„Lehet koncentráltan élni” - Weiner Sennyey Tibor beszélget Dúl Antallal a Hamvas-naplók megjelenése alkalmából
„Tapasztalatból tudom: a Hamvas-olvasók egy része azt sem tudja, hogy Hamvas Béla él-e még vagy sem, némelyek pedig csak annyit hallottak róla az egyetemen, hogy irracionális, zavaros fejű, dilettáns misztikus.” - 2010. szeptember elején került a könyvesboltokba Hamvas Béla naplóinak kétkötetes kiadása. Ez alkalomból a megjelenés előtti napokban megkerestük Dúl Antalt, a Hamvas-hagyaték gondozóját.
Forrás: Irodalmi Jelen Online„Lehet koncentráltan élni”
Beszélgetés Dúl Antallal a Hamvas-naplók
megjelenése alkalmából
WST: Te vagy a Hamvas-hagyaték őrzője,
gondozója; sokan megkérdezték már, mégis jobb innen kezdeni: hogyan
kerültek hozzád Hamvas Béla szövegei?
Dúl
Antal: 1967-ben olvastam egy közkézen forgó szamizdatot, a Scientia
sacrát, amit ronggyá olvasva adtunk kézről kézre. Én harmadéves
teológushallgatóként a mélypontra jutottam az egész teológiával, mint
valami teljesen fölösleges racionális-dogmatikus légvárral, amelynek már
alig van köze a kereszten kivérzett Krisztushoz. Arra gondoltam, a
komoly munka az, ha valaki szenet lapátol vagy a szövőgyárban dolgozik,
mi pedig valami megfoghatatlan, finom álomfátylat szövögetünk. A
Scientia Sacra kézirata megmutatta, hogy a szellemhez létezik más
perspektíva is, s éppen a gondolat ereje az, ami a szövőgyárat vagy a
szénlapátolást is meghatározza.
WST: Ezt olvasva érett meg az elhatározás benned, hogy találkoznod kell a szerzővel?
Dúl Antal: Igen. Meg is kerestem, találkoztunk, és
leveleztünk is – főként csak arról, hogy mikor találkozzunk újra. Már
az első találkozás után kéziratokat is kaptam gépelésre, Az ősök nagy
csarnokának egy-egy részletét. Ez tartott ’68 nyaráig, amikor Hamvas
Béla elment Füredre a Szívkórházba, ahonnan nagyon legyengülve, még
betegebben jött vissza. Ha valaki beteg akar lenni, menjen
szanatóriumba, mondta. A legtöbbet a szobatársaitól szenvedett. Szokol
rádiókból a jobb oldalán „cselédzene szólt”, ahogy a hatvanas évekbeli
tánczenét nevezte, miközben a bal oldalán cigányzene nyekergett.
Októberig jártam hozzá, amikor a következő találkozó előtt hallottam,
hogy agyvérzést kapott. Bevitték az Uzsoki Kórházba, ahol néhány óra
alatt beszéd- és mozgásképtelenné vált, és három napra rá meghalt.
Amint Az ősök nagy csarnokának másolásába kezdtem,
úgy éreztem, megkaptam az életfeladatot. Elhatároztam, hogy ezeket a
szövegeket olyan állapotba fogom hozni, hogy publikálhatóak legyenek,
bár nyilvánosan még Hamvas nevét sem volt szabad kiejteni. Így kezdtem
járni Kemény Katalinhoz, akivel harminchat évig dolgoztunk a szövegeken.
WST: Mit jelentett az pontosan, hogy „dolgoztatok a szövegeken”?
Dúl Antal: Elsősorban a kéziratok leírását és a
szövegek nyomdai előkészítését. Ez részben valóban csak a leírást,
részben azonban elég erős szerkesztői munkát is jelentett, mert Hamvas
írásaiból számos szövegvariáns és szamizdat készült. – De, például, A
magyar Hüperiont Hamvas Béla maga is évtizedenként átdolgozta, a
Regényelméleti fragmentumot ötször írta át és rövidítgette. És persze
rendezni kellett az iratokat, dobozolni, katalogizálni. Időközben
botcsinálta könyvtáros lettem, s Katalinnak ez kapóra jött. Pedig nem
voltam igazi könyvtáros, ehhez túl hanyag és felületes vagyok, nem
„aratószűz”-precíz típus, aki mindent a helyére tesz, és rendben tart. A
Hamvas távozását követő harminc év isteni nyugalomban telt, mert nem
szorongatott bennünket a határidő. Amióta elkezdtük kiadni a könyveket,
tapasztalom, hogy mennyivel rosszabb a helyzet ma, amikor rendre
megjelent az életünkben a hajsza, a nyomdai leadások napja, az
ösztöndíjak, pályázatok terminusai, és nem utolsósorban az olvasók
sürgetése.
WST: Hányadik kötet lesz a Naplók? Egy vagy két kötet? Huszonharmadik és huszonnegyedik kötet.
Dúl Antal: Két kötet, és így is nagyon megcsonkított szöveg.
WST: Mit jelent a „megcsonkított”?
Dúl Antal: Sok szövegrészt már leírása előtt ki
kellett hagynunk. Egyébként a kéziratok leírásával Danyi Zoltánt bíztam
meg, és már az elején láttuk, hogy a teljes anyag nem közölhető.
WST: Mennyi ideig csinálta ő ezt?
Dúl
Antal: Három évig. Nem főállásban, hiszen eközben saját írásait is
„gondoznia” kellett. Nagyon jól beletanult a kéziratok kibetűzgetésébe,
rendezésébe. Már kezdetben szelektáltuk a szöveget, és a németül,
franciául, angolul készült naplórészleteket eleve elhagytuk. Ugyancsak
elhagytuk sok tucat könyv kijegyzetelését, noha ezekbe értékes
kommentárok vannak belefűzve. De elhagytuk azokat is, amelyek az olvasók
többségének abszolút enigmatikusnak tűnhetnek, és úgy ítéltük, ezeket
csak néhány Hamvas-kutató értené. Az összkiadás más, mint a kritikai
kiadás, ez válogatott és szerkesztett publikációt jelent. A kritikai
kiadásban kutya kötelessége a közreadónak szóról szóra mindent közölni –
ez Hamvas naplóinál ezerötszáz oldalt jelentett volna a most kiadott
hétszázzal szemben.
WST: Hogy néznek ki ezek a naplók? Hamvas minden évben egységes füzeteket vezetett?
Dúl Antal: Raktáros korszakában 1950 és 1964
között nagy papírhiányban szenvedett. A hőerőmű használt papírjaira írt,
tervrajzok, hivatalos iratok hátuljára. A5-ös formára vágatta őket, és
két kemény tábla között egy zsineggel átkötötte, s évről évre beletette
egy durva deszkából ácsolt faládába. Nem mintha a publikálásukra gondolt
volna. Műterveihez szolgáltak volna segédanyagként, de nem hiszem, hogy
később gyakran elővette volna őket. Harminc kötet került így a ládába,
és én még annak idején Kemény Katalinnak megfogadtam, hogy rendbe
teszem, és amit lehet, kiadok belőlük. De egyre halogattam a munkát.
Ezért jött jól Danyi Zolinak a segítsége, mert ő hűségesen begépelte az
egyáltalán nem könnyen olvasható kézírást.
Ezt követően alaposan meghúztam, válogattam, itt-ott meg is szerkesztettem az anyagot.
Volt olyan is, hogy szögletes zárójelezni vagy
lábjegyzetelni kellett néhány mondatot. Úgy véltem, nem szabad
rázúdítani egy rejtvényszöveget az olvasóra. Így is kétes, hogy az
ifjabb olvasóknak van-e fogalmuk arról, mit jelent a totális
diktatúrában, az ÁVO és ÁVH által cenzúrázott világban élni, és mit
jelentett Hamvas életében Inota vagy Tiszapalkonya.
WST: De – ha szabad megjegyeznem – nyilván nem
a Naplókkal kezdi az olvasó Hamvas Béla műveit, akik pedig már eljutnak
a Naplókig, azok általában tudják, mit jelent Hamvas életében
Tiszapalkonya vagy Inota.
Dúl Antal: Nem így van. Sok olyan visszajelzést
kaptam ifjú emberektől, hogy a Rákosi-érában nem is lehetett olyan nehéz
az élet, és egyébként is Hamvas saját merevségének köszönhette sorsát,
mert némi megalkuvás árán békén hagyták volna. Aki „belül” van – ahogy
te, mint irodalmár belül vagy –, az tud róla, mert tájékozódott a
korszakról. A hatvanas évek közepe felé saját munkatársnője is arról ír,
hogy milyen békés napokat töltöttek együtt egy blokkház irodájában, és
az életrajzírók alaptalanul sötét mitológiába költik a szenvedő Hamvas
raktáros életét. E szemtanú a puha diktatúra viszonyait vetíti vissza az
ötvenes évekre, és elfelejti, hogy más feltétek között éltünk ötvenhat
előtt és után. Tapasztalatból tudom:
a Hamvas-olvasók egy része azt sem tudja, hogy Hamvas Béla él-e még
vagy sem, némelyek pedig csak annyit hallottak róla az egyetemen, hogy irracionális, zavaros fejű, dilettáns misztikus.
WST: És ezek a könyvek tisztázhatják e helyzetet?
Dúl Antal: Ellenkezőleg. Az előítéleteket
nyilvánvalóan a nem Hamvas-olvasók hangoztatják. Azok pedig, akik
„ráhangolódtak”, értetlenül hallgatják a fanyalgók kifogásait. Azt
hiszem,
a naplók csak még tovább mélyítik e megosztottság szakadékát.
És itt valamit azért el kell mondanom: ezt a
naplót nem lett volna szabad most kiadni. Egyáltalán nem a nyilvánosság
számára készült.
WST: Mégis kiadtátok.
Dúl Antal: Igen, valamiféle tehetetlenség folytán.
Kaptunk rá némi határidős ösztöndíjat, meg hát Danyi Zoli leírta, és ha
már leírta, szerkesztette, és persze én is tovább szerkesztettem…
szóval kiadtuk. Most, utólag úgy gondolom, hogy a Hamvas-életmű utolsó
két kötete lehetett volna. A teljes gyűjtemény talán harminchárom műből
áll majd: a megjelent cikkek a két háború között – nagyon kemény, jó
írások, két kötetben; művészeti írások egy könyvben; levelek egy vagy
két kötetben; a szatirikus és korai írások egy-egy kötetben, s
szeretnénk a végére egy ún. tudományos segédanyagot illeszteni,
indexeket, mutatókat, életrajzi jegyzeteket, személyneveket,
szómagyarázatokat, fotókat összegyűjteni.
WST: Jó esetben megéljük az utolsó kötetet is.
Dúl Antal: Te talán, de, remélem még számomra sem egészen lehetetlen.
WST: Régebben azt mondtad: Hamvas mindig megteremti a következő kötetek fedezetét. Ma is igaz ez?
Dúl Antal: Már egyre kevésbé. E két könyv ugyan a
nyomdában van, de előlegben, és most kell elgondolni, honnan tudom
összekoldulni a kiadáshoz még hiányzó hárommilliót. Pedig már
klasszikusaink egyikéről van szó, mert
Hamvas Béla észrevétlenül bekerül a klasszikusok közé.
Olyan, mintha Kosztolányit vagy József Attilát
kellene valakinek kiadni privát ügyként, szűkös magánerőből – az ám,
hazám. Persze Hamvas más, mint a gimnáziumi tankönyvek számon tartott,
de nem olvasott szerzői. Az ő helye inkább az „egyetemes emberiség”
gimnáziumának tankönyvében lehet.
WST: Kicsit beszéljünk még arról, hogy mi a baj a Naplókkal. Rossz a szöveg, vagy nem szeretted?
Dúl
Antal: Ez nem a szeretem–nem szeretem kérdése. Úgy gondolom, nagyon
benne kell lenni Hamvas gondolatvilágában ahhoz, hogy az ő
magánhasználatra lejegyzett slágvortjait valaki követni tudja. Mondok
egy példát. Egy helyen azt mondja, hogy: megbeszélni a verbalitás
kérdését – Határ Győző. Mit mond ez az olvasónak? Aki ismeri e szavak
hátterét, tudja, hogy Határ Győző szinte naponta látogatta Hamvast a
’40-es évek végéig. A Tristram Shandy fordításához is tőle kapott
ösztönzést. Utána a viszonyuk kicsit megromlott, mert Hamvas nyíltan
megmondta Határnak, hogy üres szófüzéreket gyárt, és barokkos
szóvirágaival meghamisítja Sterne-t. Határ nyelvzsonglőr, de nélkülözi
az elmélyültséget. A hiteles logosznak teremtő ereje van. Ha a szó a
helyén van, vagy ahogy Patandzsali mondja, „ha az ember a nem hazudást
megvalósítja, akkor szavai valósággá válnak”. Így érthető a jánosi
mondat, hogy kezdetben volt a szó, és a szó Istennél volt. (János
evangéliuma 1, 1–3.) És e szóból robbant ki a világ. Ezt minden korban
csak a nagyon tudatos emberek értették; a logosz a dolgok eszmei
struktúrája, a finom teste, amelyre az egész világ szövete ráépül. Ezért
jelent kivételes felelősséget írni. A sértett Határ későbbi írásaiban
igyekszik lealacsonyítani korábbi mesterét, de a mesterre kimondott
becsmérlő szavak a tanítványra rendre visszahullanak. Nos, vajon mindez a
„verbalitás” megjegyzésből kiolvasható? Nyilvánvaló, hogy e szavakat
Hamvas saját maga emlékeztetésére jegyezte föl.
WST: Korábban folyóiratokban olvastam
összegfüggő naplórészeket is. Szétválnak a naplóban a követhető és
nehezen követhető részek?
Dúl Antal: A naplók egyetlen sora sem reflektál az
olvasóra. Nagy önfegyelemre volt szükség, hogy ne szerkesszem túl a
töredék mondatokat, és ne próbáljam folyamatos „értelmes” szöveggé
gyúrni. Ez persze odáig nem ment, hogy bármit is átírtam volna. Nem
nyúltam bele a mondatokba, csak olyan módon, hogy a hiányzó névelőket
kitettem, gondolván, hogy ezáltal kicsit epikussá, olvashatóbbá válik a
szöveg...
WST: Hogy érted, hogy „nem nyúltál bele a mondatokba”?
Dúl Antal: Nem írtam át egyetlen mondatot sem, de
előfordult, hogy kihúztam egy-egy részt, és egybeolvasztottam a
szöveget. Vagy közéékeltem szögletes zárójelben feloldó szavakat. Danyi
Zolival ölre menő harcot vívtunk a betoldások megengedhetőségéről, ami
elég sok feszültséget teremtett köztünk, de végül nagyon pozitív lett,
mert ő az advocatus diaboli szerepét játszotta, és engem gyakran
visszalépésre késztetett. A szerkesztés napjaiban folyamatosan fölmerült
közöttünk a verbális és a személyes hitelesség konfliktusa. Ilyen
konfliktusokkal terhes lehetett az ókori vallások szent szövegeinek sok
évszázados kanonizációja, hiszen se Buddha, se Jézus nem írt le egyetlen
szót sem.
WST: Szöveghű közlést szeretett volna Danyi Zoli?
Dúl Antal: Így van. „Ragaszkodjunk a töredékes
materiális alaphoz, az objektív szöveghűséghez. Nem kellenek szögletes
zárójelek.” Ezzel a szemlélettel ma minden tudományos kutató mélységesen
egyetért. Én nem. Mit is mondott Origenész? A Szentírásnak sok rétege
van. Minden szövegnek van testisége – a betűk maguk, de van pszichikuma,
azaz mítoszvilága is, és van pneumatikus szintje, szellemisége is. Az
archaikus kor pedig csak erre a szellemi hitelességre figyelt, és a
verbalitást rendre, folyamatosan változtatgatta. Ezért tér el egymástól
mind a négy evangélium szövege, holott szellemileg mind hiteles.
WST: De ezt a naplót mégis csak Hamvas Béla írta. Te a feladatodnak érezted, hogy értelmezd ezeket a szövegeket?
Dúl Antal: Kétségtelen, hogy tettem néhány szövegépséget nem sértő gesztust az olvasó felé.
WST: Azt gondolod, hogy az olvasó nem tudja értelmezni a szövegeket?
Dúl Antal: Egészen biztosan nem. Ha együtt
dolgozott volna Kemény Katalinnal harminchat évig, akkor talán sejtene
valamit, mert némely mondat hátterét homályosan ismerné.
WST: Visszatérve ehhez a problémához,
szerintem érdekes kérdés a Naplókkal kapcsolatban, s talán az olvasók
számára is, hogy két egészen más elmélettel vagy felfogással
közelítettek a Hamvas-hagyatékhoz, és ha jól értem, a műhelyeteken belül
is. Mert végül is ez egy műhely, amit te létrehoztál Hamvas körül, és
valamilyen megosztottságot teremtett; hogy te nem egy, a szövegekhez
ragaszkodó közlést próbáltál felépíteni, hanem már egy értelmezettet.
Erről van szó?
Dúl
Antal: Egyáltalán nem. A szöveg szó szerint hűséges. Csupán a
kihagyásokért, a szögletes zárójelekért és a lábjegyzetekért folyt a
harc. Talán már unalmas, hogy ismételni kell, de ez a szöveg nem olyan,
mint a Márai-napló, vagy egy úgynevezett „irodalmi napló”, vagy egy
irodalmi levél, egy episztola, amely eleve reflektál az olvasóra. Márai
műgonddal, szépen formált mondatokba fogalmazza a napok történéseit,
mint aki tudja, hogy azt egyszer olvasni fogják. Fél szemmel midig az
olvasóra figyel.
Hamvas nem gondolta soha, hogy tiszapalkonyai magánfeljegyzéseit valaha is közreadják.
Ezért is érzem magam rosszul, hogy kinyomtattuk, hiszen műhelymunkát adtunk ki.
WST: Gondolom, hogy Hamvas többi művének az
olvasásához, tehát ha időrendbe mellé helyezik, ez a most megjelent két
kötet azért adhat valamit.
Dúl Antal: Talán csak a szakértőknek. E kötetek
megjelenését nagy várakozás előzte meg, mert a naplók mindig izgalmasak.
Beleshetünk az író magánéletébe, intim gondolataiba és műhelytitkaiba.
WST: Gondolod, hogy Hamvas nem tudta, hogy meg fognak jelenni a munkái?
Dúl Antal: Azt, hogy a munkái megjelennek,
valószínűleg feltételezte, és azt is, hogy előbb-utóbb lesz egy világ,
amelyik befogadja. De nem érdekelte igazából – mondjuk úgy, ez számára
merőben másodrendű kérdés volt. A realizációs úthoz tartozó eszköze volt
az írás, mert koncentrált állapotba hozta, és lelassítva az
asszociációk végtelen seregét, rendet teremtett a gondolatrengetegben.
Más szabadon asszociálni, és más a gondolatokat koherens szöveggé
munkálni.
WST: Beszéltünk a
szerkesztésről a Naplók kapcsán, beszéljünk egy kicsit a tartalomról.
Mondtad, hogy „schlagwortok”-at kapunk, ezeket letisztáztuk; mondtad,
hogy „szerkesztés” – erről is beszéltünk. Jellemző Hamvas más szövegeire
egyfajta társadalomkritika, filozófiakritika vagy tudománykritika is.
Mennyire tartják ezt a kritikai hozzáállást a Naplók?
Dúl
Antal: Minden naplóban a személyes élet mozzanatai kapnak hangsúlyt. De
a Hamvas naplóit olvasóknak lehetetlen nem észrevenniük, hogy a háborús
megpróbáltatás, a hányattatás, az éhezés, a terror és a fenyegetettség
napi gondját minden élethelyzetben háttérbe szorítja írói programja.
Egyetlen pillanatra sem felejti, hogy mi a vállalása. Az is kitűnik,
hogy nagyon magas moralitást követel meg önmagával szemben.
A szellemi embert onnan lehet felismerni,
mondja, hogy mindazt a követelményt, amit másokkal szemben megfogalmaz,
először magán kéri számon.
Vajon én beváltottam a mások iránt támasztott követeléseimet?
Éppen ezért a szellemi ember kifelé nem követel. Nem csapkod, nem hadakozik, nem sértődik, nem gyűlölködik; mindent visszafordít önmagára. Ha valaki nem a rendtörvény szabályai szerint él, maga vonja önmagát ítélet alá. A tudatosság ott kezdődik, amikor az ember önmagára reflektál. Ez azonban még nem éberség. Kierkegaard óta tudjuk, hogy az önreflexió az individualitás alapmozdulata. A vallásos stádium a merő önreflexiót meghaladva két kérdést mérlegel: mit teszek a magam, és mit a mások üdvéért. De a legmagasabb emberi stádium, amiről Kierkegaard már nem tud – a „negyedik” –, a vallásos stádiumot is meghaladja. Hamvas is e két birodalom határán mozog: az egyik a vallásosság, az exotéria, a másik – mondjuk így – az egységtudat ébersége, az ezotéria. Ez az intellektuális „skizofrénia” a naplókban nagyon megmutatkozik. Nagyon keskeny ösvényen halad. Ha egy picit az egyik irányba elmozdul, belezuhan abba a rajongó-önmarcangoló gyerekkori vallásosságba, amit otthonról hozott az evangélikus lelkész fia, aki nagyon alapos biblikus-vallásos kiképzést kapott; de vele együtt egy exoterikus látásmódot, amelyben a tőlünk független totális különlét, a mindenség fölött uralkodó Isten trónol. Ez a vallásosság különösen a negyvenes évek végéig keríti hatalmába, olyan esetekben, mint például az ostrom idején, amikor a kiscelli múzeum pincéjében majdnem éhen haltak. A másik énje az ezoterikus, aki tudja, hogy minden megnyilvánuló lét „legközepe” Isten, aki vallja, hogy nincs két valóság, és kívül csak egy káprázatvilág üres fantáziaképei kísértenek. Az évek múlásával ez az egységtudat egyre tisztul és egyszerűsödik.
Egy
példa: az ostrom idején ünnepként élték meg, ha egy-egy marék babot
sikerült szerezniük. A háború múltán Kemény Katalinnal kijöttek az
óvóhelyről, nagy nehezen találtak egy gazdag embert, aki mosogatásért,
kertgondozásért kevés koszttal fizetett nekik. 45’ tavaszáig az oroszok
szállták meg a villát, és olyan mennyiségű koszos edényt, evőeszközt
hagytak maguk után, hogy a konyha rendbetétele hetekbe tellett. E
villában Hamvast komoly lelkiismereti válságba sodorta az önuralom
hiánya, mert amikor már nem bírta az éhezést, belopózott a spájzba, s
egy-egy darab szalonnát elcsent. Ettől viszont kínzó
lelkiismeret-furdalása támadt: Úristen, már megint vétkeztem, már megint
bűnt követtem el – hogy tehetek ilyet éppen én? De már másnap megint
ott találta magát a spájzban.
WST: Ezek a „sztorik” benne vannak akkor…
Dúl Antal: Igen, de a szövegek egy része csak
annak nyílik meg, aki ismeri a szavak hátterét. Megírhattam volna hosszú
lábjegyzetben, hogy egyik-másik mondatnak mi a háttere, hogy Hamvas
formálisan az éhhalál küszöbére érkezett, csont-bőrre lefogyott, és a
gazdáját meglopta. Az olvasó ezzel szemben csak annyit lát: édes
Istenem, már megint vétkeztem, drága Jézusom, szabadíts meg engemet a
bűntől!
WST: Mettől meddig kísérjük nyomon ezeket a naplókat?
Dúl Antal: ’42-től, a háborús időktől halála
évéig, 1968-ig. Az első bejegyzések az orosz alföldön készültek, ahová
repülőtisztként került (pedig soha nem ült repülőgépen!).
WST: A korábbiak valószínűleg azért nincsenek meg, mert eltalálta a házukat egy bomba.
Dúl Antal: Nem csak ezért. Még a háború alatt az
orosz fronton írt egy háborús naplót, de amikor az összeomlás
bekövetkezett és megindultak hazafelé, felettesének, egy Poly (Póli?)
nevű ezredesnek ezeket a füzeteket átadta, hogy őrizze meg. Ő nem
követte csapatát Németországba, és katonaszökevényként kezelték. Ez a
Póli ezredes pedig egészen Argentínáig (Brazíliáig?) meg sem állt, és
magával vitte a hadinaplót. Valahol talán megvan még.
WST: És mik az utolsó bejegyzések?
Dúl Antal: Az utolsó bejegyzések ’68 júliusában készültek. A napló utolsó mondata:
„Bármit inkább, csak ezt ne, a XX. századot ne, a nagyvárost ne.”
WST: A következő kötetek akkor a két háború közti tanulmányok lesznek?
Dúl Antal: Nem. A Levelek következnek, de én szeretném előtte Az ősök nagy csarnoka befejező részét lehozni. Ez a negyedik kötet, amiben Mexikótól az európai keresztény misztikáig sok írás benne lesz, többek között Böhme Psychologia verája, amely évek óta lektorálásra vár.
WST: Mi a baj a Böhme-szöveggel?
Dúl
Antal: Böhme nagyon sajátos, egyéni terminológiával, „szaturnuszi”,
szikár nyelven fogalmaz, s éppen ezért úgy látom, hogy eddig szinte
minden magyar fordítás hiányosan adja vissza az eredeti szöveget – de a
Hamvasé is rossz. Vannak szerzők, akiknek műveiből szinte lehetetlen jó
fordítást készíteni, mert az eredetiben átsugárzik valami, ami a
fordításban nem. Minden fordítás elhangol.
WST: És a "susztert" volt a legnehezebb lefordítani?
Dúl Antal: Böhme nem követi, hiszen nem is ismeri a
XVII. sz.-i európai iskolafilozófia terminológiáját, ami fölött a kor
egyházi emberei nem győznek botránkozni, de ami helyzetünket is
rendkívül megnehezíti. Nem azt mondja, substantia vagy accidens, hanem,
hogy Gotteszorn, „Isten haragja”, és süsse Freudenquell: „édes
örömforrás”. A fordítás másik nehézsége, hogy Hamvas Böhme sok részét
útközben fordította, vonaton, várótermekben ülve, sok hibával,
sortévesztéssel, félreértéssel. Holott Böhménél elég egy umlautot
félrenézni, hogy az egész mondat irányt tévesszen.
WST: Te feladatodnak érzed „értékelni” mondjuk Hamvas Böhme-fordítását?
Dúl Antal: Ez „ki lett szabva” rám, Kemény Katalin
a lelkemre kötötte, hogy ezt így ki ne adjam. Impurum, mondta, amely
lektorálást kíván. Egyébként minden fordítást lektorálni kell, mert egy
friss, idegen szem sok lényeges dolgot észrevesz.
WST: Ez egy nagyon érdekes kérdés, de most
mégis továbblépnék. Nagyon sok Hamvas-kézirat az előző rendszerben
elterjedt, kéziratként másolták, beépítették vagy nem építették be
szövegekbe, mindenesetre biztos, hogy előtte is, most is nagyon nagy
hatással volt a magyar irodalom egy részére. Ugyanakkor kimaradt az
egyetemi irodalomtudomány és a filozófia érdeklődési köréből. Miért?
Dúl Antal: Hamvas – annak ellenére, hogy több
regényt írt – az irodalom újkori konvencióival szembefordult. Már a
negyvenes évek végén úgy beszél az „irodalmiság”-ról, mint merő
„logoszparazitizmus”-ról. Az irodalomnak a 19. században társadalmi
funkciója volt: a néppel tűzön-vízen át. A vátesz-költők. A 20.
században ez tulajdonképpen kihunyt, Adyban még megvan, de a Nyugat
második generációjában már elolvad ez a fajta megváltói szerep, és
felerősödik az úgynevezett alanyiság.
Hamvas szerint az irodalom egyre inkább
narcisztikus önmutogatássá, vagy a másik végletében szórakoztatóipari
tömegtermékké válik.
A szó olyan, mint a holdra mutató ujj. Le lehet
írni a holdra mutató ujjat, mint a nouveau roman teszi, el lehet
mesélni, hogy milyen a kéz színe, milyen redők barázdálják, borítja-e
szőrzet, de ha elfelejti megemlíteni, hogy hová mutat, és miért teszi,
hiába való esztétizálás. A szó – a kéz –– egyetlen értelmét a holdra
mutatás adja. Ez a „labirintusi egzisztenciák számára” (ahogy a modern
értelmiséget nevezi) provokatív és irritáló.
WST: …hogy a tengelyhez mérhessük?
Dúl Antal: Igen, hogy a rongált létét tisztítsa és
segítse. Hogy „léttisztító” erőket ébresszen, és tudattisztító erőket
mozgósítson.
WST: Mit remélsz a Naplók kiadásától?
Dúl Antal: Az hiszem, nem sokak számára jelent
majd revelatív szöveget. De azt mindenki fogja látni, hogy lehet
koncentráltan élni, és szellemi módon, tartással helytállni. Már az,
ahogy elbukik, de nyomban utána talpra áll, és magát rendezi, az is egy
fantasztikus élmény.
WST: Látsz-e egy kis esélyt arra, hogy egyszer majd egy magyar egyetemen kritikai Hamvas-kiadás készüljön?
Dúl Antal: Ma már nemigen adnak ki kritikai
kiadásokat, hiszen rövidesen könyvet sem. Kit adnak ki kritikai
kiadásban ma? Utoljára Marx Mega-köteteit láttam az NDK-ban.
WST: Én tudok kritikai Babits-kiadásról, amit
komoly emberek készítettek, most jelent meg az utóbbi pár évben,
Vörösmarty kritikai kiadás is volt…
Dúl Antal: Mindegyik heroikus vállalkozás, mert a
könyvkiadást az eladhatóság szabályozza. A kritikai kiadás szakmai
belügy, nem az embereknek szól, hanem pár kutatónak, írónak, tanárnak.
Csak állami megbízással és támogatással készülhet el.
WST: Máshogy kérdezem: Szerinted van-e esély arra, hogy Hamvas Bélát a magyar irodalom részeként tanítsák?
Dúl
Antal: Én is sokszor felpanaszoltam, hogy nincs helyén az irodalomban,
de aztán arra gondoltam: ez talán nem is baj. Brahman-tudatú tanárnak
kell lennie annak, aki a gimnáziumban Hamvast interpretálja. Van néhány
ilyen is! Az irodalomtanítás egyébként az agónia állapotát éli, mert a
szellemi közlés egy végleg lezárult korszakát, a profán írásbeliséget
oktatja, alapvetően esztétikai szempontok alapján. A ma irodalma pedig
egyre inkább vállalja a lényegtelenséget, a lektűr nívót, amely egy
bizonyos derűs vagy fanyar és kesernyés tartást ugyan felmutathat az
olvasónak, mint Esterházy, egyfajta sztoikus túlélni tudást, de az
emberi lét báziskérdéseit nem óhajtja megérinti.
WST: Említetted Esterházyt. Én úgy tudom, hogy ő a ’80-as években erősen hozzányúlt Hamvashoz, akárcsak az ő generációja is.
Dúl Antal: Abszolút; novellákat írt úgy, hogy a szövegét Hamvas mondataival átszőtte. Volt egy novellája, Síró-nevető,
amelyben egy tucat mondatot épített be a Mágia szútrából. Amikor Kemény
Katalin kérdőre vonta, azt válaszolta, hogy: „ez egy kollázs-technika¸
ebben nem kell az idézőjelekhez ragaszkodni. Engem egyébként is csak
Hamvas mondatai ragadnak meg, és nem foglalkozom azzal, amit mond”.
Individuális tudatszinten, ahol a nyugati civilizáció embere ma még
tart, minden leírt szó személyes vállalást követel. Ahogy Kemény Katalin
mondta: „Elmúlt az az idő, amikor száll az ének szájról szájra…”
WST: De ez már egy másik problémakör, másik téma.
Dúl Antal: Hamvas egyébként olyan mértékben benne
van a profán közéletben is, hogy már a politikai vagy közgazdasági
szövegekben is megjelennek a szavai: a mi alapállásunk az…, nyilatkozta
egyszer már nem is tudom, melyik politikus, talán Gyurcsány Ferenc…
(nevetés)
WST: Valószínű, hogy ez számára nem lenne meglepő.
Dúl Antal: Nem; de a brahmani tudatszint, a
szellemi magatartás ott kezdődik, mondja [Hamvas], hogy az ember az
önérzettel, a hiúsággal, az egójával szembenéz és leszámol velük. Nem
kell az önérzet, nem kell, hogy: ezt én mondtam, nekem jár érte a
vállveregetés, és teljesen érdektelen, hogy ki mondta ki a meglelt
igazságot.
Csak az számít, hogy tud-e alázatos eszközévé válni a mélyből feltörő logosznak,
és átengedi-e magán (a maszkon) annak fényét.
WST: Ugyanakkor szerinted lehetséges-e
egészséges hozzáállás a hamvasi hagyományhoz? Ez egy jelentős életmű,
nem megkerülhető szerintem egy magyar író vagy filozófus számára.
Valamilyen jó értelemben vett kritikai relációt ki kell alakítani. Nem
biztos, hogy a teljes tagadás, a lekicsinylés vagy a lopás egészséges.
Szerinted mi lenne ez az egészséges viszony? Gondolok itt elsősorban a
fiatal és az elkövetkező írónemzedékre.
Dúl Antal: Hamvas kategorikus imperatívusza a végtelen önkritika.
Nagyon sok ifjú Hamvas-epigon küld nekem
írásokat, és nagyon lelkesen, de valamiféle giccses, lapos
aláfogalmazással felmondják a hamvasi leckét.
Szigor és az egó rendbetétele nélkül lehetetlen az
ő útját követni. Ezért kap nála olyan fontos hangsúlyt a realizáció. Az
élet és a kimondott szó összhangja. Hamvas után lehetetlen nem tudni,
hogy az „áttetsző egzisztencia” messze megelőzi az alkotómunkát. Minden
kezdő (és haladó) író tegye fel magának naponta a kérdést: miért kell
nekem művet alkotni, és milyen táplálékot adok vele a többi éhező
nyomorgónak, szóval kell-e nekem egyáltalán a nyilvánosság elé lépni? Az
írói libidót naponta reflektorfénybe állítani. Mit jelent a becsvágy, a
karrier, a hírnév, az érvényesülés. (–)
Hamvas nagy varázsló, akit megérint, könnyen epigonjává teszi.
WST: Mennyire tudod megkülönböztetni Dúl Antal gondolatait Hamvaséitól? Mennyire létezik külön Dúl és Hamvas?
Dúl Antal: Kemény Katalin nagyon egyszerű, tömör
megfogalmazása: minden ember valamilyen. Ez a látszólag semmitmondó, de
abszolút mély gondolat mindenkit arra szólít, hogy vállalja saját
karakterét, egóját, de ismerje annak kozmikus helyét is. Mindenkinek
önmagán kell átszűrnie a megnyilvánulatlant. Ő a maga sajátságai között
segíti a logoszt, hogy testet ölthessen. De a persona itt véget is ér.
Csak arra kell, a közreműködésével átszóljanak rajtunk.
„Ma nem írni több, mint írni”,
olvashatjuk a hatvanas évek eleji naplóban.
Forrás: Irodalmi Jelen Online
(Az interjút készítette Weiner Sennyey Tibor.
Technikai munkatárs Stenszky Cecília és Jámbor Gyula)