Hamvas Béla: Rilke levelei
(részlet)
Rilke sohasem írt sokat; életének utolsó tíz éve alatt még kevesebbet, mint előbb s az is alig jutott a nyilvánosság elé. Mondanivalójának nagyobb részét mintha mindig elhallgatta volna. Csak halála után derült ki, hogy szeretett írni. Leveleit összegyűjtötték és kiadták. Így most több kötet formájában birtokába jutottunk azoknak a csak-nem titkolt írásoknak, amelyek a nyilvánosság előtt való hallgatását érthetővé teszik.
Nyugodtan mondható, hogy éppen azért. Megmaradt benne a szellem ama nemessége, amely ha kifelé fordul, elvész. Tud az irodalom többet nyújtani, mint azt a gyengéd szépséget, a gondolkozásnak azt az előkelőségét, a kifejezésnek azt a közvetlenségét, amit egy költő levele? Vajon a költő nem saját költőségének színésze már ott, ahol verset ír –, és nem ott kell kiderülnie annak, hogy mennyire költő, ahol nem is gondol vele: levelében?
Rilke sohasem írt sokat; életének utolsó tíz éve alatt még kevesebbet, mint előbb s az is alig jutott a nyilvánosság elé. Mondanivalójának nagyobb részét mintha mindig elhallgatta volna. Csak halála után derült ki, hogy szeretett írni. Leveleit összegyűjtötték és kiadták. Így most több kötet formájában birtokába jutottunk azoknak a csak-nem titkolt írásoknak, amelyek a nyilvánosság előtt való hallgatását érthetővé teszik.
Ha az ember a
levelek közül egyet, akármelyiket, összehasonlít oly művel, amelyik abban az
időben éppen sikert aratott, arra az eredményre kell jutnia, hogy a levéllel
szemben a nyilvánosság előtt sikert aratott műben, legyen az még oly komoly,
van valami nem nemes. Most nincs szó a műnek ama fajtájáról, amelynek
osztályrésze az úgynevezett közönségsiker lett. Mert, ha a nagy könyvsikernek
egyáltalán van az irodalom számára tanulsága, ez csak az lehet, hogy a
közönség nem irodalmi fórum. Egy mű megítélésében az, hogy hány példányban
fogyott el, érdekes tényező, – távolról sem végső ítélet. És e tény inkább a
közönséget jellemzi, mint a művet. Az irodalmi mű szellemi megnyilatkozás. És
bármely mai szellemi megnyilatkozás, amit a közönség szívesen fogadott, mélyen
Rilke levelei alatt áll.
Nyugodtan mondható, hogy éppen azért. Megmaradt benne a szellem ama nemessége, amely ha kifelé fordul, elvész. Tud az irodalom többet nyújtani, mint azt a gyengéd szépséget, a gondolkozásnak azt az előkelőségét, a kifejezésnek azt a közvetlenségét, amit egy költő levele? Vajon a költő nem saját költőségének színésze már ott, ahol verset ír –, és nem ott kell kiderülnie annak, hogy mennyire költő, ahol nem is gondol vele: levelében?