Danyi Zoltán: Kivezetés a szövegből

(Sütő Zsolt fotója)
"A történelem során ugyanazok a motívumok jelennek meg, ugyanazok a sorsok, problémák és jellemek ismét­lőd­nek, mindig mindenkivel ugyanaz játszódik le az idő forgata­gá­ban, az idő karneváljában." - írja Danyi Zoltán az Irodalmi Jelen könyvek sorozatában megjelent legújabb könyvében, melynek címe "Kivezetés a szövegből".
(Részlet)
Beavatás és misztikus halál


Bormester Mihály 1922-ben tér haza, a (jelképesen) hét évig tartó távolléte után. Amikor találkozik a feleségével, rö­vid idő alatt végzetes vitába keverednek, és a dulakodás so­rán Bormester torkon ragadja a nőt és megfojtja. Ekkor jelenik meg először Bormester angyala, Antennis. Tehát nem valódi emberölés történik, hanem mágikus aktus, amellyel Bormester az angyalt felszabadítja. A regényben ebben a perc­ben megáll az idő, és a pillanat kitágul: ez a végtelenné tágított pillanat az ötödik fejezet tartama. Angela megfojtása után Bormester a temetőbe megy, ahol apja emlékiratait, a Tépelődéseket olvassa. A közelében egy sírásó gödröt ás, a hullamosó pedig nézi a munkát, közben azon vitatkoznak, hogy melyikük foglalkozása a fontosabb. 
Ha Gázsi hal meg előbb, Csupor szépen megmossa, de nem fogja tudni eltemetni. Ha csupor hal meg előbb, Gázsinak addig várni kell, amíg valaki megmossa, és csak akkor temetheti el –  (403)
A sírásó és a hullamosó egymásrautaltsága a sal és a sulphur összetartozására emlékeztet, akárcsak korábban Flórián és Féllábú. Míg azonban szemben álló felek lévén az ügyész és az ügyvéd a szétválasztottság (separatio) állapotát tükrözték, ebben a fejezetben a sírásó és a hullamosó az egység (fixatio) állapotát jeleníti meg.
Bormester a temetőben ismerkedik meg Márkussal: ke­nyeret és kolbászt fal a sírokon, és bort iszik, mint aki a vi­lág­ba már belenyugodott, és a játékszabályokat elfogadta. Akár káromkodhat és köpködhet szabadon, a lényeget ez nem érinti. 
A cél nem bármit is eltiltani. Hadd jöjjön az egész. De sohasem hagyni, hogy rajtam bármi erőt vegyen. Se szerelem, se vallás, se mű, se gyönyör. Nem aszkézis. Semmit sem a tudat alá nyom­ni. Mindent látni. Ha a küszöb alá nyomja, azonnal erjedni kezd. A pokol tele van penésszel és pincegombával és mocsár­gázzal. Felszabadulni. Nem kompenzálni, hanem szublimálni, ha így jobban érti. Piha. Még filozófus leszek. Nincs bűn és erény, jó és rossz. Túl. Messze túl. A tisztult amoralitás – (437)
Miként a neve is jelzi, Márkus lesz ebben a fejezetben a mercurius, a beavatás misztériumában közvetítő mester. A köz­reműködést maga ajánlja fel, mondván, Mihálynak szük­sége van rá, mert bűnt követett el, és nélküle elmerülne – ebben felismerhetjük a mercurius mint prima materia kez­deményező jellegét. Márkus tisztán látja Mihály múltját és jövőjét: elmondja neki, hogy két apja, Virgil és Herstal mátrixa voltaképpen egy kelta ikerpár, akik közül az egyik könnyed, kedélyes (Herstal), a másik labilis, félénk (Virgil). Az egész ötödik fejezet az összetartozás jegyében áll, az ikerpár mint jel­kép szintén erre utal. Hogy miért lehetséges párhuzamot vonni Mihály két apja, valamint Ugorluk és Ulexer, a kelta ikerpár között, Márkus a következőt mondja:
A létforgatagban szüntelenül megjelenő jellemek és sze­mélyek mind egy-egy mozdulatlan minta vagy mátrix lenyo­ma­tai. A tulajdonságok, vágyak, léthelyzetek ezért folyton ismétlődnek. Aki „begyakorolja magát a látásba”, ahogy Márkus mondja, az előtt tisztán kirajzolódnak ezek a mát­rixok, így Mihályé is: őt a 13. században Manfrednek hívták, alkímiával és hermetikával foglalkozott, és olyan mágikus módszert dolgozott ki, amellyel szerelmét és önmagát eggyé tudta olvasztani (420).
Ugorluk és Ulexer esetét jól vesse egybe Manfred és Aurelia es­tével. Mindez kezdettől fogva van és tart, azzal együtt, ami a most. Milyen elképzelhetetlen szövevény. Hajam a gyönyörű­ségtől az égnek áll. Hall még különbeket is. Ha majd Havrincourt­ról és Pietro Saleinről és Ferdinándról és Boldizsárról beszélek. Gondolja csak el, az ön apja Ugorluk, ikertestvérével, a segéd­fo­galmazóval, a középen ön Aureliával és Angelával és Antennissel –  (421)
Márkus tanítása a hermetikus filozófián alapszik, amely szerint a dolgok között analógia van, ugyanis minden jelenség ugyanannak az egynek a kisugárzása. Ezért a tér és az idő káp­rázat, valójában minden egyszerre jelen van. Márkus a kö­vetkezőképpen magyarázza, hogy mit jelent az egész világot együtt és egyszerre látni („világlátvány”):
Amit most elbeszélek, az a lélek csodálatos változásai. Amit senki sem ismer, csak az egészre való emlékezés mámorából. Az értelem felé meglazítva, hogy átlátszó legyen. Valóság­transz­parens. Nem tudok mást mondani, mint azt, hogy a szent könyvek. Ha a talogot ismerné, tudná. Később majd megtanulja. Ha Istent eléggé szereti. Meg fogja látni, mit jelent vele közvet­lenül beszélni. Így persze. Nem. Erőtlen. És ha az ő szava meg­érintené. Ellobbanna egy szempillantás alatt, mint az izzó kemencébe ejtett pehely. Nem mindenkinek való. Csak a zene nyújt róla halvány képzetet, ahogy a szólamok egymást el­len­pontozzák. A terek és idők egysége az elmúlhatatlan pillanatban. Ez idő szerint ez a legnagyobb tudás. (437–8)
A történelem során ugyanazok a motívumok jelennek meg, ugyanazok a sorsok, problémák és jellemek ismét­lőd­nek, mindig mindenkivel ugyanaz játszódik le az idő forgata­gá­ban, az idő karneváljában. A látszólag változó maszkok mö­gött mozdulatlan mátrixok, archetípusok találhatók: ha eze­ket a mátrixokat a zenei témához hasonlítjuk, akkor a megjele­nő maszkok a téma variációi. A főbb témák, vagyis a főbb mát­rixok ebben a fejezetben a boszorkány (variáció: Hexapla, Lüszpö, Miquinkül), a fekete mágus (Javari, Boor, Havrincourt), a vizet hordó lány (Hilla, Edessza, Szelima), az ötszáz éve öt percnyi pihenőre vágyó ember (Tulonadebbi, Agragan, Kishdshurben) és az emlékeket gyűjtő megszállott (Tobin, Piznemzok). Márkus elbeszélése az időben szüntelenül ör­vény­lő sorsokat mutatja be, számtalan maszk kavargását. Az óriási felfordulástól Bormester megszédül: úgy érzi, kezd el­veszni, megbetegedni, feloszlani és szétesni. Mindez azért van, mert a beavatásnak ezen a pontján Bormesternek szimbo­li­kusan meg kell halnia. Az iniciáció sarkalatos pontja a me­ta­fizikai halál, aminek az alkímiában a mortificatio felel meg. A szétesés folyamatában a mercurius asszisztál, Márkus tehát végig ott ül Bormester ágya mellett.
Rájöttem arra, hogy a világ a mi imaginációnkban van, de a történet is ott van. Az egész idő káprázat. Az egész létezés egy­i­dejű. Az egész egyszerre jelen van. Ez az örök jelen, az el­múl­hatatlan pillanat. (418)
Bormester sötétedő szürke felhőt lát maga körül, meg­sem­misülés-érzete fokozódik. Álmában megjelenik Antennis, az angyal: törékeny öregasszonyként rongyokba bugyolálva egy kőfal tövében ül, mellette egy rövidnadrágos kisfiú látható. Az álmot Márkus értelmezi: Antennis azért vénült meg, mert ma­gára vette Bormester sorsát, a kisfiú pedig Bormester me­tafizikai életkorát, tudati szintjét jeleníti meg. A feladat egy­sze­rű: Bormesternek életével újra széppé és fiatallá kell tennie Antennist.
Mert életének egész szemetjét Antennis átvette, ön ismét kisfiú lehetett. Tudja, mit kell tennie?
Antennist széppé és fiatallá –
Meg tudna érte halni?
Szeretnék –
Esetleg sor kerül rá –
Márkus a széket odahúzza és leül. Füstöl. Sokáig néz. Azt hiszem, ön most már alkalmas lesz –
Mire?
A túlvilágra – (K3: 29)
A tér és az idő káprázata szétfoszlik, az örök és elmúl­ha­tatlan nappalba lép be a tanítvány, ezért kell jelképesen meg­halnia. A menny- és pokoljárás alkímiai kalandja kö­vet­kezik, a volatilisatio, a sorsból való kilépés mágikus pillanata. Bormester úgy érzi, egyre súlytalanabb, szétbomlik és fel­osz­lik (divisio), mind ritkább és ritkább lesz. A dimenziók el­tűnnek, nincs kint vagy bent, nincs lent vagy fent, nincs itt vagy ott, nincs mozgás vagy mozdulatlanság: minden egy. Mivel a léleknek a túlvilágon vezetőre van szüksége, Bormes­ter Hénoch segítségét kéri.10 Hénoch megmutatja neki a „lár­vák” ősmintáit, a monomániájukba zárt szerencsétlenek ar­che­típusait, akik nem tartoznak sehová, csak a varázslathoz, amely megszállta őket. Minél inkább elmerülnek saját mo­no­mániájukban és az életszomjúságban, annál kisebb az esé­lyük a szabadulásra. Bormester az ördög mátrixát is látja, ami nem más, mint folyamatosan zuhanó üstökös, vigyorgó és bes­tiális, de inkább sajnálni való és nevetséges „link alak”, sem­mint ijesztő rém. Zuhanása az ájultságban való tehetetlen elmerülés.
A túlvilági út talán legmonumentálisabb jelenete az, amikor Bormester az emberekkel zsúfolt folyóhoz ér: a testek egymásba gabalyodva, egymáson keresztülgurulva, hörgés, vonítás, üvöltés és bőgés közepette hömpölyögnek alá, miközben rúgják és karmolják egymást.
A sok millió test egy helyen, a gáton feltorlódik, aztán, mint a zuhatag, az egész az észbontó fehér mélységbe omlik. A folyó az embert ontja, s az élő vízesésen hull és hull a vakító szaka­dékba. Mi ez? kérdem irtózva. Hénoch karját fölemeli, és a ma­gasba mutat. A zuhatag fölött, a kápráztató jégszínű sziklán angyal áll mozdulatlanul, kezében széles pallos. Támaszkodik. Fejét egyenesen tartja. Szeme lehunyva. Arca félelmetesen tisz­ta és nyugodt. Alszik? Halott? Él? Szobor? A halál angyala, szól Hénoch. (i. m. 50–1)
Bormesternek ezek közé a fetrengve hömpölygő sze­ren­csét­lenek közé kell vetnie magát, hiszen a halál folyója egy­ben az újjászületés folyója is. Kétségbeesésében Bormes­ter a másik túlvilági vezetőjét, Keresztelő Jánost szólítja, a zu­hanás ekkor megszűnik. Keresztelő János, a szakállas, vé­kony szent jelenik meg, és bemutatja Bormesternek az örök körforgást: a halálfolyó forrását és a zuhatagot, amelybe öm­lik, valamint a káprázatos szivárványt, amelyen keresztül a fo­lyó megújul, és újra a forráshoz jut.
A halálfolyótól eltávolodva egy gyöngyhegy látszik a messzeségben, a csúcsán aranysárgán áttetsző kő ragyog. Ahogy Bormester közelebb ér, a hegy tetején kirajzolódik egy város, amelynek a kapujában Antennis ül. A Mennyei Jeruzsálem ábrázolása meglehetősen eltér a hagyományos képektől: a kapuján belül börtön található, ahol az igazságért üldöztetést elszenvedők raboskodnak. Bormester megrö­kö­nyödve kér magyarázatot Keresztelő Jánostól.
Ebben a városban? Börtön? Mást vártam. Kik vannak itt?
Akiket az igazságért üldöztek, azok mind itt vannak –
Nem üdvözültek?
Az ítélet előtt senki sem üdvözülhet. Ezek itt várják az ítéletet. Helyükön vannak. Az ítélet a börtönt megnyitja, és szabadok lesznek –
Mi ez?
Ez a mennyország. De még nem valósult meg. Az igazak építik az ő igazságukkal –
És?
Az Úr napján kel csak életre. Addig csak látomás – (56–7)
Ugyanígy találkoznak éhezőkkel, betegekkel, fekélye­sek­kel, rokkantakkal és vakokkal. Ez a mennyország merőben más, mint Isteni Színjáték éteri, fényes, boldogságban úszó Paradi­cso­ma. Bormester a látvány hatására a földre roskad, sze­mé­ből patakokban folyik a könny. A túlvilági utazás ezzel véget ért.
Az út értelmezésében Márkus, a mercurius nyújt segít­sé­get: Bormester Mihály a lélek varázslatait látta, és megtud­ta, hogy ez a varázslat maga az élet. A földi élet szent, mivel a be­avatás során minden lépés ehhez kötődik, minden újabb fokozatot itt kell megszerezni. Ezzel a tapasztalattal válik Bormester alkalmassá a végső újjáélesztésre, a reanimatióra: a mágikus pillanat véget ér, Bormesternek ismét a hétköznapi időbe kell lépnie, de immár az új élet (vita nouva) jegyében. Vissza­tér a szamszára örvényébe, a családjához, hiszen Angela nem halt meg: a gyilkosság mágikus aktus volt, az angyal felszabadítása.
10 Hénoch: ószövetségi pátriárka, nevének jelentése („a tudó”, „a beavatott”) alapján az égi titkokat ismerő látnok előképe.