Dániel Ferenc: Elvadult kert (filmkritika)

A Duna Televízió műsorfolyamát gyakran unja az ember, különösen akkor, ha vastagon belemártják magukat a politikai masszákba. Az ő igazi, dicséretes vállalkozásaik a magyar művelődéstörténet háttérbe szorított, elhanyagolt „anyagaival” függnek össze. Most, legutóbb Hamvas Béla „rehabilitációjára” vállalkoztak, bevonva a munkába Dúl Antalt, a hagyaték gondozóját, az életmű-kiadás szerkesztőjét, Molnár Gyulát, a filozófus egykori munkatársát, s felidézve, szinte az utolsó pillanatban, amíg még élt, Hamvas élettársát, a keménységéről elhíresült Katalin asszonyt. 

Hamvas Béla a nagy pannon gondolkodók, istenkísértő regényírók, keleti, ezoterikus bölcselők sorába tartozott, Weöres élete végéig mesterének tartotta, művei ihletőjének és benső atyjának, míg az úgynevezett szocreál kultúrpolitika halálos ellenségének, elpusztítandó célszemélyének. Tébolyult korszak volt ez, amely majd’ félszázadon át gyűlölni tudott egy efféle befelé forduló, szelíd, szelíden művelt embert. Akinek művei kéziratban, szamizdatban terjedtek, nagyon-nagyon szűk körben.
Tudásához, szellemi rangjához illő munkát nem kaphatott; raktárosságig vitte egyik nagy szocialista építkezésünkön: szöget, szerszámot, anyagot adott ki s bármelyik pallér, ács vagy részeges szobafestő több kárt tudott volna okozni, mint az ő világszellemmel telített személyisége. Mostanra Hamvas klasszikus lett, életműve darabjait sorra adják ki. Olvasótábora nőttön-nő.

Beszámolóm lényegét a címben jelöltem ki. Katalin asszony vezérletével évekkel ezelőtt kivonult egy kis stáb „a KERTbe”, ahol egykor éltek, hűsöltek, vendégeket fogadtak, elmélyülten beszélgettek. Hamvas itt írta nagy műveit, előbb kézzel, azután írógéppel, a másolás után könnyelműen dobva ki kéziratait, nem gondolva arra, hogy ezek később pénzben mennyit érhetnek majd, általában nem gondolva olyasmikre, hogy őbelőle klasszikus írástudó válik majd, jelentős férfiú, egyetemi tananyag (!).

Tudásához, szellemi rangjához illő munkát nem kaphatott; raktárosságig vitte

A dokufilmben is minden egyszerűen zajlik. Kávét főznek, dohányoznak, kinyitják a régi, alumínium éttartót, működésbe hozzák az olcsó, hatvanas években megszerezhető, alapfokon komfortos, tömeggyártású víkendházat s a szavak nyomán „megtelik élettel”. Pontosabban az egykori élet emléknyomaival, a múlttal. Kemény Katalin stílusa kemény. Nosztalgiázás kizárva. A kert elhanyagolt, érződik, hogy többnyire lakatlan s nagyon is kontrasztos a körülötte épülő posztmodern, kivagyi objektumokkal. Minden irányban nő a formatervezett, anyagtól pompázó jövő.

A Hamvas ültette mandulafákon már nincs mit élvezni, esztétikusan szemlélni. Elaggottak. Minél több időt töltünk a kertben, az idős hölgy társaságában, annál inkább kiviláglik, materializálódik a múlékonyság. Séta helyett beérik egy kurtább terepszemlével. Jobb felé temérdek lépcsővel, amit „kivételesen” most nem fogunk megmászni. Mindez nagyon emlékeztet Mészöly Miklós utolsó szekszárdi látogatására, nagymonológjára a tolnai dimbek-dombok fölött. Ráébredünk: az emlékezés tartalmasabb, mint az emlékek szomorkás fel-felidézgetése. Ebben benne foglaltatik az engedelem s higgadt tudás. Benne foglaltatik a búcsúzkodás szándéka is. Evidens, hogy kocsival jöttünk, hoztunk magunkkal felvevő apparátust, maximum sötétedésig maradhatunk, azt vesszük fel, amit az öreg hölgy lényegesnek gondol/lát, majd összepakolászunk s elhagyjuk a helyszínt. Filmes nyelven szólva: nem teszünk rá még egy-két lapáttal.

A kinematográfiában végeláthatatlanul nyűglődnek a felvétel rejtette matéria-titkokon. Én azokkal tartanék, akik egyfelől tudomásul veszik a nem-fényképezett, pusztán szemlélt valóság platóni rejtélyeit, eszményeit, másfelől ugyancsak hajlandóak eltűnődni az optikai beavatkozás bonyolító hatásain, amikor nincs rá mód, hogy semmibe vegyük az objektívek, technikák, narratívák közvetítő (transzformáló) szerepét. Az életben egy új tulajdonos egyszerűen kiirtatja a mandulafákat. A filmben elég ehhez egy leblende: az optikai sötét fölér a sorssal.           

Forrás: FILMHU