Hétköznapi emlékek Hamvas Béláról, 3. rész - lejegyezte Dr Buttyán Kornélné
Mint mindenkinek, azt hiszem, Béla bácsinak is,
a " Gondviselés " nagy ajándéka volt, hogy néhány szép évet tölthetett
Bokodon, - nyugalomban, és zavartalan békességben.
Ezek voltak az utolsó alkotó évei.
Ugyan, miért nem tudnak erről az irodalomtörténészek?!
Nyugdíjazásától a haláláig, még több mint 4 év telt el!
Ez alatt az idő alatt azonban, - amit "otthon " töltött, - már csak egy könyv készült el, - és a nagyon szomorú levelek:
"....... Nem tud megvigasztalni senki, a jó Istenen kívül, de az nem szól hozzám...."
Hát nem akadt senki, aki megfogta volna a kezét, - akkor, amikor a halál, már ott állt az ágya előtt?
Amikor 1964 febr. vagy márciusban elköszöntünk Tőle, - erős volt, - és egészséges!
Mi történt vele? ....
Mi történt vele, - mi történhetett vele "otthon" ...?
A szombathelyi barátjához írt levele olyan, - mint egy segélykiáltás.
Hogyan juthatott ez a csodálatos ember, ilyen reménytelen, ilyen kilátástalan helyzetbe?
Erre, - továbbra is azt hiszem, - csak egyetlen lehetséges válasz van, - hiányzott az életéből a szeretet, ami megtarthatta, - és ami még itt tarthatta volna.
Öreg fát, - nem lehet átültetni.
13 évi távollét után, - hiszen, csak ritkán, legfeljebb vendégként járt haza, - nem lehetett könnyű megpróbálkozni azzal, - hogy újra összeszokjon a " kemény ", - Kemény Katalinnal.
Időközben mindketten megöregedtek, - alkalmazkodási készségük is megcsappanhatott.
Béla bácsi, - a 13 évi távollét alatt megszerethette a zavartalan egyedüllétet, - és nyilván, hiányzott neki.
Talán, hiányzott a teljes, korlátlan szabadság is, - a külön kuckó, - ahová elvonulhatott.
Talán hiányzott a végtelen, illatos mező, ahol a fűben elfeküdhetett, -...s ahol füvet rágcsálva nézte a madarakat és az eget.
Hiányzott a végtelen mező, - ahol az Őt körülölelő csendben, a lelke is szabadon repdesett.
Talán hiányoztak azok az emberek is, - akikkel 8-10-13 évig együtt élt és dolgozott, - s akik Őt kedvelték, tisztelték, - és szerették. - s akikhez Ő is kötődött.
Nem hiszem, hogy mindent otthagyva, - függetlenségét, - szépséges magányát, feláldozva, - könnyű szívvel tért volna vissza, a szeretet nélküli otthonba, - hogy újra felvegye egy örömtelen házasság igáját.
Nyilvánvalóan hiányzott a bokodi élete, - ami a saját külön élete volt - és nyilvánvalóan, hiányoztak a megszokott emberek is.
Legfőképpen, - talán Sz. Erzsike.
Erzsike maga volt a megtestesült jóság és kedvesség. Ha bármit tehetett valakiért, - akkor azt azonnal meg is tette.
Nem volt kifejezetten vidám ember.
Szemében, - és arcán azonban állandóan, valami nagyon halvány mosoly ült.
Ebben, - szinte, hasonlított Béla bácsihoz.
Sírni pedig úgy tudott, - ahogy még soha senkit nem láttam, - csendesen, hangtalanul, - almányi könnyeket hullatva, - miközben a szemében, a könnyek mögött, - a halvány mosolya bujkált.
Szerettem Erzsikét. Erzsikét, - mindenki szerette.
Erzsike, szabadidejében gépelni szokott Béla bácsinak, meg stencilezni. Rengeteget.
Béla bácsi pedig, tanácsot adott Erzsikének, - szintén rengeteget.
Erzsikének nem volt családja, - csak egy 14 - 15 év körüli nevelt fia, - aki állandó aggodalmat, gondot, és szinte megoldhatatlan problémákat okozott neki, -... de akit nagyon szeretett.
Erzsike, - kedves volt, gondoskodó, melegszívű, - fiatal, és szép.
Ha hasonlítanám valakihez, talán, - leginkább Hegyi Barbarához tudnám hasonlítani.
Picit ugyan barnább volt, - és pár kilóval több, - és persze nem öltözött olyan szépen, mint Hegyi Barbara, - de ez nem számít..
A mozgása, hangja, a mozdulatai, arcmimikája, - és a gyors beszéde is, - nagyon hasonlított rá.
Emlékszem, gyakran rontott be az irodánkba, - teljes ajtószélességgel, kopogás nélkül, feldúltan, - "Csókolombélabácsibajvan " - szöveggel.
Ilyenkor, felkeltem, és átmentem az ő irodájába, vagy P.Annihoz,
Erzsike, mindig, - megnyugodva jött vissza Béla bácsitól. Az almányi könnyei elapadtak, - sőt, - néha még dúdolgatott is.
Persze, - jött olyankor is, ha nem volt éppen problémája, - ugyanúgy, - sebesen, és teljes ajtószélességgel, - kopogás nélkül.
Csak a szöveg volt más: " Csókolombélabácsihoztamegykisteát. "
Télen meleget, - nyáron hideget, alumínium kannában. És, szalvétával letakarva hozta hozzá a poharat is.
Béla bácsi, - szívesen teázott, - és nyilván szívesen vette Erzsike gondoskodását is.
Erzsike, ( tudtunk róla, elmesélte ) - nehéz, és mostoha sorsot hagyott maga mögött, - amikor Bokodra jött.
Minden jó szóért hálás volt, - mindenkinek. Béla bácsira pedig úgy nézett fel, ahogy az ember Istenre néz. Tiszta szívvel, - végtelen hálával és szeretettel.
De, csak ennyi, - és,....semmi más.
( Milyen kár!... Milyen kár!!...- mondom, ma, - én...)
Béla bácsi, Erzsikének, - a békességet adta. Békét önmagával, - mindennel és mindenkivel, az egész világgal.
Amikor, egy- egy beszélgetés után Erzsike, eljött Béla bácsi irodájából, - szinte sugárzott ő is.
Ma ennyi év után, sokszor gondolok rá, - hogy hiába látszott egyszerű hétköznapi embernek Hamvas Béla, - hiába élte a mi, egyszerű, hétköznapi életünket, - mégiscsak más volt. Más volt, mint mi.
Nem volt közülünk való, - de akkor annak hittem.
Mintha egy szent reinkarnációja lett volna.
Volt egyfajta képessége, - hatalma.
Egy igazi, valóságos hatalma, - ami, nem hiszem, hogy földi hatalom lehetett.
Képes volt megszentelni maga körül, mindent, - az egész életet. A miénket is.
Talán, - ezért is volt más a mi életünk, - akkor, ott, Bokodon, Béla bácsi mellett, a főnökünk védőszárnyai alatt.
Természetesen, - én is szerettem Béla bácsit.
Sem akkor, sem ma, - nem tudom hasonlítani azt az érzést, - semmi máshoz.
Nem is hasonlítható.
Nem úgy szerettem, - ahogy az ember az Édesapját, nagyapját, fivérét, férjét, munkatársát, szomszédját, barátját, szerelmét, szeretőjét, gyerekét, lelkipásztorát szereti, - és pláne, nem úgy, - ahogy a főnökét.
Talán, - egy csillagot szeret így az ember, - vagy Gábriel arkangyalt.
* * * * *
Nagyon sokáig, - fogalmam sem volt arról, - hogy Hamvas Béla kicsoda.
Sok évvel ezelőtt aztán, a Múzeum krt.-i könyvesboltban, találtam egy könyvet.
Nem vagyok benne biztos, - de alighanem a Babérliget könyv lehetett.
Máig, - ez a kedvencem, és cipelem is magammal évek óta, - mindig, mindenhova.
A könyv, már akkor is elnyűtt volt, - nagyon sokan olvashatták előttem. A lapjai szamárfülesek voltak, - oldalak, sorok, aláhúzva, megjelölve, behajtogatva, - végig az egész könyvön. Nem baj. Ez se ártott neki.
Mára pedig én is rátettem néhány lapáttal, - én is megjelöltem, én is behajtogattam, - pedig nem szokásom, - és tele tűzdeltem papír fecnikkel. Már magától is kinyílik, ha felveszem, és akkor úgy érzem ez Béla bácsi üzenete nekem, - a mai napra. Úgy olvasom.
Úgy, - mint egy bibliát.
Akkor, mert tetszett a könyv, pár nappal később visszamentem, hogy újabbat vásároljak, - ugyanettől a szerzőtől.
A nagyon tájékozott eladó pedig, - aki egyébként rajongója volt Hamvas Bélának, - miközben könyvet keresett, mindent elmondott nekem, amit tudott róla.
Azt is, hogy különféle erőműveknél dolgozott, - és, azt is, hogy meghalt már.
Mintha a villám vágott volna belém, - úgy ért a felismerés.
Ott, - és akkor kellett rádöbbennem arra, hogy Hamvas Béla, - Béla bácsival lehet azonos.
Azért, reméltem, hogy, nem. Őszintén reméltem.
- Jaj, nem. Nem. Mégsem.
- Hátha,....- mégsem....-
Mert a gondolat, - szinte sokkolt.
Nem tudom miért, - de nem tudtam örülni Hamvas Bélának. Inkább szomorú voltam.
Egy idegen ember zuhant be az életembe, akivel, - nem tudtam mit kezdeni.
Egy idegen, - akiről sohasem hallottam.
Nem kellett nekem Hamvas Béla.
Nem akartam kicserélni, a " mi " Béla bácsinkat, akihez erősen kötődtem, - Hamvas Bélára.
Én, szerettem Béla bácsit, csodáltam, és egyszerű emberként is felnéztem rá.
Amikor azonban Hamvas Bélát olvastam, - nem a Babérliget könyvet, - hanem mást, - akkor, arra kellett gondolnom, hogy Ő, olyan hihetetlen magasságokban "élt " és " létezett ", - ahová én, mégcsak felnézni sem bírok.
Féltem, ha elolvasom a könyveit, - majd egy másik arc jelenik meg előttem, ami esetleg eltakarja, elhomályosítja, Béla bácsi jól ismert, - és számomra annyira kedves - arcát.
Nem akartam ezt.
Inkább nem olvastam Hamvas Bélát.
Egyideig aztán, - sértődött is voltam.
Nagyon.
Miért nem tudhattam én arról, - hogy ki volt Ő? Miért?...Miért?
Nem bízott Béla bácsi bennem? Ez a gondolat, lesújtott.
Először, sírva fakadtam. Aztán, - éjszakákon át nem aludtam miatta.
Rá kellett döbbennem, - hogy én elmeséltem neki a szörnyű kudarcomat, - Ő azonban nem mondott el nekem a sajátjáról semmit
Sokáig szomorkodtam miatta.
Egyideig aztán, - dacoltam is.
Ha nem, hát nem, - már nem lehet rajta változtatni.
Tettem a dolgomat.
Továbbra sem olvastam Hamvas Bélát.
Még a gondolatát is elhessegettem.
Nem kellett nekem Hamvas Béla. Nem. Megvoltam nélküle.
Emlékezni is csak Béla bácsira akartam.
Azonban - rá kellett döbbennem, hogy mindig történt, ill. történik valami, - és egyre gyakrabban, - ami folyton Hamvas Béla felé " terelget ", ill. terelgetett.
" Muszáj " volt , vele foglalkoznom, - akár akartam, akár nem.
Elég volt ránézni a Szerb Antal verseskötetre, - ami Bokodon is velem volt, - s amelyet ráérő időnkben, felváltva lapozgattunk Béla bácsival. Ő, - gyakrabban, mint én.
Néha elvitte a sétáira is, és telerakta - könyvjelzőként, - és frissen lepréselt virágokkal, levelekkel, fűszálakkal, - amit persze én azonnal kigyomláltam belőle.
Ha ránéztem a verseskötetre, - muszáj volt Béla bácsira gondolni.
Közben, telt az idő. Tettem a dolgomat.
Béla bácsi ?....Vagy Hamvas Béla ?... Nem tudtam összemosni őket.
Nekem, - két különböző ember volt.
Az meg egészen biztos, - hogy számomra, - az előbbi volt fontosabb, - és értékesebb.
Vissza - vissza tértem a Múzeum krt.-i könyvesboltba újabb könyvekért .
Megvettem, ami kapható volt, - de nem olvastam el a könyveit, csak gyűjtögettem, és néha-néha belepislantottam.
Folyton, - halasztottam az olvasást. Mindig találtam kifogást, hogy miért.
A Gondviselés azonban, - továbbra is Hamvas Béla felé terelgetett.
A Múzeum krt.-i könyvek után, - lányom, fiatal orvos udvarlója, aki minden fellelhetőt elolvasott Hamvas Bélától, és Hamvas Béláról, - szinte állandóan, róla beszélt.
Lányom is szerette Hamvas Bélát, - sokat olvasott, és sokat idézett is tőle.
Baráti körük, szintén Hamvas Bélát olvasott, idézett, - Hamvas Bélát "elemzett", vagy Hamvas Béláról beszélt.
Isten bocsássa meg nekem, - de úgy tűnt, - a csapból is Hamvas Béla folyik.
Így, akarva - akaratlanul, körülöttem éltek a gondolatai.
Meg kellett hallanom őket.
Sok töprengés után, - számtalan mentőkörülményt keresve, - lassan mégiscsak megenyhültem, és fokozódó érdeklődéssel hallgattam, bárkit, - ha róla beszélt.
Egészen addig, - amíg, egyszercsak ráébredtem, hogy elmúlt....-. Valóban nagyon fájt, - hogy nem volt hozzám bizalma, de elmúlt.
És akkor, -.... hirtelen megértettem.
Amikor együtt dolgoztam Béla bácsival, fiatal voltam, - nagyon elkényeztetett, - és majdnem gyerek, - a koromnál is fiatalabb.
Éretlen.
Miért éppen velem osztotta volna meg a gondjait?
Alkalmatlan voltam, - nem méltatlan, - a bizalmára.
Megkönnyebbültem ettől.
Szinte szerettem volna megölelni azt a drága, mosolygó szemű öregembert, - akitöl 1964 márc.- ban sírva búcsúztam el, nyakába borulva, sok -sok puszival, - akihez az ajtóból visszarohantam mégegyszer megölelni, - s akinek megígértem, hogy visszajövök még ide, - Bánhidáról is, - vagy akárhonnan. Még a világ végéről is.
Mire azonban - pár héttel később - visszamentem, Ő, már nem volt ott.
Soha többé nem láttam.
Tovább a negyedik, befejező részhez
Forrás itt
Ezek voltak az utolsó alkotó évei.
Ugyan, miért nem tudnak erről az irodalomtörténészek?!
Nyugdíjazásától a haláláig, még több mint 4 év telt el!
Ez alatt az idő alatt azonban, - amit "otthon " töltött, - már csak egy könyv készült el, - és a nagyon szomorú levelek:
"....... Nem tud megvigasztalni senki, a jó Istenen kívül, de az nem szól hozzám...."
Hát nem akadt senki, aki megfogta volna a kezét, - akkor, amikor a halál, már ott állt az ágya előtt?
Amikor 1964 febr. vagy márciusban elköszöntünk Tőle, - erős volt, - és egészséges!
Mi történt vele? ....
Mi történt vele, - mi történhetett vele "otthon" ...?
A szombathelyi barátjához írt levele olyan, - mint egy segélykiáltás.
Hogyan juthatott ez a csodálatos ember, ilyen reménytelen, ilyen kilátástalan helyzetbe?
Erre, - továbbra is azt hiszem, - csak egyetlen lehetséges válasz van, - hiányzott az életéből a szeretet, ami megtarthatta, - és ami még itt tarthatta volna.
Öreg fát, - nem lehet átültetni.
13 évi távollét után, - hiszen, csak ritkán, legfeljebb vendégként járt haza, - nem lehetett könnyű megpróbálkozni azzal, - hogy újra összeszokjon a " kemény ", - Kemény Katalinnal.
Időközben mindketten megöregedtek, - alkalmazkodási készségük is megcsappanhatott.
Béla bácsi, - a 13 évi távollét alatt megszerethette a zavartalan egyedüllétet, - és nyilván, hiányzott neki.
Talán, hiányzott a teljes, korlátlan szabadság is, - a külön kuckó, - ahová elvonulhatott.
Talán hiányzott a végtelen, illatos mező, ahol a fűben elfeküdhetett, -...s ahol füvet rágcsálva nézte a madarakat és az eget.
Hiányzott a végtelen mező, - ahol az Őt körülölelő csendben, a lelke is szabadon repdesett.
Talán hiányoztak azok az emberek is, - akikkel 8-10-13 évig együtt élt és dolgozott, - s akik Őt kedvelték, tisztelték, - és szerették. - s akikhez Ő is kötődött.
Nem hiszem, hogy mindent otthagyva, - függetlenségét, - szépséges magányát, feláldozva, - könnyű szívvel tért volna vissza, a szeretet nélküli otthonba, - hogy újra felvegye egy örömtelen házasság igáját.
Nyilvánvalóan hiányzott a bokodi élete, - ami a saját külön élete volt - és nyilvánvalóan, hiányoztak a megszokott emberek is.
Legfőképpen, - talán Sz. Erzsike.
Erzsike maga volt a megtestesült jóság és kedvesség. Ha bármit tehetett valakiért, - akkor azt azonnal meg is tette.
Nem volt kifejezetten vidám ember.
Szemében, - és arcán azonban állandóan, valami nagyon halvány mosoly ült.
Ebben, - szinte, hasonlított Béla bácsihoz.
Sírni pedig úgy tudott, - ahogy még soha senkit nem láttam, - csendesen, hangtalanul, - almányi könnyeket hullatva, - miközben a szemében, a könnyek mögött, - a halvány mosolya bujkált.
Szerettem Erzsikét. Erzsikét, - mindenki szerette.
Erzsike, szabadidejében gépelni szokott Béla bácsinak, meg stencilezni. Rengeteget.
Béla bácsi pedig, tanácsot adott Erzsikének, - szintén rengeteget.
Erzsikének nem volt családja, - csak egy 14 - 15 év körüli nevelt fia, - aki állandó aggodalmat, gondot, és szinte megoldhatatlan problémákat okozott neki, -... de akit nagyon szeretett.
Erzsike, - kedves volt, gondoskodó, melegszívű, - fiatal, és szép.
Ha hasonlítanám valakihez, talán, - leginkább Hegyi Barbarához tudnám hasonlítani.
Picit ugyan barnább volt, - és pár kilóval több, - és persze nem öltözött olyan szépen, mint Hegyi Barbara, - de ez nem számít..
A mozgása, hangja, a mozdulatai, arcmimikája, - és a gyors beszéde is, - nagyon hasonlított rá.
Emlékszem, gyakran rontott be az irodánkba, - teljes ajtószélességgel, kopogás nélkül, feldúltan, - "Csókolombélabácsibajvan " - szöveggel.
Ilyenkor, felkeltem, és átmentem az ő irodájába, vagy P.Annihoz,
Erzsike, mindig, - megnyugodva jött vissza Béla bácsitól. Az almányi könnyei elapadtak, - sőt, - néha még dúdolgatott is.
Persze, - jött olyankor is, ha nem volt éppen problémája, - ugyanúgy, - sebesen, és teljes ajtószélességgel, - kopogás nélkül.
Csak a szöveg volt más: " Csókolombélabácsihoztamegykisteát. "
Télen meleget, - nyáron hideget, alumínium kannában. És, szalvétával letakarva hozta hozzá a poharat is.
Béla bácsi, - szívesen teázott, - és nyilván szívesen vette Erzsike gondoskodását is.
Erzsike, ( tudtunk róla, elmesélte ) - nehéz, és mostoha sorsot hagyott maga mögött, - amikor Bokodra jött.
Minden jó szóért hálás volt, - mindenkinek. Béla bácsira pedig úgy nézett fel, ahogy az ember Istenre néz. Tiszta szívvel, - végtelen hálával és szeretettel.
De, csak ennyi, - és,....semmi más.
( Milyen kár!... Milyen kár!!...- mondom, ma, - én...)
Béla bácsi, Erzsikének, - a békességet adta. Békét önmagával, - mindennel és mindenkivel, az egész világgal.
Amikor, egy- egy beszélgetés után Erzsike, eljött Béla bácsi irodájából, - szinte sugárzott ő is.
Ma ennyi év után, sokszor gondolok rá, - hogy hiába látszott egyszerű hétköznapi embernek Hamvas Béla, - hiába élte a mi, egyszerű, hétköznapi életünket, - mégiscsak más volt. Más volt, mint mi.
Nem volt közülünk való, - de akkor annak hittem.
Mintha egy szent reinkarnációja lett volna.
Volt egyfajta képessége, - hatalma.
Egy igazi, valóságos hatalma, - ami, nem hiszem, hogy földi hatalom lehetett.
Képes volt megszentelni maga körül, mindent, - az egész életet. A miénket is.
Talán, - ezért is volt más a mi életünk, - akkor, ott, Bokodon, Béla bácsi mellett, a főnökünk védőszárnyai alatt.
Természetesen, - én is szerettem Béla bácsit.
Sem akkor, sem ma, - nem tudom hasonlítani azt az érzést, - semmi máshoz.
Nem is hasonlítható.
Nem úgy szerettem, - ahogy az ember az Édesapját, nagyapját, fivérét, férjét, munkatársát, szomszédját, barátját, szerelmét, szeretőjét, gyerekét, lelkipásztorát szereti, - és pláne, nem úgy, - ahogy a főnökét.
Talán, - egy csillagot szeret így az ember, - vagy Gábriel arkangyalt.
* * * * *
Nagyon sokáig, - fogalmam sem volt arról, - hogy Hamvas Béla kicsoda.
Sok évvel ezelőtt aztán, a Múzeum krt.-i könyvesboltban, találtam egy könyvet.
Nem vagyok benne biztos, - de alighanem a Babérliget könyv lehetett.
Máig, - ez a kedvencem, és cipelem is magammal évek óta, - mindig, mindenhova.
A könyv, már akkor is elnyűtt volt, - nagyon sokan olvashatták előttem. A lapjai szamárfülesek voltak, - oldalak, sorok, aláhúzva, megjelölve, behajtogatva, - végig az egész könyvön. Nem baj. Ez se ártott neki.
Mára pedig én is rátettem néhány lapáttal, - én is megjelöltem, én is behajtogattam, - pedig nem szokásom, - és tele tűzdeltem papír fecnikkel. Már magától is kinyílik, ha felveszem, és akkor úgy érzem ez Béla bácsi üzenete nekem, - a mai napra. Úgy olvasom.
Úgy, - mint egy bibliát.
Akkor, mert tetszett a könyv, pár nappal később visszamentem, hogy újabbat vásároljak, - ugyanettől a szerzőtől.
A nagyon tájékozott eladó pedig, - aki egyébként rajongója volt Hamvas Bélának, - miközben könyvet keresett, mindent elmondott nekem, amit tudott róla.
Azt is, hogy különféle erőműveknél dolgozott, - és, azt is, hogy meghalt már.
Mintha a villám vágott volna belém, - úgy ért a felismerés.
Ott, - és akkor kellett rádöbbennem arra, hogy Hamvas Béla, - Béla bácsival lehet azonos.
Azért, reméltem, hogy, nem. Őszintén reméltem.
- Jaj, nem. Nem. Mégsem.
- Hátha,....- mégsem....-
Mert a gondolat, - szinte sokkolt.
Nem tudom miért, - de nem tudtam örülni Hamvas Bélának. Inkább szomorú voltam.
Egy idegen ember zuhant be az életembe, akivel, - nem tudtam mit kezdeni.
Egy idegen, - akiről sohasem hallottam.
Nem kellett nekem Hamvas Béla.
Nem akartam kicserélni, a " mi " Béla bácsinkat, akihez erősen kötődtem, - Hamvas Bélára.
Én, szerettem Béla bácsit, csodáltam, és egyszerű emberként is felnéztem rá.
Amikor azonban Hamvas Bélát olvastam, - nem a Babérliget könyvet, - hanem mást, - akkor, arra kellett gondolnom, hogy Ő, olyan hihetetlen magasságokban "élt " és " létezett ", - ahová én, mégcsak felnézni sem bírok.
Féltem, ha elolvasom a könyveit, - majd egy másik arc jelenik meg előttem, ami esetleg eltakarja, elhomályosítja, Béla bácsi jól ismert, - és számomra annyira kedves - arcát.
Nem akartam ezt.
Inkább nem olvastam Hamvas Bélát.
Egyideig aztán, - sértődött is voltam.
Nagyon.
Miért nem tudhattam én arról, - hogy ki volt Ő? Miért?...Miért?
Nem bízott Béla bácsi bennem? Ez a gondolat, lesújtott.
Először, sírva fakadtam. Aztán, - éjszakákon át nem aludtam miatta.
Rá kellett döbbennem, - hogy én elmeséltem neki a szörnyű kudarcomat, - Ő azonban nem mondott el nekem a sajátjáról semmit
Sokáig szomorkodtam miatta.
Egyideig aztán, - dacoltam is.
Ha nem, hát nem, - már nem lehet rajta változtatni.
Tettem a dolgomat.
Továbbra sem olvastam Hamvas Bélát.
Még a gondolatát is elhessegettem.
Nem kellett nekem Hamvas Béla. Nem. Megvoltam nélküle.
Emlékezni is csak Béla bácsira akartam.
Azonban - rá kellett döbbennem, hogy mindig történt, ill. történik valami, - és egyre gyakrabban, - ami folyton Hamvas Béla felé " terelget ", ill. terelgetett.
" Muszáj " volt , vele foglalkoznom, - akár akartam, akár nem.
Elég volt ránézni a Szerb Antal verseskötetre, - ami Bokodon is velem volt, - s amelyet ráérő időnkben, felváltva lapozgattunk Béla bácsival. Ő, - gyakrabban, mint én.
Néha elvitte a sétáira is, és telerakta - könyvjelzőként, - és frissen lepréselt virágokkal, levelekkel, fűszálakkal, - amit persze én azonnal kigyomláltam belőle.
Ha ránéztem a verseskötetre, - muszáj volt Béla bácsira gondolni.
Közben, telt az idő. Tettem a dolgomat.
Béla bácsi ?....Vagy Hamvas Béla ?... Nem tudtam összemosni őket.
Nekem, - két különböző ember volt.
Az meg egészen biztos, - hogy számomra, - az előbbi volt fontosabb, - és értékesebb.
Vissza - vissza tértem a Múzeum krt.-i könyvesboltba újabb könyvekért .
Megvettem, ami kapható volt, - de nem olvastam el a könyveit, csak gyűjtögettem, és néha-néha belepislantottam.
Folyton, - halasztottam az olvasást. Mindig találtam kifogást, hogy miért.
A Gondviselés azonban, - továbbra is Hamvas Béla felé terelgetett.
A Múzeum krt.-i könyvek után, - lányom, fiatal orvos udvarlója, aki minden fellelhetőt elolvasott Hamvas Bélától, és Hamvas Béláról, - szinte állandóan, róla beszélt.
Lányom is szerette Hamvas Bélát, - sokat olvasott, és sokat idézett is tőle.
Baráti körük, szintén Hamvas Bélát olvasott, idézett, - Hamvas Bélát "elemzett", vagy Hamvas Béláról beszélt.
Isten bocsássa meg nekem, - de úgy tűnt, - a csapból is Hamvas Béla folyik.
Így, akarva - akaratlanul, körülöttem éltek a gondolatai.
Meg kellett hallanom őket.
Sok töprengés után, - számtalan mentőkörülményt keresve, - lassan mégiscsak megenyhültem, és fokozódó érdeklődéssel hallgattam, bárkit, - ha róla beszélt.
Egészen addig, - amíg, egyszercsak ráébredtem, hogy elmúlt....-. Valóban nagyon fájt, - hogy nem volt hozzám bizalma, de elmúlt.
És akkor, -.... hirtelen megértettem.
Amikor együtt dolgoztam Béla bácsival, fiatal voltam, - nagyon elkényeztetett, - és majdnem gyerek, - a koromnál is fiatalabb.
Éretlen.
Miért éppen velem osztotta volna meg a gondjait?
Alkalmatlan voltam, - nem méltatlan, - a bizalmára.
Megkönnyebbültem ettől.
Szinte szerettem volna megölelni azt a drága, mosolygó szemű öregembert, - akitöl 1964 márc.- ban sírva búcsúztam el, nyakába borulva, sok -sok puszival, - akihez az ajtóból visszarohantam mégegyszer megölelni, - s akinek megígértem, hogy visszajövök még ide, - Bánhidáról is, - vagy akárhonnan. Még a világ végéről is.
Mire azonban - pár héttel később - visszamentem, Ő, már nem volt ott.
Soha többé nem láttam.
Tovább a negyedik, befejező részhez
Forrás itt