon meg. Az alapig kell jutni. Így tanította ezt Platón és Lao-ce, Hérakleitos és Böhme, Nietzsche és Dosztojevszkij. Formai útmutatást hozzá az esszé grandseigneureitől, Montaigne-től és Helvetiustól, Novalistól és Rivaroltól, Bataille-tól és Valérytől kapott. Főként az angoloktól, akikhez - mint Kemény Katalin mondja - életműve minden más nemzet irodalmánál közelebb áll. A legtöbbet azonban a német Rudolf Kassnertől, akiről B. Berger azt írja: a világirodalomban (a franciákat sem kihagyva) talán „az egyetlen, aki mint moralista és mint életkritikus, mint filozófus és mint költő Montaigne örökségére a leginkább méltó”. Hamvas Béla Kassnertől tanulta a „nagy stílust”. Az átható tekintetet, a merész és pontos fogalmazást. A megszólalás és elhallgatás művészetét, de nem kevésbé azt, hogyan lehet a lét valamely jelenségét behatóan megvizsgálni és körüljárni, „fiziognómiáját” feltérképezni - ­anélkül, hogy spontán mozgásában egy pillanatra is megakadá­lyozná.

A láthatatlan történet Hamvas Béla egyetlen, életében megjelent esszékötete. Szellemi útjának nem korszaknyitó-határoló műve. Abban a termékeny átmeneti korszakában fogant, amelyben már halványul a húszas-harmincas évek nietzscheánus görögség-kultu­sza, a hyperioni ihlet (a kifejezés a Magyar Hyperion c. művéből származik), ugyanakkor már születőben van az egész kései életművet meghatározó alapgondolat, Hamvas Béla írásainak tartópillére: a hagyomány. A láthatatlan történet világát - amint mestere, Rudolf Kassner írásait is - a hagyomány egyetemességének tudata tartja össze, anélkül, hogy ezt (egyetlen, Guénont ismertető szakasz kivételével) e könyvben kimondaná. Ekkor még úgy nevezi: „az őslogosra való emlékezet” (Poeta sacer). A hagyomány gondolatát mint az emberiség korok, népek, vallások, filozófiák fölötti metafizikai örökségét majd csak a néhány évvel később, 1943-1944-ben írott Scientia sacra (Az őskori emberiség szellemi hagyománya) című írásában bontja ki. - Az életmű e fejezetének bemutatása azonban már egy újabb tanulmány tárgya.

Budapest, 1988 januárjában Dúl Antal

Forrás itt