Hétköznapi emlékek Hamvas Béláról, 4. rész - lejegyezte Dr Buttyán Kornélné
HAMVAS BÉLA születésének 115.-ik évfordulója
közeleg...
Egyszerre, minden megváltozott, ahogy Bokodról, - és Béla bácsitól, - távol kerültem.
A világ, - többé, már nem volt ugyanaz.
Éltem az életemet, jól - rosszul. Tanultam, dolgoztam megszállottan. Elértem, és megtettem azt, - amit akkor lehetett.
Aztán a Család, Szerelem, - Gyerek.
Gondok,bajok, - és mindenféle más. Peregtek az évek.
Nem hallottam Béla bácsiról, egészen addig, - amíg a Múzeum krt.-i könyves boltba eljutottam.
Ettől kezdve azonban, valamiféle, " jelenlétét ", - gyakran éreztem.
Nem tudom, hogy ez, - hogyan volt lehetséges.
Véletlenek sorozata lett volna?
Nem igazán hiszek a véletlenekben.
Ezek a, számomra jelentős, és különleges véletlenek, - nekem mindig valamiféle üzenetet hordoztak, és terelgettek valami felé.
Mintha időnként egy-egy pillanatra kapcsolatba kerültem volna a végtelennel, - a megfoghatatlannal.
Egy alkalommal, Szentendrén voltam éppen, - a Fő-téri görög templommal szemben volt egy könyves bolt, - ott vásároltam valamit.
A pénztárosnő, - miközben nekem csomagolt - odafordult a mellette álló asszonyhoz, és azt mondta :
-" Hamvas Béla, itt van eltemetve Szentendrén, az itteni köztemetőben. " -
Én, - szinte gyökeret vertem.
Miért éppen, - abban a pillanatban mondta?
Nem tudtam eddig, - hogy hol van eltemetve.
Akkor pedig éppen, - nem is hiszem, hogy gondoltam volna Hamvas Bélára.
A könyvet, amit vásároltam - nem Hamvas Béla írta.
A pénztárosnő szavai, - mégis, mintha nekem szóltak volna.
Úgy fogtam fel, mint egy üzenetet. Vettem.
Némi tétovázás után aztán elindultam megkeresni a temetőt. Nem tehettem mást.
De, - késő volt. Sötét volt. Féltem.
Nem találtam meg a sírt.
Nem Szentendrén laktam, - vissza kellett utaznom Bp.-re.
Utána pedig, úgy, ahogy volt, - igyekeztem elfelejteni ezt az egész szentendrei kirándulást.
Folytattam, a nagyon pörgős életemet, és megint csak, - a Babérliget könyvön kívül - nem olvastam el más könyvét.
Küszködtem Hamvas Bélával. Sokáig. Keményen.
A bor filozófiájába, - időnként belepislantottam, azonban, őszintén zavarba jöttem és elszégyelltem magamat attól, amit ott olvastam.
Valahogy, sehogy sem bírtam elképzelni, - hogy a szelíd, szolid, feddhetetlen életű Béla bácsi, - akitől, egy kétértelmű szót sem lehetett hallani soha, - egy nő térdhajlatában kotorászik, - vagy éppen, megszagolja. Nem ismertem rá.
Mintha, hirtelen, a hetedik egekből estem volna alá.
Olyan volt ez nekem, - mintha Gábriel arkangyalt csíptem volna azon, hogy egy nő bugyogóját húzogatja, - lefelé.
A Karnevál három kötetét, - csak rakosgattam, tologattam, - ide - oda .
Egyideig, nem tudtam rájönni az idegenkedésem okára.
Könyvek között nőttem fel. Mindenféle könyvet szerettem, - és mindent relolvastam, ami a kezembe került.
5 éves koromban, - már tudtam olvasni, és voltak saját könyveim.
A legelsőre is emlékszem, - Radnainé Bauer Erzsébet : " Az erdő élete télen ". Ebből a könyvből tanultam meg olvasni.
Szerettem a könyveket, - és szeretem ma is, természetesen.
A családommal, amióta az eszemet tudom, mi mindig olvastunk, - még a háború alatt is, - még lámpánál is .
Természetesen akkor is, - amikor már volt TV, - mivel a könyvet nem helyettesíti, nem helyettesítheti semmi.
Emlékszem nagyon pici koromban, szüleim kettős ágyába bújva, és köztük, keresztben, Édesapámnál volt a lábam, aki azt olvasás közben is simogatta, - Édesanyámnál pedig a karom, úgy hallgattam őket.
Szerettem hallani a hangjukat. Később pedig azt is, - amit olvastak.
Nem bibliát olvastak
Volt persze bibliánk is, - Édesapám, nagyritkán, - azt egyedül olvasta.
Édesanyám, verseket szokott olvasni, - és felolvasni.
Egészen a halálukig így volt ez.
Az olvasás, a könyv szeretete, - hozzátartozott a mindennapi életünkhöz.
Soha nem hallottam Kaffka Margit, Szabó Lőrinc, vagy Várnai Zseni, és Nagy László verseit - utóbbiaktól egyébként dedikált kötete is volt, - olyan szépen elmondani, - mint ahogyan azt az Édesanyám elmondta.
Gyerekkorromban Édesapám, és a testvéreim, felváltva olvastak fel, - minden mást. Dickenst, Jókait, Mikszáthot, Martin Andersen Nexöt, Moliere - t , és Dumas - t, Victor Hugo - t, Bernard Shaw - t, - de Növényhatározót is, - és Brehm - et, vagy Pallas-lexikont is.
Sajnos, Hamvas Bélától, - soha nem olvastunk semmit.
Sőt, - mégcsak nem is hallottunk róla.
Ami, pláne így utólag, nagyon szomorú.
* * * * *
Tehát, szerettem és szeretem a könyveket. Hamvas Bélától azonban idegenkedtem.
Hamvas Bélával, - nagy sokára rájöttem - az volt a legnagyobb bajom, azért nem olvastam, mert, - nem akartam odaadni érte Béla bácsit.
Sőt, veszíteni sem akartam belőle semmit.
Úgy éreztem, az az egyszerű, ám egyszerűségében is csodálatos ember, akit én ismertem , - teljesen eltörpülhet, elveszhet Hamvas Béla nagysága mellett.
Nem akartam ezt.
Hűséges voltam Béla bácsihoz.
Nem nagyon vágyódtam arra, - hogy jobban megismerjem Hamvas Bélát.
Évekkel később aztán, - újra történt valami.
Szentendrén, a Bogdányi -utcában, egy lakást néztem meg, amelyet szerettem volna megvásárolni.
A lakásban, az asztalon néhány újság volt, - legfelül, talán a Város Újságja, - fehér alapon, hatalmas fekete betűk, - nem lehetett nem észrevenni, - muszáj volt odanéznem, észre kellett vennem: " Meghalt Kemény Katalin ".
Ugyanazt éreztem akkor is, - hogy ez, - egy" üzenet ".
Nekem szól.
A lakásvásárlásból, nem lett semmi.
Az odautazásomnak, - ( és akkor, - nagyon messziről, rossz időben, télen kellett utaznom, ) - csak egyetlen értelme volt, az, hogy tudomást szerezhettem Kemény Katalin haláláról.
Nem kedveltem Kemény Katalint. A halála azonban, - mégis megérintett.
Imádkoztam érte.
Nem is keveset: Egész úton hazafelé, - Szentendrétől - Keszthelyig.
Síkos volt az út, - szakadt a hó, szembe szél fújt. Picike, ám csodálatos - kis Daihatsu - Charade - m alig bírt megbirkózni az úttal, és a hófúvásokkal.
Én meg a lelkiismeretemmel.
Végiggondoltam, újra és újra, - vajon, igazságtalan voltam - e Kemény Katalinhoz akkor, - amikor elítéltem őt, a mulasztásaiért, a keménységéért, és az önzéséért?
Mire hazaértem, - szépen, lassan, higgadtan, tárgyilagosan, - mindent végiggondoltam, és tudtam, hogy nem voltam igazságtalan.
Szerettem Béla bácsit, - és azt gondolom, járt volna neki az élettől, a fészek-meleg otthon, és a szerető gondoskodás, - de nem kapta meg.
Ezért, ma is azt gondolom, amit akkor régen, - nem voltam igazságtalan.
Útközben, pedig azt gondoltam, - nem is mulasztás volt az, - hanem bűn.
Amit akkor tett, - vagy éppen nem tett meg Kemény Katalin, - azt soha többé nem lehetett jóvátenni.
Útközben, hazafelé, teljesen letisztult bennem az érzés, - a haláluk sem változtatott rajta, változatlanul, tisztelem és szeretem Béla bácsit, - de változatlanul, nem kedvelem, és a szeretetlen magatartásáért, mélyen elítélem Kemény Katalint.
* * * * *
Sokféle, más "jelet " is "vettem " aztán, - a múló évek folyamán.
Ilyennek éreztem azt is, - amikor a Web - lapom Vendégkönyvében - ismeretlenül, és teljesen váratlanul egy meghívást kaptam S.Zsolttól, az éppen akkor alakuló, Hamvas B. Org.- ba.
Örültem neki, - de akkor, éppen csak elolvastam a megjelenő hírleveleiket, - és sok sikert kívántam S. Zsolt munkájához, áldásos tevékenységéhez, s az ,,elhivatottsághoz" amellyel ezt a nehéz küldetést, - Hamvas Béla munkásságának, emlékének ápolását felvállalta.
Eléggé hajszolt az életem, mind a mai napig, - nehezen tudok időt szakítani bármire is.
Nemrégiben, mégis úgy alakult, hogy hirtelen, - teljesen váratlanul, elhagytak engem a sürgős tennivalók.
Egyik pillanatról a másikra, rengeteg szabadidőt leltem. ( Isten segedelmével.)
És, ...éppen akkor, ...pont akkor, - megláttam a Hamvas Org. egyik levelében, - hogy Hamvas Béla születésének 110 évfordulója lesz.
Persze, gyakran gondoltam rá, - néha imádkoztam is érte, - de az éveit, nem tartottam számon.
Akkor, - ezt is, egy jelnek véltem.
Mivel gyönyörű, - napsütéses, sétára csalogató idő volt, - átmentem a rég elhunyt Édesanyám házába.
A déli oldalon a kertben, - a zsalus ablak alatt éppen, nyíltak a tavaszi virágok. A leánykökörcsin is teljes pompájában virágzott. Rengeteg volt belőle.
A finom halványrózsaszín, a törékeny fehér, a gyönyörű sötétrózsaszín,- és a bókoló pelyhes sötétlila, a feketekökörcsin.
Csak álltam ott, - és néztem őket.
Összeszorult a szívem.
Hamvas Bélára kellett volna gondolnom, aki annyira szerette ezeket a virágokat, - de én, Béla bácsira gondoltam, és őrá emlékeztem.
Egyszer,a saját névnapomat követően, - megkérdeztem tőle, - " Béla bácsi kérem, hogy tetszett a tegnapi ruhám...? " -
Teljesen elkomolyodva válaszolt:
- " A ruhájára nem emlékszem,...- mondta - de nagyon szép volt tegnap, olyan volt, mint egy fekete kökörcsin ".-
Meghökkentem.
Nem vettem bóknak a válaszát. Szó nélkül, dermedten álltam.
Ismertem a fekete kökörcsint, sok volt a kertünkben, - de vadon is ismertem.
Kora tavaszi, harsány kis virág volt, - és nagyon szőrös.
( Én pedig a bókot, szó szerint értelmeztem, - és, ugye, se szőrős nem voltam, se harsány..)
Több évtizeddel később tudtam csak meg, - a Babérligetkönyvböl, - hogy Béla bácsi kedvelte a kökörcsint. Nagyon is.
Itt, a kertben, - a születésnapja előtt, - a nyíló, és tündöklően szép kökörcsinek között, - döntöttem el, hogy leírom a Béla bácsiról őrzött emlékeimet.
Tudom, - kevéske az, amit átnyújthatok
De: - eddig, mindenhol csak Hamvas Béla, író és filozófus, - szörnyű, megalázó és méltatlan helyzetéről olvastam.
Méltatlan helyzete volt a munkahelyén,...- "szörnyű munkásszálláson ", - "pici és rendetlen szobában ", - " hajnalban, meg késő este ", - és "lopva ", - meg , - "az íróasztalfiókban ", - írta csodálatos műveit..." - állították róla, de ez, nem volt igaz.
"Hamvas, mint tudjuk élete legtermékenyebb időszakában, vagy húsz éven keresztül, legfeljebb Budapestre utazhatott kéthetente meglátogatni a feleségét, kicserélni az egyáltalán hozzáférhető könyveket, azután vissza a lármás, koszos, őrült erőműépítkezésekre, ahol hajnalonta írhatott csak pár órát. "
Micsoda nagyképűség azt írni, hogy: - ,,Hamvas, ,,mint tudjuk", ...Hogyhogy, mint tudjuk???... hogyhogy????....miért?...ki tudja még? A szerző?...és honnan a fenéből vette?!!!...
MERT MI, - AKIK VALÓBAN TUDJUK, AKIK VALÓBAN ISMERTÜK HAMVAS BÉLÁT, - EGÉSZEN MÁSKÉNT TUDJUK!
Különben, a T szerző, - ( bár a T. nyugodtan elmaradhatna!...) látott már közelről egyáltalán erőmű építkezést?... Vagy csak ráérő idejében halványan elképzelte?...-
Az erőműveket, ahol Béla bácsi dolgozott, rendkívül nagy tudású, magas képzettségű mérnök-emberek építették, hihetetlen lelkesedéssel, magukat nem kímélve, megfeszített tempóban, mély hivatástudattal.
A sodró lelkesedésük, és a személyes példamutatásuk pedig, - mindenkit magával ragadott. Bennünket, jelentéktelen beosztottakat is. Mindannyian tudtuk, a legkisebbtől a legnagyobbig, - hogy miért vagyunk ott.
Tudtuk, hogy miért dolgozunk.
Tudtunk lelkesedni a legjelentéktelenebb munkáért is, amit elvégeztünk, - mert a legkisebbnek is megvolt a helye. Céllal dolgoztunk, és nagy örömmel.
Ma, ez a fajta öröm, a munkában alig lelhető fel.
Béla bácsinak, otthon volt méltatlan helyzete, - nem a munkahelyén.
Munkahelyein ugyanis, a nagyon intelligens főnöke, ill. főnökei, kivétel nélkül mind tisztelték, becsülték, kedvelték, jó kapcsolatot ápoltak vele, - és pontosan tudták róla, hogy kicsoda.
A Tiszapalkonyai, valamint a Bokodi Erőmű építkezések történetét, valamint Hamvas Béla bácsival kapcsolatos emlékeit, történeteit, Szabó Mihály építésvezető mérnök úr, - akkori Főnökünk, - az ,,ÉLETEM EGY SZELET TÖRTÉNELEM" című művének III. kötetében, részletesen leírja.
Idéznék a könyvből, - de nincs rá felhatalmazásom, - azonban el szeretném mondani, hogy
Szabó Mihály úr, hiteles ember, amit Ő mond, vagy leír, az úgy volt, az úgy van, - arra mérget lehet venni.
Ő pedig azt írja, hogy Hamvas Béla, nem segédmunkás volt, - hanem raktáros. Az tehát, így igaz.
Szabó Mihály mérnök úr, - nagyon jól ismerte Hamvas Bélát, szinte baráti kapcsolatot ápoltak vele, a Feleségével együtt.
Nemhogy malter-tologatásra nem kényszerítette soha Béla bácsit, - de Ő volt az, aki raktárvezetőként, ill.raktárvezető-helyettesként alkalmazta, - és megteremtette annak lehetőségét, - részben a jó fizetéssel, a rugalmas munkaidővel, a kényelmes szolgálati lakással, stb. - hogy olyan körülmények között éljen Béla bácsi, ami teljes mértékben biztosította számára a megfelelő alkotói hátteret. A nyugalmat, a biztonságot, a kényelmet, a gondtalanságot, - és a védettséget.
Nem kellett tehát Béla bácsinak ,,kora hajnalban, árokparton, vagy íróasztalfiókban, lopva írnia a zajos, koszos őrült erőmű építkezéseken."...-
Szabó Mihály építésvezető mérnök úr, - emberi életet, és a megfelelő hátteret biztosította Béla bácsi számára.
Szabó Mihály mérnök úr nélkül, - és a bokodi évek nélkül, - a hideg, és rideg, ingerszegény ,,otthoni" környezetben sohasem született volna meg a Patmosz befejező része, valamint a SCIENCIA SACRA öt kötete.
Így tehát, a magyar, az európai, de a világirodalom is mondjon hálás köszönetet Szabó Mihály építésvezető mérnök úrnak, aki a könyvek megírását lehetővé tette.
Különben, annyi mindent írtak le Béla bácsiról, ami, nem hiteles, és annyi mindent hallgattak el, Kemény Katalinról, ami hiteles, - de mindegy, nem akarok mélyebben belemenni.
Soha, sehol, semmit nem írtak le azonban, - Hamvas Béla, az egyszerű, és hétköznapi ember, - egyszerű, és apró hétköznapi örömökkel teli, életéről.
Pedig, ilyen is volt.
Ebben az életében, amelyet én ismertem, - Bokodon, rengeteg ilyen, egyszerű és hétköznapi öröm létezett.
Nem volt ez hozzá, - az emberhez, - méltatlan élet!
Állandó, - belülről sugárzó mosolya is erről tanúskodott.
Örülök, - hogy ezeket legalább megélhette.
Örülök, hogy ezzel, - ennyivel, legalább, - megajándékozta Őt, - a Sors, - a sorsa.
Olvastam valahol, - hogy az életünkben, minden történésnek, - a földi élet szűk kis látókörébe be nem illeszthető, magasabb rendeltetése van.
Talán, ezért került Tiszapalkonyára, - segédmunkásnak.
Talán, ezért került Bokodra is.
Talán azért, - hogy képes legyen beteljesíteni a sorsát, - megírni a Patmosz befejező részét, - és a SCIENTIA SACRA második részét, - az öt kötetet.
Ha nem is volt boldog Hamvas Béla, - de ebben az életében, ezekben az években, Bokodon, amíg kedvére dolgozhatott, - legalább elégedett volt..
Csendben, zavartalan nyugalomban, - békességben élt. Mi pedig, a körülötte élők, a munkatársai, - szerettük Őt.
Élete, nem egy istenháta mögötti száműzetésbe kényszerített segédmunkás élete volt, a :-" hangos, - zajos, és őrült erőmű-építkezéseken ", : - gonosz, és primitív emberek között. .....-
Nem.
Minden szépre - jóra fogékony, egymás iránt is segítőkész, tisztességes emberek voltunk valamennyien.
Minden ellenkező híresztelés ellenére,- európaiak.
Mellettünk, velünk, köztünk, 13 évig, szabad, - és emberi élete volt Hamvas Bélának..
Aztán, - elment. -
Azt gondolom azért, - mert máshol, és másképpen, már nem is igen tudott élni.
Csak szabadságban, békességben, és szeretetben.
Itt hagyta azonban a gondolatait,szíve - lelke, szelleme kincseit.
Itt hagyta mindazt, - amiért a földre jött.
Azt, amit elmondása szerint, - senki más nem írhatott meg, - csak Ő. Egyedül Ő.
Valószínűleg, - nem fejezte be....-
Korán távozott....-
De amit befejezett, az itt maradt, - velünk, nekünk, - most már mindörökre.
Hamvas Béla, - nem tűnt el közülünk egészen.
Soha nem is fog.
Könyvei őrzik az Isteni arcát.
* * * *
Drága Béla bácsi,... az Ön arcát, - én őrzöm, ill. én is. - Hiszem azonban, hogy mások is, - akiket ismert, - s akik élnek még.
Őrzöm az emlékeket is.. Az összeset.
Egyszer, - egy picike piros almát kaptam Öntől, - amelyet a reggeli séta után, a zakója zsebéből húzott elő.
Az alma sötétpiros volt, apró aranyszínű pettyekkel.
A tenyerén forgatta, nézegette egy darabig, - mint egy virágot. Aztán, a zakója elején kifényesítette, újra megnézte, a fény felé tartotta, és elmosolyodott
Majd hirtelen felállt, - és szó nélkül, egy leírhatatlan mozdulattal átnyújtotta nekem.
Sok mindenféle ajándékot kaptam életemben, - brilliáns gyűrűtől, a Mercedes slusszkulcsáig, - ilyen mozdulattal, ilyen szívvel azonban, - soha semmit.
Béla bácsi, úgy adta át, - mintha Isten nyújtotta volna felém, - az országalmát
Őrzöm a Csendet is, - azt a Csendet, amelynek szépségét Ön mellett ismertem meg, - s amely végigkísért engem eddigi életemen.
Őrzöm a békét is, - azt a békét, - amelyet Öntől tanultam, megteremteni magamban. S amely jött velem, - végig az utamon.
Őrzöm a szavait, a hangját, és a mosolyát.
Azt a a régi verseskötetet azonban, - sajnos nem tudtam megőrizni.
Rég elhagyott engem - valahol útközben.
Benne néhány megmaradt " könyvjelzővel ", - ami pár, - száraz fűszál, vagy virág volt csupán, amit valahogy nem ,,gyomláltam ki", - s ami talán, nem is kellett volna oda, hiszen a könyv, már magától kinyílt, mindig ugyanott.
Lamartin : A tó.....-
Egy másik verset küldök most Önnek, - sok - sok szeretettel.
és, erősen hiszem is, - hogy a vers, odatalál:
Sose bánd.....
" a hang, .....a hangot a csend szüli meg,
és észre talán csak úgy veszed,
ha már vele -száll, vele zeng
szíved.....
a fényt a szem fura mágusaként
úgy zárja keretbe a vaksötét,
hogy élesen álljon a kép
eléd!
Sose bánd
azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ, -
csupa rész az egész,
bánat vagy nevetés, amíg élsz, -
de ha lenn, de ha fenn szívedet követed, - hazaérsz !
Míg hazaérsz,
itt ragyogunk, s vacogunk a csodák közepén,
vagy a lét peremén, hol a hang
meg a fény elenyész.
Sosem árt, ami ér, - sem a rossz
sem a jó
sose kész......
A csend ,.....a csendet a hang szüli meg,
és észre talán csak úgy veszed,
ha hozzásimulsz,
s vele tart szíved.
Sose bánd
azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ,
csupa rész az egész,
bánat vagy nevetés, amíg élsz, -
de ha lenn, de ha fenn szívedet követed, - hazaérsz !
Míg hazaérsz,
itt ragyogunk s vacogunk a csodák közepén,
vagy a lét peremén, hol a hang
meg a fény elenyész.
Sosem árt, ami ér, sem a rossz
sem a jó
sose kész.
Sose bánd
azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ,
csupa rész az egész,
bánat vagy nevetés,
amig élsz, -
de ha lenn, de ha fenn, szívedet követed, - hazaérsz ! "
Fodor Ákos
* * * * *
-...És, most: - Csókolom Béla bácsi, - egyszer majd találkozunk, - de most, - elköszönök.
Ezután is gyakran nézek az égre, mert hiszem, hogy onnan jött, - és oda távozott.
Keresem Önt, odafent, - ködben, fényben, hóesésben, a vonuló felhőkben, - és éjszaka a csillagok között.
Valahányszor felnézek az égre, legszívesebben integetnék. Aztán várnám, hogy, - csak egyetlenegyszer még!...- Ön újra visszaint...-
Keszthely, 2007 ápr. 20.
Dr Buttyán Kornélné
Molnár Márta
Email cím : buttyankornelne@gmail.com
Egyike vagyok a nagyon keveseknek, akik személyesen ismerték Őt.Erről szól a történet.
Egyszerre, minden megváltozott, ahogy Bokodról, - és Béla bácsitól, - távol kerültem.
A világ, - többé, már nem volt ugyanaz.
Éltem az életemet, jól - rosszul. Tanultam, dolgoztam megszállottan. Elértem, és megtettem azt, - amit akkor lehetett.
Aztán a Család, Szerelem, - Gyerek.
Gondok,bajok, - és mindenféle más. Peregtek az évek.
Nem hallottam Béla bácsiról, egészen addig, - amíg a Múzeum krt.-i könyves boltba eljutottam.
Ettől kezdve azonban, valamiféle, " jelenlétét ", - gyakran éreztem.
Nem tudom, hogy ez, - hogyan volt lehetséges.
Véletlenek sorozata lett volna?
Nem igazán hiszek a véletlenekben.
Ezek a, számomra jelentős, és különleges véletlenek, - nekem mindig valamiféle üzenetet hordoztak, és terelgettek valami felé.
Mintha időnként egy-egy pillanatra kapcsolatba kerültem volna a végtelennel, - a megfoghatatlannal.
Egy alkalommal, Szentendrén voltam éppen, - a Fő-téri görög templommal szemben volt egy könyves bolt, - ott vásároltam valamit.
A pénztárosnő, - miközben nekem csomagolt - odafordult a mellette álló asszonyhoz, és azt mondta :
-" Hamvas Béla, itt van eltemetve Szentendrén, az itteni köztemetőben. " -
Én, - szinte gyökeret vertem.
Miért éppen, - abban a pillanatban mondta?
Nem tudtam eddig, - hogy hol van eltemetve.
Akkor pedig éppen, - nem is hiszem, hogy gondoltam volna Hamvas Bélára.
A könyvet, amit vásároltam - nem Hamvas Béla írta.
A pénztárosnő szavai, - mégis, mintha nekem szóltak volna.
Úgy fogtam fel, mint egy üzenetet. Vettem.
Némi tétovázás után aztán elindultam megkeresni a temetőt. Nem tehettem mást.
De, - késő volt. Sötét volt. Féltem.
Nem találtam meg a sírt.
Nem Szentendrén laktam, - vissza kellett utaznom Bp.-re.
Utána pedig, úgy, ahogy volt, - igyekeztem elfelejteni ezt az egész szentendrei kirándulást.
Folytattam, a nagyon pörgős életemet, és megint csak, - a Babérliget könyvön kívül - nem olvastam el más könyvét.
Küszködtem Hamvas Bélával. Sokáig. Keményen.
A bor filozófiájába, - időnként belepislantottam, azonban, őszintén zavarba jöttem és elszégyelltem magamat attól, amit ott olvastam.
Valahogy, sehogy sem bírtam elképzelni, - hogy a szelíd, szolid, feddhetetlen életű Béla bácsi, - akitől, egy kétértelmű szót sem lehetett hallani soha, - egy nő térdhajlatában kotorászik, - vagy éppen, megszagolja. Nem ismertem rá.
Mintha, hirtelen, a hetedik egekből estem volna alá.
Olyan volt ez nekem, - mintha Gábriel arkangyalt csíptem volna azon, hogy egy nő bugyogóját húzogatja, - lefelé.
A Karnevál három kötetét, - csak rakosgattam, tologattam, - ide - oda .
Egyideig, nem tudtam rájönni az idegenkedésem okára.
Könyvek között nőttem fel. Mindenféle könyvet szerettem, - és mindent relolvastam, ami a kezembe került.
5 éves koromban, - már tudtam olvasni, és voltak saját könyveim.
A legelsőre is emlékszem, - Radnainé Bauer Erzsébet : " Az erdő élete télen ". Ebből a könyvből tanultam meg olvasni.
Szerettem a könyveket, - és szeretem ma is, természetesen.
A családommal, amióta az eszemet tudom, mi mindig olvastunk, - még a háború alatt is, - még lámpánál is .
Természetesen akkor is, - amikor már volt TV, - mivel a könyvet nem helyettesíti, nem helyettesítheti semmi.
Emlékszem nagyon pici koromban, szüleim kettős ágyába bújva, és köztük, keresztben, Édesapámnál volt a lábam, aki azt olvasás közben is simogatta, - Édesanyámnál pedig a karom, úgy hallgattam őket.
Szerettem hallani a hangjukat. Később pedig azt is, - amit olvastak.
Nem bibliát olvastak
Volt persze bibliánk is, - Édesapám, nagyritkán, - azt egyedül olvasta.
Édesanyám, verseket szokott olvasni, - és felolvasni.
Egészen a halálukig így volt ez.
Az olvasás, a könyv szeretete, - hozzátartozott a mindennapi életünkhöz.
Soha nem hallottam Kaffka Margit, Szabó Lőrinc, vagy Várnai Zseni, és Nagy László verseit - utóbbiaktól egyébként dedikált kötete is volt, - olyan szépen elmondani, - mint ahogyan azt az Édesanyám elmondta.
Gyerekkorromban Édesapám, és a testvéreim, felváltva olvastak fel, - minden mást. Dickenst, Jókait, Mikszáthot, Martin Andersen Nexöt, Moliere - t , és Dumas - t, Victor Hugo - t, Bernard Shaw - t, - de Növényhatározót is, - és Brehm - et, vagy Pallas-lexikont is.
Sajnos, Hamvas Bélától, - soha nem olvastunk semmit.
Sőt, - mégcsak nem is hallottunk róla.
Ami, pláne így utólag, nagyon szomorú.
* * * * *
Tehát, szerettem és szeretem a könyveket. Hamvas Bélától azonban idegenkedtem.
Hamvas Bélával, - nagy sokára rájöttem - az volt a legnagyobb bajom, azért nem olvastam, mert, - nem akartam odaadni érte Béla bácsit.
Sőt, veszíteni sem akartam belőle semmit.
Úgy éreztem, az az egyszerű, ám egyszerűségében is csodálatos ember, akit én ismertem , - teljesen eltörpülhet, elveszhet Hamvas Béla nagysága mellett.
Nem akartam ezt.
Hűséges voltam Béla bácsihoz.
Nem nagyon vágyódtam arra, - hogy jobban megismerjem Hamvas Bélát.
Évekkel később aztán, - újra történt valami.
Szentendrén, a Bogdányi -utcában, egy lakást néztem meg, amelyet szerettem volna megvásárolni.
A lakásban, az asztalon néhány újság volt, - legfelül, talán a Város Újságja, - fehér alapon, hatalmas fekete betűk, - nem lehetett nem észrevenni, - muszáj volt odanéznem, észre kellett vennem: " Meghalt Kemény Katalin ".
Ugyanazt éreztem akkor is, - hogy ez, - egy" üzenet ".
Nekem szól.
A lakásvásárlásból, nem lett semmi.
Az odautazásomnak, - ( és akkor, - nagyon messziről, rossz időben, télen kellett utaznom, ) - csak egyetlen értelme volt, az, hogy tudomást szerezhettem Kemény Katalin haláláról.
Nem kedveltem Kemény Katalint. A halála azonban, - mégis megérintett.
Imádkoztam érte.
Nem is keveset: Egész úton hazafelé, - Szentendrétől - Keszthelyig.
Síkos volt az út, - szakadt a hó, szembe szél fújt. Picike, ám csodálatos - kis Daihatsu - Charade - m alig bírt megbirkózni az úttal, és a hófúvásokkal.
Én meg a lelkiismeretemmel.
Végiggondoltam, újra és újra, - vajon, igazságtalan voltam - e Kemény Katalinhoz akkor, - amikor elítéltem őt, a mulasztásaiért, a keménységéért, és az önzéséért?
Mire hazaértem, - szépen, lassan, higgadtan, tárgyilagosan, - mindent végiggondoltam, és tudtam, hogy nem voltam igazságtalan.
Szerettem Béla bácsit, - és azt gondolom, járt volna neki az élettől, a fészek-meleg otthon, és a szerető gondoskodás, - de nem kapta meg.
Ezért, ma is azt gondolom, amit akkor régen, - nem voltam igazságtalan.
Útközben, pedig azt gondoltam, - nem is mulasztás volt az, - hanem bűn.
Amit akkor tett, - vagy éppen nem tett meg Kemény Katalin, - azt soha többé nem lehetett jóvátenni.
Útközben, hazafelé, teljesen letisztult bennem az érzés, - a haláluk sem változtatott rajta, változatlanul, tisztelem és szeretem Béla bácsit, - de változatlanul, nem kedvelem, és a szeretetlen magatartásáért, mélyen elítélem Kemény Katalint.
* * * * *
Sokféle, más "jelet " is "vettem " aztán, - a múló évek folyamán.
Ilyennek éreztem azt is, - amikor a Web - lapom Vendégkönyvében - ismeretlenül, és teljesen váratlanul egy meghívást kaptam S.Zsolttól, az éppen akkor alakuló, Hamvas B. Org.- ba.
Örültem neki, - de akkor, éppen csak elolvastam a megjelenő hírleveleiket, - és sok sikert kívántam S. Zsolt munkájához, áldásos tevékenységéhez, s az ,,elhivatottsághoz" amellyel ezt a nehéz küldetést, - Hamvas Béla munkásságának, emlékének ápolását felvállalta.
Eléggé hajszolt az életem, mind a mai napig, - nehezen tudok időt szakítani bármire is.
Nemrégiben, mégis úgy alakult, hogy hirtelen, - teljesen váratlanul, elhagytak engem a sürgős tennivalók.
Egyik pillanatról a másikra, rengeteg szabadidőt leltem. ( Isten segedelmével.)
És, ...éppen akkor, ...pont akkor, - megláttam a Hamvas Org. egyik levelében, - hogy Hamvas Béla születésének 110 évfordulója lesz.
Persze, gyakran gondoltam rá, - néha imádkoztam is érte, - de az éveit, nem tartottam számon.
Akkor, - ezt is, egy jelnek véltem.
Mivel gyönyörű, - napsütéses, sétára csalogató idő volt, - átmentem a rég elhunyt Édesanyám házába.
A déli oldalon a kertben, - a zsalus ablak alatt éppen, nyíltak a tavaszi virágok. A leánykökörcsin is teljes pompájában virágzott. Rengeteg volt belőle.
A finom halványrózsaszín, a törékeny fehér, a gyönyörű sötétrózsaszín,- és a bókoló pelyhes sötétlila, a feketekökörcsin.
Csak álltam ott, - és néztem őket.
Összeszorult a szívem.
Hamvas Bélára kellett volna gondolnom, aki annyira szerette ezeket a virágokat, - de én, Béla bácsira gondoltam, és őrá emlékeztem.
Egyszer,a saját névnapomat követően, - megkérdeztem tőle, - " Béla bácsi kérem, hogy tetszett a tegnapi ruhám...? " -
Teljesen elkomolyodva válaszolt:
- " A ruhájára nem emlékszem,...- mondta - de nagyon szép volt tegnap, olyan volt, mint egy fekete kökörcsin ".-
Meghökkentem.
Nem vettem bóknak a válaszát. Szó nélkül, dermedten álltam.
Ismertem a fekete kökörcsint, sok volt a kertünkben, - de vadon is ismertem.
Kora tavaszi, harsány kis virág volt, - és nagyon szőrös.
( Én pedig a bókot, szó szerint értelmeztem, - és, ugye, se szőrős nem voltam, se harsány..)
Több évtizeddel később tudtam csak meg, - a Babérligetkönyvböl, - hogy Béla bácsi kedvelte a kökörcsint. Nagyon is.
Itt, a kertben, - a születésnapja előtt, - a nyíló, és tündöklően szép kökörcsinek között, - döntöttem el, hogy leírom a Béla bácsiról őrzött emlékeimet.
Tudom, - kevéske az, amit átnyújthatok
De: - eddig, mindenhol csak Hamvas Béla, író és filozófus, - szörnyű, megalázó és méltatlan helyzetéről olvastam.
Méltatlan helyzete volt a munkahelyén,...- "szörnyű munkásszálláson ", - "pici és rendetlen szobában ", - " hajnalban, meg késő este ", - és "lopva ", - meg , - "az íróasztalfiókban ", - írta csodálatos műveit..." - állították róla, de ez, nem volt igaz.
"Hamvas, mint tudjuk élete legtermékenyebb időszakában, vagy húsz éven keresztül, legfeljebb Budapestre utazhatott kéthetente meglátogatni a feleségét, kicserélni az egyáltalán hozzáférhető könyveket, azután vissza a lármás, koszos, őrült erőműépítkezésekre, ahol hajnalonta írhatott csak pár órát. "
Micsoda nagyképűség azt írni, hogy: - ,,Hamvas, ,,mint tudjuk", ...Hogyhogy, mint tudjuk???... hogyhogy????....miért?...ki tudja még? A szerző?...és honnan a fenéből vette?!!!...
MERT MI, - AKIK VALÓBAN TUDJUK, AKIK VALÓBAN ISMERTÜK HAMVAS BÉLÁT, - EGÉSZEN MÁSKÉNT TUDJUK!
Különben, a T szerző, - ( bár a T. nyugodtan elmaradhatna!...) látott már közelről egyáltalán erőmű építkezést?... Vagy csak ráérő idejében halványan elképzelte?...-
Az erőműveket, ahol Béla bácsi dolgozott, rendkívül nagy tudású, magas képzettségű mérnök-emberek építették, hihetetlen lelkesedéssel, magukat nem kímélve, megfeszített tempóban, mély hivatástudattal.
A sodró lelkesedésük, és a személyes példamutatásuk pedig, - mindenkit magával ragadott. Bennünket, jelentéktelen beosztottakat is. Mindannyian tudtuk, a legkisebbtől a legnagyobbig, - hogy miért vagyunk ott.
Tudtuk, hogy miért dolgozunk.
Tudtunk lelkesedni a legjelentéktelenebb munkáért is, amit elvégeztünk, - mert a legkisebbnek is megvolt a helye. Céllal dolgoztunk, és nagy örömmel.
Ma, ez a fajta öröm, a munkában alig lelhető fel.
Béla bácsinak, otthon volt méltatlan helyzete, - nem a munkahelyén.
Munkahelyein ugyanis, a nagyon intelligens főnöke, ill. főnökei, kivétel nélkül mind tisztelték, becsülték, kedvelték, jó kapcsolatot ápoltak vele, - és pontosan tudták róla, hogy kicsoda.
A Tiszapalkonyai, valamint a Bokodi Erőmű építkezések történetét, valamint Hamvas Béla bácsival kapcsolatos emlékeit, történeteit, Szabó Mihály építésvezető mérnök úr, - akkori Főnökünk, - az ,,ÉLETEM EGY SZELET TÖRTÉNELEM" című művének III. kötetében, részletesen leírja.
Idéznék a könyvből, - de nincs rá felhatalmazásom, - azonban el szeretném mondani, hogy
Szabó Mihály úr, hiteles ember, amit Ő mond, vagy leír, az úgy volt, az úgy van, - arra mérget lehet venni.
Ő pedig azt írja, hogy Hamvas Béla, nem segédmunkás volt, - hanem raktáros. Az tehát, így igaz.
Szabó Mihály mérnök úr, - nagyon jól ismerte Hamvas Bélát, szinte baráti kapcsolatot ápoltak vele, a Feleségével együtt.
Nemhogy malter-tologatásra nem kényszerítette soha Béla bácsit, - de Ő volt az, aki raktárvezetőként, ill.raktárvezető-helyettesként alkalmazta, - és megteremtette annak lehetőségét, - részben a jó fizetéssel, a rugalmas munkaidővel, a kényelmes szolgálati lakással, stb. - hogy olyan körülmények között éljen Béla bácsi, ami teljes mértékben biztosította számára a megfelelő alkotói hátteret. A nyugalmat, a biztonságot, a kényelmet, a gondtalanságot, - és a védettséget.
Nem kellett tehát Béla bácsinak ,,kora hajnalban, árokparton, vagy íróasztalfiókban, lopva írnia a zajos, koszos őrült erőmű építkezéseken."...-
Szabó Mihály építésvezető mérnök úr, - emberi életet, és a megfelelő hátteret biztosította Béla bácsi számára.
Szabó Mihály mérnök úr nélkül, - és a bokodi évek nélkül, - a hideg, és rideg, ingerszegény ,,otthoni" környezetben sohasem született volna meg a Patmosz befejező része, valamint a SCIENCIA SACRA öt kötete.
Így tehát, a magyar, az európai, de a világirodalom is mondjon hálás köszönetet Szabó Mihály építésvezető mérnök úrnak, aki a könyvek megírását lehetővé tette.
Különben, annyi mindent írtak le Béla bácsiról, ami, nem hiteles, és annyi mindent hallgattak el, Kemény Katalinról, ami hiteles, - de mindegy, nem akarok mélyebben belemenni.
Soha, sehol, semmit nem írtak le azonban, - Hamvas Béla, az egyszerű, és hétköznapi ember, - egyszerű, és apró hétköznapi örömökkel teli, életéről.
Pedig, ilyen is volt.
Ebben az életében, amelyet én ismertem, - Bokodon, rengeteg ilyen, egyszerű és hétköznapi öröm létezett.
Nem volt ez hozzá, - az emberhez, - méltatlan élet!
Állandó, - belülről sugárzó mosolya is erről tanúskodott.
Örülök, - hogy ezeket legalább megélhette.
Örülök, hogy ezzel, - ennyivel, legalább, - megajándékozta Őt, - a Sors, - a sorsa.
Olvastam valahol, - hogy az életünkben, minden történésnek, - a földi élet szűk kis látókörébe be nem illeszthető, magasabb rendeltetése van.
Talán, ezért került Tiszapalkonyára, - segédmunkásnak.
Talán, ezért került Bokodra is.
Talán azért, - hogy képes legyen beteljesíteni a sorsát, - megírni a Patmosz befejező részét, - és a SCIENTIA SACRA második részét, - az öt kötetet.
Ha nem is volt boldog Hamvas Béla, - de ebben az életében, ezekben az években, Bokodon, amíg kedvére dolgozhatott, - legalább elégedett volt..
Csendben, zavartalan nyugalomban, - békességben élt. Mi pedig, a körülötte élők, a munkatársai, - szerettük Őt.
Élete, nem egy istenháta mögötti száműzetésbe kényszerített segédmunkás élete volt, a :-" hangos, - zajos, és őrült erőmű-építkezéseken ", : - gonosz, és primitív emberek között. .....-
Nem.
Minden szépre - jóra fogékony, egymás iránt is segítőkész, tisztességes emberek voltunk valamennyien.
Minden ellenkező híresztelés ellenére,- európaiak.
Mellettünk, velünk, köztünk, 13 évig, szabad, - és emberi élete volt Hamvas Bélának..
Aztán, - elment. -
Azt gondolom azért, - mert máshol, és másképpen, már nem is igen tudott élni.
Csak szabadságban, békességben, és szeretetben.
Itt hagyta azonban a gondolatait,szíve - lelke, szelleme kincseit.
Itt hagyta mindazt, - amiért a földre jött.
Azt, amit elmondása szerint, - senki más nem írhatott meg, - csak Ő. Egyedül Ő.
Valószínűleg, - nem fejezte be....-
Korán távozott....-
De amit befejezett, az itt maradt, - velünk, nekünk, - most már mindörökre.
Hamvas Béla, - nem tűnt el közülünk egészen.
Soha nem is fog.
Könyvei őrzik az Isteni arcát.
* * * *
Drága Béla bácsi,... az Ön arcát, - én őrzöm, ill. én is. - Hiszem azonban, hogy mások is, - akiket ismert, - s akik élnek még.
Őrzöm az emlékeket is.. Az összeset.
Egyszer, - egy picike piros almát kaptam Öntől, - amelyet a reggeli séta után, a zakója zsebéből húzott elő.
Az alma sötétpiros volt, apró aranyszínű pettyekkel.
A tenyerén forgatta, nézegette egy darabig, - mint egy virágot. Aztán, a zakója elején kifényesítette, újra megnézte, a fény felé tartotta, és elmosolyodott
Majd hirtelen felállt, - és szó nélkül, egy leírhatatlan mozdulattal átnyújtotta nekem.
Sok mindenféle ajándékot kaptam életemben, - brilliáns gyűrűtől, a Mercedes slusszkulcsáig, - ilyen mozdulattal, ilyen szívvel azonban, - soha semmit.
Béla bácsi, úgy adta át, - mintha Isten nyújtotta volna felém, - az országalmát
Őrzöm a Csendet is, - azt a Csendet, amelynek szépségét Ön mellett ismertem meg, - s amely végigkísért engem eddigi életemen.
Őrzöm a békét is, - azt a békét, - amelyet Öntől tanultam, megteremteni magamban. S amely jött velem, - végig az utamon.
Őrzöm a szavait, a hangját, és a mosolyát.
Azt a a régi verseskötetet azonban, - sajnos nem tudtam megőrizni.
Rég elhagyott engem - valahol útközben.
Benne néhány megmaradt " könyvjelzővel ", - ami pár, - száraz fűszál, vagy virág volt csupán, amit valahogy nem ,,gyomláltam ki", - s ami talán, nem is kellett volna oda, hiszen a könyv, már magától kinyílt, mindig ugyanott.
Lamartin : A tó.....-
Egy másik verset küldök most Önnek, - sok - sok szeretettel.
és, erősen hiszem is, - hogy a vers, odatalál:
Sose bánd.....
" a hang, .....a hangot a csend szüli meg,
és észre talán csak úgy veszed,
ha már vele -száll, vele zeng
szíved.....
a fényt a szem fura mágusaként
úgy zárja keretbe a vaksötét,
hogy élesen álljon a kép
eléd!
Sose bánd
azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ, -
csupa rész az egész,
bánat vagy nevetés, amíg élsz, -
de ha lenn, de ha fenn szívedet követed, - hazaérsz !
Míg hazaérsz,
itt ragyogunk, s vacogunk a csodák közepén,
vagy a lét peremén, hol a hang
meg a fény elenyész.
Sosem árt, ami ér, - sem a rossz
sem a jó
sose kész......
A csend ,.....a csendet a hang szüli meg,
és észre talán csak úgy veszed,
ha hozzásimulsz,
s vele tart szíved.
Sose bánd
azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ,
csupa rész az egész,
bánat vagy nevetés, amíg élsz, -
de ha lenn, de ha fenn szívedet követed, - hazaérsz !
Míg hazaérsz,
itt ragyogunk s vacogunk a csodák közepén,
vagy a lét peremén, hol a hang
meg a fény elenyész.
Sosem árt, ami ér, sem a rossz
sem a jó
sose kész.
Sose bánd
azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ,
csupa rész az egész,
bánat vagy nevetés,
amig élsz, -
de ha lenn, de ha fenn, szívedet követed, - hazaérsz ! "
Fodor Ákos
* * * * *
-...És, most: - Csókolom Béla bácsi, - egyszer majd találkozunk, - de most, - elköszönök.
Ezután is gyakran nézek az égre, mert hiszem, hogy onnan jött, - és oda távozott.
Keresem Önt, odafent, - ködben, fényben, hóesésben, a vonuló felhőkben, - és éjszaka a csillagok között.
Valahányszor felnézek az égre, legszívesebben integetnék. Aztán várnám, hogy, - csak egyetlenegyszer még!...- Ön újra visszaint...-
Keszthely, 2007 ápr. 20.
Dr Buttyán Kornélné
Molnár Márta
Email cím : buttyankornelne@gmail.com