Boros Béla István: Találkozásom Hamvas Bélával
B.B.
Már “felnõtt” voltam és kisebbik lányom a szobában járni tanulva néha önállósította a dísztárgyakat, mégis megmaradtam olyannak amilyennek Édesanyám nevelt: - szerettem a kertben bíbelõdni és dísznövényeket gyûjtöttem Budán levõ házunk kertjébe a pénz helyett. Vagyis bohó. A kor szokásától eltérõ semmirekellõként nem a család “jövõje”, hanem lelkének ápolása volt számomra fontos. Igaz, ennek elõzményei vannak, de ezzel nem untatok senkit, csak azt írom le, hogy kapcsolódik ez a címadó sorokhoz?
Alig huszonévesen, elvesztettem egyik vesém. A Klinikán a prof. jóindulatúan vigasztalt a maga módján: “ne keseredjen el, még élhet 5, vagy 10 évet is. Írja alá az operációs papírt, nem tudom másként megmenteni a másik veséjét és magát sem. A tudomány ma még csak hírbõl ismer olyan módszert, amivel másként tudnék segíteni. Talán pár év múlva lesz más is, és akkor még tovább is élhet, mint ahogy mondtam.”
Ilyen kedvezõ kilátások huszonéves korban, másnak is megadattak, és nem tudom, hogy reagáltak rá. A magamét tudom csak. Azon az éjszakán, mikor tépelõdtem: aláírjam-e az operáló papírt, megfogadtam, hogy IGEN, de legalább 60 évig fogok élni, ami ugye legalább 30-al több, mint ahogy a prof. mondta. Igaz, ezt azóta túlteljesítettem, amiért nem jár semmi elismerés, de azok egyikének, akik ehhez hozzásegíttek, igen. Ezek egyike - akaratlanul is -, Hamvas Béla volt.
Az operációból felépülõben, az ifjúkori dac visszatért belém. Illetve abba a 45 kilónyi csont- kollekcióba, ahogy akkor neveztek. Emlékeimben visszatértek kora ifjúságom legszebb emlékei, amikor mindig sikerült valami, ha NAGYON akartam: hatéves elsõ szerelmem Szép Nyunyi emlékétõl kezdve, az akkori emlékekig... Tulajdonképpen hiába szépíteném, be kell vallani: akkor kezdtem igazán ráébredni, mit jelent a HIT?
Mivel reáliskoláimban, a legkiválóbb humántanárok javát fogtam ki, így reális humanista lettem. Reálisan láttam a dolgokat, de humánusan kezeltem. Kettõsség? Az egész élet az... “Úgy döntöttem”, hogyha igaza lesz a profnak, akkor hagyok magam után “valamit”, amiért végigkínlódtam addigi életem. Valakinek majd csak hasznára lesz - súgta bennem a humanista. Ha meg nem lesz igaza, akkor is tettél valamit, volt értelme, amiben hittél - így a humanista -, és legalább hasznos lesz az eltöltött idõd - súgta azonnal realista énem.
A célt kellett megtalálni: lehetõleg nem hétköznapit, - 600 forintos fizetés mellett. Olyat, amit mint csökkent képességû csontkollekció, csak akkor érhetek el, ha tényleg hiszek abban amit akarok, és abban, AKI ehhez hozzásegít. Így lett a terv célja, egy önálló családi ház. Havi 600 fix-el...
Abbamaradtak a bulik. Leszoktam a zongora és hegedû órákról, a vívásról: munka mellett éjjel-nappal tanultam. Ha nincs az a “malõr” ezzel a “vese üggyel”, lehet, ma beatzenész lennék, vagy Benkó Sanyi mellett verném a zongorát. De a malõr az malõr, nehéz kikerülni, ha benne vagy: irány 180 fokkal jobbra... Különbözõ trükkökkel 2 év alatt letudtam a fõiskolát, és felszedtem 5 kilót. Még akkor sem adtak nekem a barátaim sok jövõt. Segíteni nem tudtak, s láttam szemükben tehetetlenségük miatt a szánakozást. Újra keményebb lettem: otthagytam a havi “fix-“et, ami pont az éhenhalásra volt elég, és elkezdtem egy még keményebb életet.
Elsõ géptervem - ki nem emlékszik az “elsõre”? -, egy porosztályozó automata volt, a Borsodi Vegyi Kombinátnak. Késõbb 100 darabot gyártottam belõle. Ennek a honoráriumából, vettem egy telket Budán, a Sasadi út környékén. Több száz méter lugasszõlõ, 60 õszibarackfa, és egy 50 kilós csontváz. Jól összeillettünk. De szomszéd akkor még alig volt, és a kis kunyhó a kertvégben, valami mást adott, mint addig a város: a természetes életet. Éjjeli hangjaival, magamra utaltsággal, mélyeszántó, világváltó tervekkel, nagy alvásokkal és a sárban csúszkálva, mikor hazatértél a kis priccsre, a realitással.
Rájöttem, hogy a föld mûvelése, kemény, szívós inú embert kíván. Megpróbáltam magam. Be kell látnom, nekem ebben nem lesz sikerem. De a természetes életrõl már nem szeretnék lemondani, így a gyümölcsfák helyét, a mindig megcsodált örökzöldekkel, díszfákkal fogom felváltani. Az se baj, ha a ház késõbb készül el, hiszen ahogy mondták, még van pár évem,... addig meg a szépülõ környezetben, minden nap segítenek a körülöttem levõ természeti csodák...
Egy barátom, sõt druszám - akkor a Dísznövény Felügyelet mérnöke - vett pártfogásba. Elõbb módszeresen beavatott a cserjék, fák világába. Télen elvitt díszfák, cserjék magvait gyûjtõ útjaira, késõbb a “polgári csökevény”-ként kezelt maradékok egyik válfajához, a faiskolásokhoz is. Ezek egyikében egy késõ téli csípõs reggelen ismertem meg Hamvas Bélát, Leányfalun.
Hajnalban indultunk Budáról, hogy biztos otthon érjük a ”kertészt”. Duna melléki csípõs szél cibált, alig maradtam talpon. Druszám tréfásan felvett egy téglát, hogy vigyem a kezemben, akkor nem visz el a szél. A faiskola kapuja zárva, lánccal. Zörgetésünkre egy mérges kutyaszerû szõrgombóc támadt ránk. Szerencsére a kapun keresztül.
Már fél Leányfalu kutyái csatlakoztak a szõrgombóc reggeli imájához, s lassan feladtuk, hogy ma innen egy szép Juniperust viszünk magunkkal, mikor halk füttyre, a szõrcsomag lecsendesedett, és minket figyelve lassan hátrált.
- Mégis itthon van! - örvendett a druszám.
Igaza volt, egy kis mesebeli figura jött elõ a kertészet házikójából lassan, kulcsait vizsgálva. Nyilván a kulcs volt fontos, hiszen aki itt van, az várhat, de ha nem jó a kulcs... valahogy a paradox helyzetben féktelen jókedvem támadt. ÉREZTEM, hogy érdemes volt a korai kelés, még a szél cibálása is megérte: ITT ma, valami történik megint... Így ismertem meg Hamvas Bélát, aki végülis beengedett a birodalmába.
Ez a birodalom, AKKOR nekem csak a kertet jelentette. A Taxus Bakkátákat, a Juniperusokat - abból is a Fitzeriana Aureát! - és más csodákat: egyiknek a méregzöld levelei belsõ ívszélein, minden friss hajtás aranysárga volt, spirál alakban, és kúposan csavarodott felfelé. Még ilyet!... Sehol nem láttam akkor még ilyen csodákat, és nem tudtam, hogy az csak a “reál” ember szemlélete volt. Ma már tudom, hogy kevés olyan embert láttam, mint Hamvas Bélát, de ezt - 35 évvel késõbb -, a humán ember írja...
A kertészet minden növényét megmutatta, azt a néhányat is, amibõl választhattunk. Ma sem tudom: kié volt a kertészet? Ez is lényegtelen ma már. Hisz úgy nevelte kertész barátjával ezeket a csemetéket, mint a gyerekeket szokás. Ez még nincs felnõtt korban, ha akarjátok, gyertek érte 2 év múlva - mondta. Addig vigyázni kell rá, mert ebben élet van... Nem értettem miért hitte, hogy nem tudjuk ellátni ezt a feladatot? Ma már tudom, hogy ebben is igaza volt: egymásra sem tudunk vigyázni, vagy csak alig egynehányan, talán azok is csak hisszük...
Bent a kerti házikóban, hideg volt. Hol alszol? - kérdezte a druszám. Itt, mutatott egy hasonló priccsre, mint amilyen akkor nekem jutott Sasadon. De hiszen itt megvesz az Isten hidege!- így a barátom. Ugyan, mért enne? Mikor raktáros voltam Borsodban, akkor ott se volt melegebb. Itt legalább az enyéim között vagyok - mutatott ki a kertbe.
- De minek nektek ilyen növény? Meg tudjátok õrizni? Tudjátok, hogy az Akadémiától voltak itt valami kutatók, nekik se adtam belõle? Nézzétek meg újból, gyertek ki velem, mutatok még párat, amit az elõbb nem láttatok.
Kis fóliasátorhoz vezetett az út. Dércsípte félkörös sátorban voltak az IGAZI csodák! Még bent is takarva fagy ellen, különleges örökzöld, mégis színes díszcsemeték! Magról vetett, soha meg nem tudtam titkú eljárással kezelt, tejfeles pohárban nevelt csemeték... Úgy kezelte “õket”, mintha gyerekei lettek volna. Úgy is vigyázott rájuk, mint egy családra kell. A közönségesektõl - amik önmagukban is csodásak voltak -, külön tartotta és pátyolta, babusgatta: törõdött velük. Mindnek külön története volt.
Ennyi törõdés láttán, töprengve feküdtem le. Elhatároztam, hogy jövõ héten ismét elmegyek: beszélgetni. Van ebben az emberben valami, ami megfogott. A fene tudja mi, de MUSZÁJ vele tanakodni. Nem tudom mirõl, mégis kell.
Így is lett. Egy hét múlva ismét elémgurult a szõrcsomag, de most okulva a korai zavarásból, már délfelé járt.
- Hát a fiatalúr mi járatban erre - kérdezte kissé hunyorítva. Ma sem tudom tréfából, vagy komolyan.
- Van valami, ami ide hozott. Nem tudom pontosan megmondani mi, de valahogy úgy gondoltam, eljövök kicsit mégegyszer körülnézni - mondtam.
Rám nézett egy futó pillantással és legyintett. Hagyjuk a kertet, jöjjön be barátom, mutatok magának mást. A házikóba invitált, ahol a rozzant íróasztal majd’ szétesõ fiókjából elõhúzott egy vaskos írásköteget, és a kezembe nyomta: - olvassa el ezt. Az írásaim egy része. Nincs rá kiadó, aki kiadná, ma még nincs. Aki érti az fél, aki meg nem érti... - legyintett. De majd eljön az idõ, mikor kiadják. Maga is fogja olvasni bizonyosan, ha mégegyszer eljött... Azt hiszik, baj van itt - folytatta, és a homlokára bökött. Majd nevetve folytatta: olvasson bátran, ha unja, jöjjön utánam a kertbe. Addig körülnézek a csemetéim között. Így mondta: ”a csemetéim”...
Ekkor határoztam el, hogy sürgõsen kell egy család nekem is, ahol csemeték vannak... Akikkel úgy, olyan szeretettel lehet törõdni, mint ez a kis fura öregember teszi. Ha utcán látom, simán elmennék mellette. Ha megszólal, az se rendkívüli. De ÖSSZESSÉGÉBEN, mégis az. Hogy nem jutott eszembe tényleg ez korábban? Gabi barátomnak is elcsavarta Erika a fejét, T. Bandit most húzta a csõbe Zsuzsi - hm, tényleg esküvõre kell ma mennem! -, miért érdekel engem MÉGIS ez a fura szerzet az írásával, növényeivel... Szokatlan zavar volt a fejemben.
Egész addig tartott a tépelõdõ zavar, míg felületes beleolvasás után, el nem kezdtem érdeklõdve olvasni “Hamvast”. Nevetve nyitotta rám az ajtót: na könyvmoly, hát minek jött? Olvasni, vagy növényekért? Zavarom láttán komolyra fordította: jöjjön bármikor, ha érdekli. Nem tudom odaadni, két példányban van. Az egyik itt, a másik egy barátomnál, ha velem valami történne, vagy elviszik... nem mondta, ki vinné el: szó nélkül is értettem.
Párszor mentem csak el, kissé szégyenlõsen. Nem tudtam még akkor, hogy a növények, vagy az írások iránti érdeklõdésem vitt oda. Ma azt mondanám: mindkettõ, de talán ez a fura, szokatlan ember. Az akkori fiúk nem voltak rámenõsek, szinte semmiben. Megtanultuk a túlélési “törvényt”: ha túl akarod élni valahogy ezt a kort, várd meg a hivatalos véleményt. Ne kezdeményezz, abból gondod lehet. Ott, egy törékeny öregember mellett, más világba léptem. Cselekvõ, alkotó szellemisége fogott meg, mely nem engedett el máig. Elõttem a példa: alig fûtött pici szoba egy asztallal, és priccsel: egy boldog ember...
Nem voltunk barátok, korunk miatt sem lehettünk. Nem voltunk érdek nélküliek sem: a kis keresetre nagy szüksége volt, nekem meg KELLETT az a növény. Elvben érdek volt mindkettõ, mégsem az. Sok növényt kaptam késõbb, amit másnak nem adott oda. Ezeket a sasadi kertben évente ültettem át, ahogy mondta: találja meg a helyüket, ahol jól érzik magukat. Ezek mind élõlények. Ha szomorú, üljön oda bármelyikhez, meglátja elmúlik, könnyebb lesz. Nevettem rajta: ugyan mitõl? Sejtelmesen mondta: ebben a növényben LÉLEK van...
Ennyi a történtem. Felépültem, és a ház is. “Elveszett egy vese, lett egy hitvese” mondták a barátok, mikor ma is velem élõ feleségem, megkérte a kezem... Boldog éveket töltöttunk el az acélból, fából, üvegbõl - két kezemmel - készített, Magyarország elsõ könnyszerkezetes házában, két gyermekünkkel: Hamvas Béla örökzöldjei között. Némelyik már meghaladta a ház magasságát, s az egész olyan volt, mint egy arborétum. Igaz, hoztam hozzá testvéreket Gyergyóból, Gyulafehérvárról, a Tátrából, Kámról, meg máshonnan, ahol megfordultam késõbb. A ház, már rég nem otthonom. De az örökzöldek együtt vannak ma is Budán, a sokat - Hamvas Bélától örökölt szenvedéllyel - alakított kertben, békésen egymás mellett. Külön is mindegyik egy csoda, de együtt, egy tündérvilág.
Talán megérem, hogy ugyanígy békében lesznek majd egymás mellett “más nemzet” gyerekei is egyszer ott(hon), amit büszkén neveznek a benne élõk így: MAGYARORSZÁG.
Ha Hamvas Bélát elolvassák, biztosan így lesz.
Sydney. 2002. év, Vízöntõ havában
Forrás itt