Bánki Éva: Karnevál – Körutazás a magyar irodalomban (vita)
Hamvas Béla Karneváljáról
számtalanszor leírták, hogy „magányos” műalkotás. Mindenesetre tény,
hogy az elemzők többsége nem is próbálta meg a magyar irodalmi hagyomány
alapján értelmezni a művet. Ámde mit is jelent a „magányosság”, az
„összemérhetetlenség” – és egyáltalán érdem-e ez? Lehetséges-e magyar
nyelven egy semmilyen más magyar műre nem hasonlító elbeszélést
létrehozni? A regénnyel kapcsolatos sommás, többnyire egymondatos
kritikai ítéletek, címkézések (Kemény Katalin. „beavató regény”, Nagy
Sz. Péter: „nagyszabású csőd”, Török Endre: „a létről leszakadt ember
őrülete”) is mintha a Karnevál más magyar művekkel való
összemérhetetlenségét húznák alá. Ráadásul Hamvas a regény
irodalomelméleti kérdéseket is boncolgató „függönybeszélgetéseiben” sem
utal magyar irodalmi előképekre.
Hova is tartozik a Karnevál
a magyar irodalomban? Vajon fel tudjuk-e vázolni a regény
századfordulós vagy a 19. századi regényhagyománnyal való
összefüggéseit?
A Hamvas-műben mindvégig
emberek beszélnek más emberekről vagy éppenséggel eszmékről, ám ezeket a
„nagy beszélgetéseket” nehéz valamilyen létező földrajzi térben
elhelyezni. A regény érdekes összehasonlításokat kínál Miroslav Krleža
néhány abszurd szatírájával és más Monarchia-regényekkel is. Hiszen a
„város”-nak, ahol a „vörös hajú segédfogalmazó”, Bormester Virgil a
származása titkát keresi, vannak a 19. századi felvidéki városokra
emlékeztető vonásai: társas élet, rendszeres összejárások, a Monarchia
viselkedéskultúrája, gesztusrendszere – miközben mindenhol ugyanazokat a
„megbüdösödött sorsokat”, „odakozmásodott életeket” találjuk.
Ámde a Hamvas-műben nem a szokványos módon konstruálódik meg a nyelvi
és nemzetiségi identitás monarchikus zavara. A Karneválban bemutatott össztársadalmi válságnak – bármennyire is hasonlít az a Kákánia-életérzéshez
– nincs ugyanis szociografikus vonzata: a regényben szinte nyoma sincs
osztály- vagy etnikai ellentéteknek. Léteznek ugyan stiláris jegyekkel
is leírható osztálykülönbségek, könnyen karikírozható „nyelvi szerepek”,
ámde a zűrzavarnak, az őrületnek ennél mélyebb, egzisztenciálisabb a jelentősége. Ráadásul a regény szereplői szatirikus-parodisztikus torzfigurák maradnak Kákánia bukása után is.
A regény példázatszerű jellegét a tárgyi valóság furcsa hiánya is felerősíti. A Karneválban
csak kevés olyan leírást találunk, ami a szövevényes cselekményt
valamilyen szociokulturálisan is ismerős fizikai valósághoz kötné. A
helyszínváltoztatásnak sincs sok jelentősége, Bormester Virgil ugyan
vonatra száll, de mindenütt ugyanazokkal a különcökkel találkozik. A
városnak, ahova megérkezik, egyáltalán nincs neve, noha még az
utcaneveket, sőt a házszámokat is pontosan ismerjük (Hárombéka tér 4.
stb). Ráadásul ebben az elbeszélésben, ahol szinte az egész földgolyót
beutazzuk, ahol eljutunk Kínába, Afrikába, Dél-Amerikába, a helynevek
egy részéről kiderül, hogy kitalált nevek, mint például
Licsipancs.
Talán a szabad függő beszéddel, a nehezen követhető nézőpontváltásokkal
érzékeltetett relativizmus is teszi olyan „megfoghatatlanná” a
szereplőket körülvevő tárgyi, fizikai környezetet:
„Bormester feláll. Hárombéka tér. Köd Vissza. Pipafüst, petróleumszag.
Reggel valaki, világos hang, egészen világoskék, egy kicsit színehagyott világoskék hang azt mondta:
Itt lakik Bormester Virgil úr?
Itt lakik, szólt Auguszta Kornélia, itt, kérem, tessék befáradni, azonnal ―
Hölgy keresi, hölgy, Améline tanárnő ―
Améline ―
Bormester úr, önt keresem. Kérem, jöjjön velem, igen, elkísér? Itt nem,
ez a környezet szörnyű, ugye elkísér? Kérem ―
Améline már nem a régi. Hol van a férfiak és a nők elválasztásának az
eszméje, a női állam megalapítása, hol van már a matriarchátus morális
szigora, az amazon, hol van már Améline, a régi?…[1]”
Vajon ki látja Améline-t? Ki beszél róla? Az elbeszélő vagy Bormester
Virgil? A „tárgyszerű”, fizikai valóság szinte feloldódik ebben a
sajátos szabad függő beszédben. („Bormester feláll. Hárombéka tér. Köd. Vissza. Pipafüst, petróleumszag.”)
Nemcsak a tér labirintus,
hanem maga az idő is. Az egyik rögeszmés szereplő, Fillér Joachim
szerint az egész időszámításunk elhibázott, Flórián, a Licsipancsról
fantáziáló hóbortos ügyész pedig kifejti, hogy bizonyos emberek
történetei a múltban folytatódnak. Az idő ilyen „incidensei”[2]
azért is tanulságosak, mert a „karnevál”, a szereplők eszelős
rögeszméssége lényegében a legnagyobb történelmi incidensek során sem
változik.
Az idő labirintusában azonban egy különös „incidens” mégiscsak fontos
szerepet tölt be, ez pedig az 1914-es év, a várva-várt „beteljesülés”
ideje. Erre az esztendőre a cselekmény kezdetén (1884-ben) a
legkülönfélébb spekulációk, apokaliptikus remények irányulnak. Barnabás
szerint 1914-ben a tudomány „az egész földön végleges diadalát fogja
ünnepelni”, Ágoston atya úgy véli, hogy a föld abban az évben „nyögve az
égre kiált”, és tűz fogja elemészteni, Herstal Raimund pedig a „nagy
békekorszak” bekövetkeztét reméli.
A regénybeli 1914-es év aztán rácáfol a szereplők várakozására. Vagy
mégsem? Mégsem olyan egyszerűen? Ebben az évben találkozik Bormester
Mihály Herstal Raimunddal, a vér szerinti édesapjával. Életükben először
és utoljára találkoznak, de nem ismernek egymásra.
Ámde a Karnevál
különös alapszituációja, filozófiai utalásai, alkímiával kapcsolatos
jelentésrétege sem fedheti el, hogy a műben rábukkanhatunk a 19. századi
magyar próza és különösen a Mikszáth-elbeszélések jellemző jegyeire is.
(Ami nem jelenti, hogy más elemző ne tájékozódhatna bármilyen más
irányba is.)
Hiszen az abszurdba hajló szatírának a magyar irodalomban már Hamvas előtt is voltak képviselői. Mikszáth Tót atyafiakjában is megfigyelhetjük, hogy miképp vált át abszurdba az anekdotikus-komikus-zsánerszerû ábrázolásmód.[3] Az Arany-kisasszony
novella hősei (a sohasem-élt gyerekeiről adomázgató Luppán lovag, az
„aranycsináló” Csemez István és Csutkás „csüggnek rajtam”-tanár úr és a
nevetséges szerelmespár) épp olyan groteszk módon beszélnek el egymás
mellett, és olyan szívtelenül közömbösek egymás iránt (nemcsak a
barátok, hanem apa a lánya iránt is), mint a Karnevál hősei.
A fekete várost pedig nemcsak „a paranoia, a fantasztikus átértelmezések és szerepcserék lendülete[4]” hatja át, hanem az örökös értékzavart és bizonytalanságérzetet kifejező farsang hagyományos szimbolikája is[5].
Ám érdekes, hogy az abszurd „életérzés” Mikszáthnál soha nem
univerzális, hanem mindig „helyhez”, „bizonyos helyekhez” kötött: Nedec,
Lőcse, Selmecbánya, Beszterce… stb.
A fekete város
azért is kínálhat jó összehasonlítási alapot, mert itt az abszurd
különcködések nem valamiféle nosztalgiából, tragikus vagy kedélyes
„időtévesztésből” fakadnak,[6] hanem a mindent átjáró bizonytalanságból és persze a mások érdekei, mániái iránti totális érzéketlenségből. A Karnevál
„monomániákusai” sem „avíttak”, nem kívánkoznak valamilyen régen volt
múltba, a képzelgéseik is a jövőre (az 1914-es évre) irányulnak.
A legabszurdabb, a Hamvas-műre emlékeztető „karneváli parádét” mégsem A fekete városban, hanem a Beszterce otromában
találjuk. A Vág mellett rendezett fogadás során már senki és semmi nem
az, aminek látszik. A besztercei „ünnepi küldöttség” színészekből áll,
akik a jelenetben a magyar történelem szimbolikus fordulatait
(honfoglalás, török elleni harcok, szabadságharc) parodizálják. A szerep
és a színész, a maszk és az arc itt végérvényesen szétválik.
Talán a saját sors elmulasztása áll a Karneválra
jellemző monomániák, groteszk figurációk hátterében is – természetesen
minden, a Mikszáth-művekre jellemző részletgazdagság vagy a szereplők
társadalmi hátterére utaló komikus panelek nélkül. A tulajdonnév, ez a
szüleinktől kapott örökség a Hamvas-műben szinte lefedi a teljes emberi
identitást, amolyan küldetésnek (de nem „történelmi” küldetésnek!)
számít – ezért is lehet Bormesterből az ostrom, a lelki megvilágosodás
idején (egy borpincében) a „Bor Mestere”[7],
vagyis megvilágosodott ember. De mindenki rossz név alatt éli végig az
életét, mindenki rögeszmék fogságában őrlődik (lévén elcserélt gyerek) –
Bormester Mihály az egyetlen, aki felnő a rá kiosztott névhez.
Hamvas kiforgatja a mikszáthi elbeszélés két klasszikus alappillérét: a
fiatal szerelmesek egymásra találását és a Mikszáth-prózában toposznak
számító patriarchális vendégeskedéseket, nagy lakomákat is. A Karneválban
a házasság az elrontott élet metaforája: Bormester Mihály a halott
kislánya fölött verekszik össze a feleségével, a frontról hazatérve meg
is fojtja Angélát (!) – ám kiderül, hogy ez a gyilkosság csak egy
mágikus aktus,[8]
amellyel Bormester a saját angyalával való találkozást készíti elő.
Különösen a Mikszáth-próza vagy a fényében érdekes, hogy nem a
házasságkötés, hanem a spirituális feleséggyilkosság vezeti el a hőst a
harmóniához.
A Karneválban
egy igen nagyszabású lakoma leírását is megtaláljuk. A három gyerekével
özvegyen maradt postamester, Hoppy Lőrinc hívja vendégségbe a város
előkelőit. A vendéglátó, Hoppy csirkecsontok, ételmaradékok, férgek
között „mászolyog”, a Hoppy-gyerekek, a „három árva” színházi előadása
botrányba fullad: a rögtönzött színpadon a kis Hoppy Melinda ruhája
lángra lobban, és a közönség fejvesztve menekül.[9]
A detektívregénynek az „okkult bohózatra” rávetülő narrációs sémája sem véletlenül szövi át a történetet, hiszen a Karnevál
épp az ok-okozatiságon alapuló elbeszélésformákat alakítja át. A
városba megérkező Bormester Virgil, a főhős édesapja – nem igazi
édesapja, hiszen Bormester Mihályt elcserélték Herstal Raimund kancellár
fiára – épp származása titkáról érdeklődik, mikor a licsipancsi
pástétomsütő meggyilkolásának vádjával letartóztatják. A pástétomsütő
soha nem élt, Licsipancs község sem található sehol – az egész
gyilkosság csak Flórián ügyész fejében létezik. Ám ezek után
bekövetkezik egy igazi emberölés is, Zorge Salamon meggyilkolása, de a
tettest itt sem tartóztatják le, noha az feladja magát a rendőrségen.
Bormester Mihály regény végi reinkarnációjának (?), Vidal
könyvtárosnak, az „apokaliptikus egzisztenciának” az 1945 utáni
„nyomozása”, hogy felderítse a szereplők bonyolult rokonsági hálózatát,
szintén a detektív kutatómunkájára emlékeztető vállalkozás. Vidalnak
sikerül kibogoznia az összekuszálódott szálakat, és az „oknyomozás”
megidézi ugyan a krimit, ám a „megfejtés” nem illik sem a családregény,
sem a krimi konvencióihoz: kiderül, hogy a regény szinte minden
szereplőjének a megvilágosodást átélt hős, Bormester Mihály az édesapja.
Ez a megoldás igencsak valószerűtlen az ok-okozatiságra épülő logika
világában. Miközben az egész regényt átszövő „elcserélt gyerek”-motívum
mégiscsak emlékeztet minket a romantikus tradícióra.
A klasszikus detektívregény arra a feltételezésre épül, hogy minden
tettnek valamilyen következménye van, és hogy a karakterek mindvégig
állandóak és megkülönböztethetetlenek maradnak. De a Karnevál
szereplői a Zorge-gyilkosság előtt maszkot cseréltek: mikor Bormester
Virgil a börtönből visszatér, döbbenten látja, hogy a szerzetesből
kocsmáros, a harcos feministából családanya-aspiráns, az álmodozóból
anarchista, a választékos úriemberből züllött csavargó lett. A szavak és
a nevek már csak ironikusan emlékeztetnek a korábbi „valóságra”.
„Tudja,
mi lett Tibetből? A Dalai Láma. Ágoston atya kilépett a szerzetből, és
kilépett a dogmatikából, és a vendéglőt megvette, és csapos lett, és az
inget a karján felgyűri, és méri a bort. Ez lett Tibetből, vendéglő a
Dalai Lámához. Már nem a régi. Akkor Barnabás Maximus sem halasztotta
tovább utazását, és elment Kelet-Ázsiába, és Ágoston atya kilépett a
dogmatikából, és megvette a Holdvilágot, és a cégtáblára mongol pofát
festett, ez a Dalai Láma…[10]”
És ez
mind nem elég: Bormester Mihály életrajza a történet egy adott pontján
kettéválik: a személyisége egyik fele elindul a déli, a másik az északi
harctérre. Ráadásul Bormester a halála után reinkarnálódik, és visszatér
mint „apokaliptikus egzisztencia.”
A mindennapi logika nem érvényesül a Karneválban
oly fontos „leszármazásrendjében” sem. Tulajdonképp kik is a szülei a
„vörös hajú segédfogalmazónak”, Bormester Mihály apjának? És hány
gyereke is van Bormester Mihálynak?
„A név előbb volt, mint a gyermek”,[11]
mondja az elbeszélő, Bormester Mihály a saját keresztnevére utalva.
Vajon a tulajdonnevek és nem a jellemek irányítják a történetet? Hiszen a
nevekben olyan lehetőségek (Virgil-Vergilius, Angéla stb.) rejtőznek,
amelyeket a főhőst kivéve nem is tudnak a szereplők valóra váltani. A
nevek a Karneválban olyan misztikus távlatokat ígérnek, mint Kosztolányi Édes Annájában (Anna, Angéla, Patikárius) – de csak ígérnek, ezek a lehetőségek csak távolról emlékeztetnek egy másféle történettípusra, gondolkodásmódra, világegészre.
A klasszikus detektívregényt a Karneváltól másképpen kiforgató Szürke galambban,
Tar Sándor regényében nem a jellemek, hanem a tulajdonnevek
funkcionálnak maszkokként. Ott a sok-sok felcserélt vagy eltorzított
névre tulajdonképpen semmilyen magyarázat sincs. A Karneválban viszont a névadás bizonytalansága (a Herstal fiú Bormester, a Bormester fiú valójában Herstal)
nemcsak a sors démoni kavargását érzékelteti, hanem ironikusan utal
valamilyen (gyakran transzcendens, valóra nem váltott, gyakran a
történeten túlmutató) lehetőségre is. („Tudja, mi lett Tibetből? A Dalai Láma”). A legtöbb név valami elveszett, soha be nem teljesült lehetőségre utal. A Karneválban ilyen értelemben igenis motivált a névadás.
A nevek zűrzavarában igenis létezik valamiféle „rendszer” – nagyon jól
látjuk, hogy milyen összefüggésrendszerek bomlottak fel, hogy mi miért nem érvényes. A világ bomlottságára, a karnevál okára
igenis létezik valamilyen adekvát magyarázat. Ennek alapján is úgy
vélhetjük, hogy minden meghökkentő újítás ellenére is a Karnevál talán erősebben kötődik a modernitáshoz, mint a posztmodernhez.
A fentieket másképp megfogalmazva: ha az olvasó nem érzékelné az
elbeszélés hagyományba (irodalomtörténeti hagyományba) való
beágyazottságát, talán nem is tudná élvezni a mű eredeti, innovatív, a
hagyományt „felforgató” vonásait sem. És minthogy ez a Hamvas-mű annyi
érintkezési pontot kínál a 19-20. század magyar prózájához, ideje lenne
végre ezeket egy aprólékos, alapos elemzés során számba venni.
Bánki Éva
[1] Hamvas Béla: Karnevál. I–III. MEDIO Kiadó. Szentendre. 1997., I. 221-222.
[2] Danyi Zoltán: Kivezetés a szövegből. Hamvas Béla regényei. Irodalmi Jelen Könyvek. Arad. 2008.
[3] Nyilasy Balázs: A jó palócok, tót atyafiak – in: Tiszatáj. 1997. I.
[4] Eisemann György: Mikszáth Kálmán. Korona Kiadó. Budapest. 1998. 157.
[5] Csűrös Miklós írja: „A
szöveg különben félreérthetetlen illúziókat tartalmaz a farsang és a
nagyböjt néprajzilag hagyományos küzdelmére, ami sok mindent megmagyaráz
a féktelen, tobzódó humor gátlástalanságából, a „fölfordult világ”
össze-visszaságából (szükségszerűen talál á Mikszáth erre a jellegzetes
toposzra, az ősi plebejus nevetéskultúra szaturnuszi emblémájára). A
bohózati jelleg átszínezi, de nem szünteti meg a tragikai indíttatást és
a mondanivaló metafizikai rétegét…”. (Csűrös Miklós: Mikszáth korszerűsége és A fekete város – in: Cs. M.: „Lesz idő, hogy visszatérhet”. Kráter. Budapest. 1994. 55-76. 71.
[6] Poszler ezekkel hozza kapcsolatba le a Mikszáthra jellemző „karneváltörténeteket” (P.Gy.: Karneválmegye vagy kísértetsziget? Mikszáth: A gavallérok – In: P. Gy.: Az eltévedt lovas nyomában. Balassi Kiadó. Budapest. 2008. 641-646.
[7] Danyi. 72.
[8] Danyi. 62.
[9]Hölgyeim
és uraim, önök most itt három árva gyereket fognak látni, legidősebb
fiam, Mithridates 7 éves, Melinda lányom 5 és fél, Horatio fiam 3 és
egynegyed. Kimondhatatlan az, hogy ez a három szegény árva mit szenved
anya nélkül ilyen emberrel, mint amilyen én vagyok, mert én, tisztelt
közönség, tudom, hogy mit jelent velem élni – (…) Az első
számban Hoppy Melinda kisasszony, mint a hoppydalom első száma,
táncszám, gyertyatánc, fekete gyászruhában gyertyatánc, a régi népek
mintájára tűztánc, bár Melinda kisasszony igazi tudása nem a táncban
rejlik, hanem az ének, tisztelt közönség, önök Melinda hangjáról még
sokat fognak hallani, a második Mithridates erőmutatványa, csodával
határos, a harmadik, a műsor csúcspontja, Hoppy Horatio úr
kultúrszavalata, címe az Árva gyerek imája a Hazához és a kultúrához,
írta Hoppy Lőrinc postamester, a negyedik szám élőkép, címe a Három árva
(…) Jobb lett volna elmenni, szólt a Féllábú. A többiek
helyeseltek, de a báró intett, hogy csend legyen. Végül senki sem
mozdult a bűvedelem miatt, mint később Hoppy mondta. A postamester
oldalt állt, kezét szájához tette, és brummogó hangon valami kürtöt vagy
mit akart utánozni, a toppanásra egyszerre csak előlépett Melinda
fekete selyempapír ruhában, és a két gyertya közé állt, de még meg sem
mozdult, mikor az egyik gyertya lángja ruháját elkapta, és máris
fellobbant. Ez volt, mint Hoppy mesélte, a borzanat és a dermedet. A
közönség első sorában négy nő állt, Bella, Marcella grófnő, Majoránna és
Améline. Mind a négyen azonnal odaugrottak, és a tüzet eloltották. A
többiek kiáltozni kezdtek. Féllábú az ajtót feltépte és kirohant.
Pergelin követte. (Hamvas. I. 97-98.)
[10] Hamvas. I. 192.