Hamvas Béla: Poseidón
(részlet A láthatatlan történet című esszékötetből)
Eredetileg nem a tenger istene volt, hanem az erdőé. Az olymposzi tavaszban Spitteler elbeszéli, hogyan szeretett bele az öreg Néreus tengeristen leányába, hogyan csalták lépre, zárták ketrecbe, és miképpen igyekeztek szenvedélyét csillapítani úgy, hogy minden nap más tengerszüzet küldtek hozzá. Végül is feleségül vette az isten leányát. Megtanították úszni és lebukni, a hullámmal és a széllel bánni, szóval megtanították a tengerre. Uralkodni nem kellett megtanítani: mindig isten volt.
Azelőtt az erdőben volt otthon. Mohos törzsek között járt, és szarvasbikán nyargalt. A fák koronáját iszalagból készített ostorral csapkodta, és amikor a lomb zúgott, harsogva nevetett. Szenvedélyét a tengerre is elvitte. Érkezte előtt a hullámok nem tudtak énekelni, nem volt olyan mély és zengő hangjuk. Ő tanította meg a tengert a zúgó harsogásra. És ő tanította meg a vizet a nevető viharra. Nem volt olyan, mint a többi isten, hogy szolgáit paranccsal eleressze, s azok művében nyugodtan gyönyörködött. Szeretett maga részt venni, játszani, mint a zongoraművész, leülni a hangszere mellé, belevágni, ő maga, saját kezével. A tengerre ugrott, mint az erdőre, gyönyörködött a felcsapó vízben, a freccsenő hullámokban, amint azok a sziklának rohannak.
Lyszippos, a görög szobrász az istent megfaragta. Sötét, fürtös feje van, egyetlen szín ez a haj: barna és ibolya csillogása van – ibolyabarna, ez a legmélyebb szín, sötétebb, mint a legsűrűbb fekete. Ha fejét megrázza, a fürtökből olyan illat árad, mint az; erdőből vagy a feltépett tengerből: párás, nyers, vad és részegítő. Alakja? Ő a tagbaszakadt. Cseppet sem csodálatos, hogy százéves bükkfákat úgy ránt ki, mint más a füvet. Arcán látni, hogy semmi sem könnyebb, mint indulatba hozni; mintha mindig arra várna, hogy miért legyen dühös, vagy miért nevessen. Indulatok! – és kezében a szigony. Le trident de Neptune est le screpte du monde. Az egész alakban benne van az, ami az indulatban: a féket ledobó, a mértéktelen, a harag és méreg éppen úgy, mint gyönyörűség vagy nevetés. Nem tűri a határt. Ezért a határtalanság ura: az erdőé és a tengeré. Az egész itt túl szűk neki, túl egyszerű, nyugodt és polgári és harmonikus. Zajt, zúgást, felfordulást, vihart, indulatokat és szenvedélyeket! Teste bozontos, mint az állaté, és el lehet képzelni, amint a néreidák, és gyermekei, a kicsiny tritónok és kentaurok mellének göndör, hosszú szőrébe kapaszkodnak, ő maga saját tengelye körül forog, a belecsimpaszkodókat pörgeti és tele torokkal kacag. Aztán az egész népes sereggel a legmagasabb szikláról a tengerbe veti magát, és fröcskölő csatát vívnak: ott áll középen, körülötte százával leányok, fiúk, gyerekek, mind őt öntözik, csak úgy habzik és porzik a sós víz, ő nagyokat csapkod maga körül elvakultan és kiált. Lehet, hogy azért jött az erdőből a tengerre, mert ebben a mozgékonyabb, indulatosabb elemben jobban lehet dühöngeni, hancúrozni, nyargalni, elrejtőzni és toporzékolni.
2.
A görög istenek újabb kori tisztelői Poseidónnal rosszul bántak. Valószínűleg nem értették. A legtöbben azt mondják, hogy nem is tartozik az igazi istenek közé: nincs benne méltóság, alakja nem klasszikusan kristályos. Egy kicsit zavaros és alacsonyrendű. Különösen azok mondják ezt, akik elvakultak a homéroszi Olimposz ragyogásától, inkább azok, akik e ragyogásnak csak legfelső síkját látják! – a tengert csak a partról. Sohasem merészkedtek beleugrani vagy csónakba szállni és közvetlenül belenézni a mélységbe, bozontos hínárba, vad sziklák tövébe, ahol polipok sunyi, sóvár szemmel, zsákmány reményében, mohón lapulnak. Nem látták őt a vízben, dagadva, örvénylő habokkal és mély sustorgó mormogással tajtékzani. Van úgy, hogy a szirteken ül, s mint a király nézi hullámlovait, hogyan vágtatnak neki a nyers köveknek. A legtöbbször azonban ő maga is felül a hullámra és a játékban részt vesz. Hínárt tép a fenékről, megkoszorúzza magát vele, s a prüszkölő vizeken nyargal. Mikor elfárad, kiválasztja a legfehérebb sziklát, a napra fekszik és elalszik. A tenger ilyenkor meg se rezzen, és a szél barlangjába vonul. A halak a növények közé bújnak, és a hullámok leányai a vad tengerlovak mellett alusznak mélyen a sötétzöld fenéken.
Mindig van abban valami szánalmas, ha valaki egy istenségre azt mondja, hogy: nem lényeges. Szánalmas? Miért? Mert abban az emberben valami nincs meg. Lehet-e szánalmasabb az, akiből a tisztelet a torzonborz Poseidón haragja, játéka, mérge, kacagása iránt hiányzik? Van-e szegényebb ember a földön, aki nem tud a tengerben játszani a vízzel, s az erdőben csatangol értelmetlenül félnapokat, és nem akad a torkán a lélegzet, amikor a szél zúg a lombok között. Nem találkozott soha az ibolyabarna fürtös fejével: az erdő árnyékában és a tengeri szirteken?
Poseidónt nem értették és nem ismerték, s ez annyi, mint hogy a világ erdő-tenger valóságából sem értettek semmit, se forró nyarat, se szélcsendet, se lassú, hajnali szellőt, se északi vihart, se tombolást, se ragyogó békét, ahogy Homérosz mondja: leuké d΄én amphi galéné – köröskörül a tündöklő csend.
De a rejtély nem egyszerű. „Nemcsak a nagy valóságok látói számára hajítja Neptunusz varázsszigonyát a lélek mélységeibe; it is a promise for all men – mindnyájunk számára ígéret ez.” Mint olyan gyakran, sőt ahogy csaknem mindig az istenek megértésében lenni szokott, az ibolyabarna, tagbaszakadt, bozontos isten csak a jelenség. De mi van a jelenség mögött? Az erdő, a tenger, a szenvedély, a játék, a hancúrozás, a düh istene? De mit jelent az erdő? Mit a tenger? Mi a játék, a düh, az indulat? Mi a vihar, a nyargalás a szarvasbikán és a hullámlovakon? Mit jelent a szigony? O des blutes Neptun, o furchtbarer Dreizack – kiált fel Rilke: Vér Neptunusza, szörnyű szigonya! Poseidón-Neptunust meglátni nem nehéz, látja mindenki, ha nem is tudja, hogy látja. De látni – őt látni, igazán látni – , az istent látni! Verborgene Fluß-Gott des Blutes Herr der Lust – a lüktető vér elrejtőzött istene, a gyönyör ura. Így már nem könnyű látni őt. Nem könnyű, s ami még fontosabb: nem is egészen veszélytelen.
Dionüszoszról, a görög istenről, aki nem volt olimposzi, nem volt ragyogó, nem volt forma, kristály, tündöklés, azt mondták, hogy az ősidőkben valahol, valamilyen népnél, talán a görögöknél, mikor még messze északon laktak, főisten volt. Mikor a görögség a Földközi-tenger világába ért, és megismerkedett az ott uralkodó valósággal, Dionüszosz elkallódott egy időre, csak a trákoknál élt – később tűnt ismét elő. Ezért az olimposziakkal nincs kapcsolatban. Poseidón, mint ősi erdőisten, szintén északi, talán szintén görög, talán szintén csak lazán kapcsolódik Zeuszhoz, Hérához és Apollóhoz. Az biztos, hogy amikor Poseidón, az ős erdőisten tengeristenné lett, valami letűnt belőle – valamit elfelejtettek, valamit nem értettek rajta többé. A homéroszi Poseidón már nem az. Régebbre kell visszamenni.
3.
A dolgokat jó végiggondolni; az ember legtöbbször elérkezik valahová, ha nem is egészen oda, ahova kívánt. Dionüszosz, lehet, főisten volt valamely népnél valamely időben. Bizonyítani nem lehet. Vagy lehet, de nem érdemes. Mindössze gyanút kelt, hogy ilyen hatalmas lény oly kevéssé kapcsolódott a görög istenek nagy családjához, s oly keveset tartózkodott a királyi palotában, az Olimposzon. Talán igaz, hogy ősgörög isten volt, akit az újabbak és ragyogóbbak egy időre kiszorítottak.
Arra, hogy Poseidón egykor főisten volt, talán van bizonyíték. Először is, mit jelent az, hogy: főisten. Azt, hogy az első és a leghatalmasabb. Azt, hogy ő az istenkirály. És a bizonyíték? Elég belőle egy: a szigony.
Poseidónt, a rómaiak Neptunuszát minden kép, szobor, leírás háromágú szigonnyal ábrázolja. És le trident est le sceptre du monde – a szigony a világ jogara. Tudjuk, hogy így van. Indiában Siva tartja kezében, s a szigony három ágának jelentése, hogy mindhárom világ ura. A szigony a misztikus királyság jelvénye. Három világ: lehet, hogy a víz, a föld, a levegő; az is lehet, hogy az Ég, a Föld és az Alvilág. Modernül azt mondhatnánk, hogy a Természet, a Lélek és a Szellem. Mindenképpen mind a három világ. Három szemmel is festették meg, mert mindhárom világba belelátott. A szigony egyik ága Brahmát, a világ ősatyját jelentette (jobbra); másik ág Visnut, a Megtartót (balra); a harmadik Harát, a Megsemmisítőt (középen).
A szigonyról a többiek is tudtak. Igen régi, a buddhizmus idejét megelőző, úgynevezett Bön-kéziratban nemrégen sajátságos művet találtak. Címe: A magasabb igazság alapja, vagy a Nagy Tér Szívének Cseppjei. Az irat mindjárt így kezdődik:
Hogy az elemi lények fennhéjázó gőgjét
fenséges személyed legyőzze,
vess válladra vadállati bőrt,
s végy kezedbe háromágú szigonyt,
a magas cél jelét.
A szigony itt is hatalmi jel, a magas uralom szimbóluma – az elemi lényeket és elemi szenvedélyeket legyőző mágikus eszköz. The trident of Poseidon is a symbol of the third region, wich the sea occupies, assigned to him after the heaven and air – mondja Plutarchos egy angol magyarázója. Plutarchos egyébként a szigonyból származtatja az Amphitrité és a Tritón szavakat.
Eliphas Levy a misztikáról szóló könyvében különös képet közöl. Egy keréken két lény kapaszkodik, de az egyik fejjel felfelé, a másik fejjel lefelé. A szerző nem magyarázza meg a kép értelmét. Mead Corpus Hermeticumhoz írt kommentárjában található meg a kép értelme. A felfelé kapaszkodó lény neve Leviathán. Ez a világ levegőterének ura. A keréken lefelé kúszó lény Behemót, s ennek kezében van a szigony. Ez a lefelé kúszó, a befelé, a sötétbe, a tengerbe, az erdő mélyébe süllyedő lény. Kezében a szigony, a mélység kormánybotja. A mágikus jogar, amely a rejtett világokat kormányozza.
Schuler feltevéséről is beszélni kell. Poseidón ebben a teóriában a túlvilág ura, a túlvilág azonban semmi egyéb, mint a kvintesszenciális lét medencéje, a tulajdonképpeni lét köre. Hogy az egész érthető legyen, legjobb példán megmagyarázni. Miért üldözte Poseidón Odüsszeuszt tíz évig a tengeren? Mert éppen a poseidóni birodalmat, a kvintesszenciális halotti országot sértette meg. A féktelen Odüsszeusz bűne az volt, hogy a halottakat meggyalázta, s ezért kellett megbűnhődnie. Homérosz erről már természetesen nem tud. Az Odüsszeiából nem is egészen érthető, hogy miért üldözi oly könyörtelenül. Hóbortos isteni szeszélynek látszik az egész. De ha az ember meggondolja, hogy Odüsszeusz a halottak sötét, ősi élettel teli világával az összeköttetést megszakította, és az életet meggyalázta, akkor világossá válik, miért állt bosszút rajta a sötét világ királya. Az Odüsszeia egyébként a legtökéletesebb könyv a poseidóni világról. Csupa mélyről felszállott kép, álom, látomás, csoda, szirének, szörnyek, gigászok, álom-phaiákok, akik a kvintesszenciális lét hordozói: ezért kell Odüsszeusznak az alvilágba is leszállani, hogy megismerje azt a világot, amelyet megsértett.
Végül még egy. Platón a Timaiosban azt mondja, hogy az elsüllyedt Atlantisz istene Poseidón volt. Neki szentelték az egész kontinenst, különösen azonban a fővárost, amely a tenger úrnője volt. Atlantisz hagyománya, úgy látszik, elveszett. De csak az avatatlan szem számára. Bizonyítékokra most nincs sem idő, sem alkalom. De ha az ember Egyiptom régi iratait, főként a Pert em Herut, megfelelő kommentárral olvassa, összehasonlítja a Tabula Smaragdinával és a Corpus Hermeticum irataival, lassan-lassan egy elsüllyedt, sötét világ kezd kibontakozni: egy. a mainál sokkalta mélyebb és sötétebb, rejtélyesebb, poseidónibb tudás körvonala. Egyiptomban még ismerték azt a nyílt létet, az élet és halál összefüggését és rejtett egységét, amelyet később elfelejtettek, és amelyről már Homérosz sem tudott, mint az Odüsszeia is bizonyítja. A Timaiosz, ha nem mesének tartják, hanem jelképes tudásnak, erről a világról sokat beszél, ha pedig tradíciónak tartják, amely szoros kapcsolatban áll az egyiptomi iratokkal és ezeken keresztül még régebbiekkel – esetleg az atlantisziakkal –, akkor megoldást is adhat. Merezskovszkij a Nyugat titkában erről a megoldásról beszél.
A szigony azonban phallikus szimbólum is. A világ kormánypálcája. Hogy a Poseidón kezében levő szigony ezt is jelenti-e, nem tudni. Lehet hogy jelkép; lehet, hogy a három világ jogara, hiszen úr volt a földön, mint az erdő istene, úr volt a vízen, mint a tenger királya, s úr volt a levegőben, mint a szelek fejedelme. Régen, igen sokkal a homéroszi költemények előtt, ő volt a világ főistene, talán Atlantiszban, esetleg másutt is; az istenek és emberek ősatyja, a teremtő, a megtartó és a megsemmisítő – a szigony a kezében maradt, s ez elárulja, hogy kicsoda.
4.
Rilke a szigonyt félelmetesnek mondja. Poseidónról azt írja, hogy a vér hullámának rejtett istene, a gyönyör ura. Brunton ugyanazt a szigonyt mágikus vesszőnek tartja, amelyet az isten a lélek mélységébe hajít. Miként a halász, kezében szigonnyal, a tengert végigcserkészi, ha rákot, halat lát, beléjük s kihúzza, úgy áll Poseidón a lélekóceánon, keresztüldöfi és kirántja azt, ami a mélységben van. Mert a vér és a lélek óceánja lényektől nyüzsög: meg nem számlálható szörnyeteg, angyal, tündér, sárkány, óriáskígyó, borzalmak, örömek, szépségek és rettentő férgek egész mitológiája él benne. A Pert em Heru, az egyiptomiak halotti könyve beszél ezekről a szörnyekről, amint az ember a poseidóni világba leszáll, sorra találkozik velük.
A szigony félelmetes. Milyen ártatlanul és derülten él a gyermek, mielőtt Poseidónt megismeri, s milyen zaklatott lesz, mikor vérét az isten korbácsolni kezdi, amikor beléje vágja szigonyát, és a sötétségből a szörnyeket előrántja. Milyen csendesen lüktet az ember vére olyan időben, amikor elkerüli, de milyen fojtogató nyugtalanság fogja el, milyen vad képek, homályos ösztönök ébrednek benne, mikor a vért megkavarja. A nyugtalanság kívülről jön; nem a szerelem, a vándorlás, az idegen táj, az ismeretlen megismerésének kíváncsisága, a tudásvágy az, ami benne nyugtot nem hagyó és csillapíthatatlan kívánságokat ébreszt. A mágikus vessző belülről érinti meg. A varázslat láthatatlan mélységben történik. Kis leányok és fiúk szemében jól látni azt a zavart és rémületet, amelynél jobban semmi sem mutatja, hogy benne a Szigonyos már vadászik, és vére mélyéről húzza fel a szörnyeket. Mikor a gyermek beleszeret valakibe, mikor elindul az ismeretlenbe vándorolni, akár tanulni, akár kalandra, már kései állapot, s akkor már enged a Szigonyosnak, felkorbácsolt vérének és viharos szenvedélyének.
Sokkal azelőtt, mielőtt a gyermek első szerelme személyre irányul, sokkal, mielőtt könyvre, kalandra, tudásra veti magát, játszódik le benne a vér félelmetes megmozdulása. Azt a kort, amikor a Szigonyos az ember vérét elkezdi kavarni, köpülni, s amikor elkezdi kirántani belőle a tündéreket, sárkányokat, angyalokat és borzalmakat, modernül úgy hívják, hogy pubertás. Hülye szó. Hülyeség az isten megjelenését, a válságot, amely az Édenkertből való kiűzetéssel egyenlő, úgy tüntetni fel, mintha nem lenne más, mint a mirigyek dolga. Emberi sorsot semmi nem tud ennyire megalázni, mint egy ilyen műszó.
Mindnyájan átéltük a tanácstalan megrendülésnek azt az idejét, amikor irtózattal és megborzadva néztük, a szigony micsoda szörnyetegeket ránt ki belőlünk. Az ember hangja elhalkul,, dadogni kezd, sarokba húzódik, a fél éjszakát ébren tölti, s ha alszik, a szörnyek álmában is egyre bújnak ki a misztikus mélységből, csodálatos, elrettentő alakok, arcok, testek, érzések, képek, vágyak, az ember nem tud mást, mint lenyűgözve a bágyasztó izgalomtól önmagába bújni és remegni. Amikor az ember már szerelmes, amikor már tanul, elindul ismerni, vándorolni, a felijesztett vér hullámait már alkalmazza: már rohan az asszony után, a tudás után, a pénz után, a hatalom után. A szigony már űzi. A vér akkor már döngeti belülről és kifreccsen belőle, agyán, szemén, kezén, nemén át kiárad a külső világra, az egész élet megmozdul, tajtékzik, amint az isten szilaj lovakon nyargal és az óceánt csapkodja. Mondják, hogy a görög istenek Apollón elpusztítja a virágzó húst, Dionüszosz elpusztít mindent, ami kérdésszerűtlen, naiv és veszélytelen. Poseidón elpusztít mindent, ami véglegesen harmonikusnak érzi magát, tönkretesz és beborít mindent, ami azt hiszi, célhoz ért, és örökké szép, magas, diadalmas marad. Ez a szigony. „Aki nagyon biztos önmagában, azt Poseidón a tengerbe hajítja.” Viszont ő az, aki a tengerbe zuhant s veszélyben levő felé a szigonyát nyújtja. Ez a szigony. Tibetben a vörös sapkás szerzetes zarándokútjára háromágú szigonyt visz, ez a ceszum. Indiában a Siva-aszkéták hordanak botot, amelynek csúcsán háromágú szigony jelzi: ők urai a poseidóni erőknek, varázslói és mágusai az emberben levő óceánnak: nyugalmat tudnak teremteni a szigonnyal, de vihart is. A világ kormánybotja.
A világ is gyermek maradna, nyugodt, harmonikus, egyszerű, megmaradna saját szépségében befejezettnek, magabiztosságában késznek, s így megállna, kihűlne, megmeredne, önmaga szobra lenne, maszkja, képe s múmiája. Poseidón megkavarja a szépségében megnyugodott és magabiztos világot, rácsap az összhangra, feltépi a véglegesnek hitt rendet. Ez az ő hatalma, ez az ő isteni lénye, hogy vihart és veszélyt idéz a már megállni készülő világban, ahogy „a lélek meredni készülő kérgét átdöfi” és felszakítja, a véglegesnek hitt renden végignyargal, hullámlovaival letiporja azt, ami tökéletesnek hitte magát. Ez a felszabadító, felbontó, újat teremtő, vihart, háborút, forradalmakat, lázadást, nyugtalanságot, izgalmat, félelmet támasztó kormánybot, ez a szigony.
5.
A Naprendszernek azt a bolygóját, amit alig száz éve fedeztek fel, Neptunusznak nevezték. A bolygó jele is a háromágú szigony. Az asztrológia a bolygókban mágikus képességeket sejt, és azt tartja, hogy a csillag az ember életét befolyásolja. Az újonnan felfedezett égitestet azonnal rendszerébe foglalta. Lehet, hogy amikor a csillagot elnevezték, csak jól hangzó nevet kerestek. De vannak, akiknek az a véleménye, hogy az ilyesmi nem véletlen. A Neptunusz csillagnak, mondják, tényleg poseidóni tulajdonságai vannak, s ezeket a tulajdonságokat aszerint sugározza az emberre, hogy a születés pillanatában az égbolt milyen részén tartózkodik és a többi bolygóval milyen kapcsolatban áll: az élőlény sorsában erősebb vagy erőtlenebb, kedvezőbb vagy kedvezőtlenebb hatást fejt ki.
A Neptunuszról az asztrológia azt tanítja, hogy a víz, a félhomály, a misztikus mélység, az idegek és a távolbaérzés csillaga. Hatása nyomán az emberben kúszó lassúság fejlődik ki, ami szeret rejtve maradni. A küszöb alatti lét irányítója. Ha bizonyos közelségben vagy szögben áll, sajátságos képeket fakaszt, titkos mélyből, mintha az embert szigonyának hegyével megérintette volna, álomszerű, szétfolyó, bizarr látványokat csal elő. A művész munkáján a Neptunusz-hatást állítólag azonnal fel lehet ismerni. A szokatlan, a megzavaróan új, a buján szövevényes, ami értelmi formát nem ismer el, egyedül az intuíciót. Az ember néha szeret ilyen lebegő víziók között élni, és szereti, ha idegei ráhangolódnak, felajzottan, a Neptunusz-befolyásokra; ezért azok, akiknek ez a kép-ideg-mámor szenvedélyükké válik, szeretnek narkotikumot használni, dohányt, alkoholt, morfiumot, ópiumot, kokaint. Neptunusz uralma alá tartozik a hipnózis és a telepátia is, a médiumitás – mindaz, ami rejtett, titokzatos rezgés, ellenőrizhetetlen, és az értelem világán messze túl fekszik.
A Neptunusz alattomos és ködös, idéz víziókat, bűncselekményeket, összesküvéseket, intrikákat, pletykát, zavart, káoszt, immoralizmust, hazugságot, képmutatást. Különös kapcsolata van a mérgekkel és a hamisítással. Mindez talán nem egyéb, mint hogy a tudat alatt lappangó határtalan számú Énből a kedvezőtlen Neptunusz-hatásra túlérzékeny emberből éppen ezeket varázsolja ki. Mindenkiben lappang a moral insanity – mindenki hajlamos mérgek élvezetére -, ahogy mindenkiben rejtve, nagy, homályos, misztikus világ él, ahonnan az inspiráció bűbájos és megrázó képeket szabadít fel.
6.
Aki félnapokat, heteken át, állandóan azzal tölt, hogy a tenger partján ruháját ledobja, vízbe gázol, s ott a sziklák tövén cserkészik, kagylókat vesz kezébe, figyeli az üvegrákot, a tengeri rózsát, szegfűt, anemoniát, a mélyből csillagot és víziuborkát húz elő, sajátságos, ijesztő férgeket, aki, ahogy a tengeren, az erdőben is, fölemeli a mohos köveket, a harasztot megbolygatja, a gyep alatt turkál és korhadt törzsek alatt kutat, egészen természetesnek találja, hogy a tengerfenék és az erdő mélye rokon. Annak azt, hogy Poseidón egyaránt a tenger és az erdő istene, nem kell sokat magyarázni. Ez a rejtett lét, az elragadó felszín alatt tenyésző homályos nyüzsgés az ő birodalma. A legtöbb ember ezeket a lényeket kezébe se meri venni. Némelyiknek aránytalanul hosszú lába van, szeme egész fejét elborítja, groteszk szőrszálak merednek ki belőle minden irányban, s az ember puffadt potrohában önkéntelenül mérges fullánkot sejt. Az egyiknek olyan rágója van, mint az olló, a másik ugyanezt a rágót teste alján hordja. Ez egészen olyan, mint a kígyó, de a nyakán nyolc lába van, s ezen kúszik, dagadt húsát maga után vonszolja lustán. Némelyik a fénytelenségtől sápadt, másik nyers hússzínű. Van olyan is, hogy a sziklához tapad, és legalább száz karja van, olyan mint száz kígyó, amelyek farkukon egy ponton összenőttek. Ha a vízből kiveszik, olyan ez a növényállat, mint egy darab rongy, erőtlenül csüng, de a tengerben, mint a virágzó és kinyílt krizantém, csak minden szirma hosszú, fehér giliszta. Nyolckarú, dagadtszemű polip megborzasztó szívó- és tapadógyűrűivel, áttetsző, mélyzöld hártyatestével, s e zöld, üveges bőrön a kiszívott sötétvörös égő vére világít át, mintha belül lángolna.
Az ember nem oktalanul fél. E szörnyek csaknem mindegyikének rejtett és veszélyes tulajdonsága van. Tapadnak, marnak, mérges szőreikkel kínos sebeket szúrnak, nyúlós és rossz szagú nedvet fecskendeznek magukból, amelyektől a bőr, mint a tüzes vastól, felhólyagzik és lassan gyógyul. Sok ilyen állat vagy növény, mert a legtöbbször senki sem tudja, hogy micsoda, ijesztőbb, mint egy elefánt vagy orrszarvú. De amiért ijesztő, igazán nem az, hogy ismeretlen és rút, támad és sebez. Mikor az ember ilyen förtelmes lénnyel szemtől szembe kerül, valamit megismer. A felismerés kétségtelen jele, hogy az ember alsó testében valami megmozdul. Olyan ez, mint a szívdobbanás, de lent a hasban. Mintha a has felismerné rokonát és felkiáltana. Az ember szorongó ütést érez ott, ahol a legpuhább, vagyis ott, ami lent van, ami az ember földalatti és tengeralatti része, ahol rejtett, és ahol ezzel a féregvilággal nemcsak rokon, hanem teljesen azonos. Ez ennek a szimpátia-dobbanásnak az értelme. A máj, az epe, a lép, a belek, a sexus ugyanonnan valók, ahonnan a giliszták, a tengeri rózsák, rákok, hernyók és százlábúak. A belek ugyanazt teszik az emberben, amit a polipok és anemoniák: szívnak. Ugyanolyan lassan dagasztanak, ugyanolyan fénytelenségben élnek, ugyanolyan mohók és vadak, és látványuk ugyanolyan irtózatos. És az ember tudja, hogy a léleknek is van ilyen sziklaalatti és harasztalatti része, amely a félelmetes férgektől éppen úgy nyüzsög. A tudattalan, ha önmagát ki akarja fejezni, mindig óceán vagy erdő képében jelentkezik. S ebben az óceánban, amely nem egyéb, mint erdő a víz alatt – és erdőben, amely nem egyéb, mint óceán a földön, ebben az emberi lélekben, amelynek tudatalatti része az óceán mélye, Poseidón uralkodik vad kentaurjaival és haltestű asszonyaival, meg nem szelídíthető és nyüzsgő férgeivel, százlábúival, skorpióival, piócáival, polipjaival, vérszomjas, mérgező, sóvár sárkányaival, szégyentelen mohóságával, szemérmetlen zsákmányéhségével, szívós önzésével, alvilági dühével. Ez az ember poseidóni világa, a felkorbácsolt vér innen hozza fel a képeket és vágyakat, amelyeket az agyvelő borzadva próbál letagadni és irtózva utasít vissza, és igyekszik visszanyomni, le, le, a felszín alá, visszadobni a tengerbe és eltüntetni! De ha az ember bolhát hajít vissza a tengerbe, másnap hétfejű, tűzokádó sárkány bújik elő – s míg a kis féregnek csak egy cseppet kell adni enni, a sárkány az embert egészen felfalja. Andromeda mítosza erről világosan beszél.
7.
Poseidón ősét a tengeren Halios Gerónnak hívták. Ha le kellene fordítani, így hangzana: a sós vizek öreg embere. Később a görögök Próteusnak is mondták, s valamilyen rokonságban állott Néreusszal, a tenger királyával, a Hullámleányok apjával. Hogy a sós vizek örege, Próteus és Néreus miképpen tartoznak egybe, azt nem tudja senki. Azt sem, hogy Poseidón ezeknek az ősisteneknek utóda, vagy ő valamennyit magába szívta. Ez most nem is túl fontos. Az azonban bizonyos, hogy az a világ, amelyben valamennyi erdő-tenger-isten áll, a rekeszizom alatti rész, a tudattalan lélek, a féreghomály, a belek egyhangú és vak dagasztása, a polip-mohóság és a felkorbácsolt vér: az a valóság, amelynek kormánybotja a szigony.
A sós vizek örege és Próteus valószínűleg rokonok. Az Odysseia elbeszéli, hogy a görögök hogyan lesték meg, amikor déli forróságban fókáival kifeküdt a tikkasztó sziklákra s ott aludt. A hérosz az öreget megragadta, de az, hogy meneküljön, kígyóvá változott; mikor a hős így is leküzdötte, tigris lett, aztán hal, aztán polip, aztán sirály, majd rozmár, kecskebak, elefánt. A lét minden alakjába be tudott bújni. Miért? Mert eredetileg is mindenütt ott volt. Ő a nedvesség, a víz, a vér, a nyál, minden, ami próteusi, aminek a kész és látható csak alkalom arra, hogy benne tenyésszen. A poseidóni lét első alaptörvénye: a metamorfózis; a második: a határtalan tágulás. Metamorfózis annyit jelent, hogy végtelen gazdag képzeletéből állandóan árad elő a rengeteg alak, ami tulajdonképpen mind ő. Ahogy a tudatalatti mélység ontja az álom és fantázia képeit, víziókat, érzéseket, groteszk és bizarr látomásokat: a világ tudatalatti sötétsége minden képet azonnal meg is valósít és minden víziója élő és valóságos lény – giliszta, tetű, oroszlán, rovar, kígyó, szárnyas gyík, négylábú madár. De minden lény csak egy az alakok közül, a ki nem meríthető gazdagságnak csak egyetlen lehetősége. Próteus-Poseidón, akiben az ősi Néreus tengeristen, a vizek és folyamok és nedvek ura él, ennek a metamorfózisnak a királya. Ezért uralkodik a legkülönbözőbb lényeken: a ló-ember-kentaurokon, a halfarkú leányokon, az egyszerű óriásokon, a sziréneken, a madárlábú, tollas asszonyokon.
8.
Az embernek három világa van: a szellem, a lélek és az élet. A szellem ősformája: a fény; a lélek ősformája: a szépség; az élet ősformája: a féreg. A fény sugárzik és végtelen; a szépség a világban alkot és megvalósul; a féreg a fénytelen és szépségtelen természetben tenyészik. Az élet őskörnyezete a víz. Minden élet vízszerű, nyirkos, puha, hullámzik, alaktalan, a mély felé igyekszik és a mélységeket elfödi. A víz tulajdonsága, hogy tehetetlen és nyugodt, de határtalanul érzékeny. Ezért minden ősélet szereti a homályt, nincs tekintettel a szépségre és a legkisebb lehelletre is megmozdul. Az ősmozgás az önmagába visszatérő hullám: az örvény. Az örvény a két ősnedvben: a tengerben és a vérben kering. Kavarog és lehúz: magába vesz és beszív és elnyel. Eszik, ölel, táplálkozik, elborít, süllyeszt, magába vesz és elemészt. Az ősélet elrejtőzik a fény elől és a homályos nyirokban tenyészik. Ez az egyedüli erő a világon, amely mer nem szép lenni. Bozontos szőrzet, sápadt, sárga és maró szagú bél, a hullámoktól feltépett tengerből, mint a kibontott hasból áradó nyers és keserű pára, mély sötét öblös öle, mint az asszonyi szemérem s mint a kövek alatt nyüzsgő rovar, fákon csüngő mohaszakáll, sziklák tövén a tengeri anemonia, kétéltű, mocsári hüllő, meg nem szelídíthető, sunyi, alattomos, vad, sóvár, buja és gonosz szomjúsága nem szabad, hogy szép legyen – hűvösnek, rugalmasnak, nyúlósnak, elszakíthatatlannak kell lennie, szívósnak és tágulónak, mint a gyomor és a méh, irigynek, gyávának, bosszúállónak kell lennie, mérgesnek, butának, éhesnek, rondának, s mégis mintha ez és csak ez lenne szép, borzongatóan és félelmetesen szép. Nincs rá magyarázat. Ez a lassú, kúszó, surranó és kígyózó, durva, komisz, idegenül és szemérmetlenül józan, arcátlanul önző, pimaszul éber, undorítóan mohó életféreg nem akar se fényt, se szépséget, csak tenyészni, csak növekedni akar, kitágulni, magába venni és elemészteni, mint az óriás polip vagy az őskori hüllő. Az élet őstulajdonsága ez a szívós rugalmasság, amely tágul és nyúlik, amelynek minden forma egyformán jó, amely változik, hullámzik, alakul, mindegy miként, hogyan, mennyire, s amelynek minden lény alakja csak pillanat, mert szüntelenül kering, lüktet, örvénylik, dagaszt. Ez az életóceán, amelyben együtt nyüzsög rák, madár, kígyó, sárkány, kentaur, hal, növény, gomba, szilén, hullámleány, törpe, rovar, hernyó – ez az, amit minden lény hasában őriz, ezt az elszakíthatatlanul táguló és rugalmas valamit, ezt a nyugodt és vak, fertelmesen rút, irigy, éhes, riasztó világot, amely az emberben a tudat alatt, a szépségtelen sötétben lüktet és örvénylik. Azt mondják, hogy a „szétbontatlanul egy ősi hatalom ez”, hogy: „a még meg nem valósult és alakot nem öltött élet”, amely vad és könyörtelen és kíméletlen arcátlan szívóssággal az életet akarja: ami lenni akar. Lehet. Biztosan ez a világ az, amely nem vesz tudomásul fényt, nincs morálja, az, amely nem vesz tudomásul fényt, nincs morálja, az, amely szüntelenül rondít, köp, okádik, fröcsköl, bűzölög, fortyog, nyugtalan, gátlás nélkül, közömbösen, mint a has vagy a méh, mindig éhesen és sóváran, nedveivel, karmaival, szőreivel, fogaival kiküzdi és felbontja azt a szépséget, amelyet észre sem vesz, mert nem akar semmit, csak egyet: lenni.
9.
Poseidón szereti felvenni a mén alakját. Könnyű elképzelni, hogy kedvét leli a tüzes és toporzékoló állat lényében, hetykén felkapja fejét, kényesen táncol és dübörögve nyargal, mialatt patája nyomán porzik a föld, nyakán sörénye, mint a láng lobog. A görög mítosz elbeszéli, hogy Erichthonios, a földmélység királya és Kalliroé forráskirálynő leányát, Óreithyát egyszer meglátta fürödni. Az isten beleszeretett, mén alakjába öltözött, s a leányt így látogatta meg.
A mént a világ népei éppen úgy ismerik, mint a szigonyt. És mindenütt ugyanúgy értik: „az isteni mén a maradéktalanul átvilágított ösztön jelképe, olyan lény, akiben még a legmélyebb gyökerek is ragyognak.” A jelkép azt jelenti, hogy a fent és a lent között nincs különbség; belül éppen olyan világos, az érzékiség nála éppen úgy szellemi, ahogy az ösztön értelem, s ahogy a tudattalan mély homálya keresztül-kasul fénytől áthatott. Ami nem jelenti azt, hogy benne a mélység erői elvesztek. Nem: a mén az a lény, akinél mindaz, ami lent van: a tengeralatti, a földalatti, a tudatalatti, az egész sötét, éhes, kúszó és vad has-világ, tündöklő napfénnyé tud lenni, éspedig úgy, hogy minden vércseppje szikrázó nappá válik. Szeme, táncoló járása, nyargalása, vörösen rikoltó nyerítése ilyen felcsapó, égő fény és vad ereje csupa világosság. Az isteni mén az a lény, akiben a hím lény minden homály nélkül kiragyog – ő a Hím Nap. Az ösztön, a sóvár és mohó szenvedély, a szemérmetlen hús és vér, kevély és büszke türelmetlenség, szívós mohóság és szégyentelen magabiztos önhittség minden konok erejével.
Az a tény, hogy Alexandros megfékezte a mént, azt jelenti, hogy ő maga olyan lett, mint az isteni Poseidón: egész sötét világát napfényessé tudta tenni, s a legmélyebb is úgy világított benne, mint a legmagasabb.
A musztángot fékező indián, mint a lélektan mondja, az ember álmában, a sötét ösztönt megfékező fény betörését jelenti. A tibetiek azt mondják, hogy az önfegyelem meglovaglása. A keleti jóga a lélegzetet ménnek tartja. A meg nem fegyelmezett lélegzet, mint a vad ló, az embert értelmetlenül rángatja, de a megülhető, vagyis a lovaglásra betört lélegzet-ménnel az ember mindhárom világba elnyargalhat, és kitárul előtte a szellem, a lélek és az élet minden mélységes titka. A megfékezett lélegzet az embert képessé teszi arra, hogy a sötét kozmoszt is tökéletesen átvilágítsa.
10.
Poseidón az egyetlen istenség, aki az erdő és a tenger alaktalan, változó, nyúlós, rugalmas, sötét, félelmetes világa fölött uralkodni tud. Ő ennek a világnak a királya. Mert ő az egyetlen, akiben a föld, a kő, a víz, a bőr alatti megfékezhetetlenből, a tenyésző életszörnyetegből igazi lénye a napvilágra tudott lépni, és ragyogóvá lett, anélkül, hogy erejéből vesztett volna. Ez a lény: a hím. Ezért szereti a mén alakját magára venni, s ezért az ősi Krétában bika alakjában tisztelték. A hím uralma a sötét nyüzsgésen, a szigonnyal, ami a Hím és a Phallos. Poseidón ebből a próteusi, rugalmas, nyúlós, sötét anyagból van, de fölötte áll, ahogy a tudatos hímség az elementáris életen mindig uralkodik.
A történet e pillanatában ezt könnyebb megérteni, mint bármikor. A jelenkorban élt az a költő, aki a poseidóni világot egész határtalan gazdagságában fölfedezte: az angol David Herbert Lawrence. Soha senki sem volt, aki ezt a szellemtől és lélektől nem érintett, homályban kígyózó, lassú, szívós, mohó életvilágot jobban értette volna. És Lawrence költészetéből nemcsak a tengert, az erdőt, a vért érteni meg, hanem a szigonyt is: nemcsak az éltetet, hanem azt is, ami az életen uralkodik. Különös módon. Ez az angol költő nem alacsony élvvadász, nem elhülyült sexus-rajongó, brutális érzékiségben elmerült lény, mint regényeiből hinni lehetne, és ahogyan sokan hiszik is. Lawrence aszkéta. S ez az, ami benne fontos. Aszkézis görögül tudatos és begyakorlott fegyelmet jelent. Van önmegtartóztató aszkézis, van szellemi, van lelki, van munka-aszkézis, van a szeretetnek aszkézise, aszerint, hogy ki hol fegyelmezi magát tudatosan: munkában, gondolkozásban, szellemben, morálban. Minden aszkézis a jóga egy neme. Állandó és tudatos gyakorlat. Van hím-jóga is. Amikor az ember hím-lényének tudatára ébred, s ezt a benne levő hímet kultusszal veszi körül, fölemeli, megtisztítja, ápolja, kultuszban részesíti, átvilágítja, amikor felismeri, hogy benne ez a hím az isteni lény. A kultusz az a mágia, amelyben az istenek megnyílnak és kivilágosodnak – amikor kiderül, hogy a félelmetes, vad Hatalom tündöklő Nap. Aki aszkézisbe fog, az egyetlen Hatalomnak emel oltárt, akinek tiszteletét fegyelmezetten, tudatosan, józanul, szünet nélkül, fáradhatatlanul gyakorolja. Az egész egyéb világot félretolja, s csak ezt az egyetlen istenséget tiszteli. Ez a jóga. A költő a phallikus aszkézist gyakorolta – mély, meggyőző, áhítatos fegyelemmel, az egész világról lemondva, csak ezt az egyetlenegyet. S ez a határtalan tisztelet, a phallikus vallásnak ez a megrendítően mély pietása képessé tette arra, hogy a hímet Napnak lássa és élje át. Mert az. Éppen úgy nap ez is, mint ahogy van napja az anyagi kozmikus világnak, a szellemnek, a léleknek, a gondolatnak, a gazdaságnak, a becsvágynak. A világ minden része vallássá tehető, a lényeges csak az, hogy tényleg vallás is legyen: tiszta, nemes, fényes, magas, igaz és isteni. A hím-vallás is tud nemes lenni, ahogy a phallikus élet is tud aszkézis lenni: világról lemondó fensőbbséges, tudatos fegyelem. Hiszen az az élet, ami régen elmúlt, s ma csupán jelző lett: a lovagi – nem egyéb, mint nem egyéb, mint ilyen phallikus jóga, a fegyelmezett és magasrendű férfiasság vallása. Nem is lehet másként, hiszen a lovag életében a férfi és a ló, a mén, teljesen egy. Ezért lovag. A férfi ménné változott, de isteni ménné, akinek előkelőség, fölény, udvariasság, részvét, önfeláldozás, mindez: vallás – sorsát erre az oltárra tette, és egész életében nem tesz mást, mint aszkézist gyakorol. Hím-nappá lett. A lovag ezért lovag: nyugodt, bátor, szótartó, egyenes, az elnyomottak védője, a nő határtalan rajongója és szolgálója – mert mindig hím, férfi, bika, lovag.
A lovagság poseidóni életforma, de nemcsak az emberben. Lovag a kecskebak, a szarvasbika, minden hím madár, de egyetlen lény sem oly tökéletesen, mint a kakas. Lovag nemcsak abban, hogy egész élete a nő szolgálata és tisztelete, sokkal inkább abban, hogy a hím uralkodói büszkeségét, egész erejét és hatalmát, sötét és félelmetes vadságát tudatosan és aszketikusan fegyelmezi, s az asszony rendelkezésére bocsátja. Ez benne a vallás: a hímet feláldozni az asszonynak, toporzékolva, kényesen, fennhéjazó fővel, tudatosan, előkelően és áhítattal.