Hamvas Béla: Az asztrológia és a horoszkópia
(részlet a Scientia Sacra 1. második kötetéből)
1. Az asztrológia a kozmikus analógiák archaikus egysége
Asztrológiának újabban az eredeti asztrológia aránylag szűk részét, az emberi egyén jellegére és sorsára vonatkozó fejezeteit, a horoszkópiát hívják. Ebben a formában ugyan ez teljesen hibás, de még így is kitűnik, hogy az asztrológia az az archaikus szintézis, amely az analógiát világméretekben kifejti és egzakt módon alkalmazza. Az asztrológia metafizikája az, ami az őskor egyetlen metafizikája: Minden Egy. És ahogyan ezt a metafizikát a Tabula Smaragdina tételére – az, ami fent van, ugyanaz, mint ami lent van – felépíti, s ahogy a világ keletkezésére, a föld geológiai alakulására éppen úgy, mint a népek, az osztályok, a nemzetek, s az egész emberiség történetére, az ember egyéni sorsára, egyéni alkatára vonatkoztatja, egyetlen alapvető gondolatot mond ki: az analógiát.
A horoszkópia térhódítására, részben félremagyarázására elég példa van, s ennek következtében úgy tűnhetne, hogy itt princípiumokról van szó, s az asztrológia nem egyéb, mint olyan okozati sor, amely ezekből a kozmikus princípiumokból indul ki. Ez már a modern asztrológia, szcientifikus alakjában, s mint ilyen, fenntartás nélkül rossz. Az asztrológiának nincsenek princípiumai: első elvei, első lényegei. Az asztrológiában minden egy. Ennek a minden egynek csak más megfogalmazása az, hogy ami fent van, ugyanaz, mint ami lent van, vagyis más megfogalmazása az analógiának. Az a feltevés, amely szerint az asztrológiában a földi lényeket és eseményeket a bolygók kozmikus sugárzása határozza meg, teljesen elesik. A meghatározás, szcientifikus szóval a determináció fogalmáról egyébként azonnal felismerhető az az újkori tudomány, amely az asztrológiát a maga képére átteremteni megkísérelte. Nincsen szó kozmikus determinációról. De nincsen szó arról sem, hogy az asztrológiával kapcsolatban lépten-nyomon olyasmit említsenek meg: az asztrológia az ókori geocentrikus szemlélet alapján áll, úgymond: az őskori emberiség azt hitte, hogy a Nap forog a Föld körül, nem a Föld a Nap körül. Erre vonatkozólag legyen elég ennyi: a közel-keleti hagyomány az asztrológia felfedezőjének és megalapítójának Hénokot tartotta. Hénok könyvében pedig megtalálhatók azok a részek, amelyek kifejezetten arra utalnak, hogy a Naprendszer középpontjában a Nap áll, és minden bolygó a Nap körül kering. Ennek ellenére Hénok nem „heliocentrikus”, és a dolgot félreérti, aki azt hiszi, hogy itt akár a geocentrikus, akár a heliocentrikus rendszerelképzeléseknek bárminemű fontossága van. Először is: az őskor nem a kozmikus rendszer anyagi tényszerűségét tartotta fontosnak, mint ahogy a történetben sem az évszámokat és az adatokat, vagyis a külsőséget. Amit fontosnak tartott, itt az, hogy a Földnek a világegyetemben mátrix-jellege van: a Föld minden kozmikus égitest ősképe. Középponti helyzete nem azért van, mert a többi körülötte forog, hanem azért, mert a Föld az ősminta és az ősanya. Minden égitest léte csak a Föld létéből érthető meg teljesen. Ebben a szemléletben az, hogy valamely bolygó milyen asztronómiai helyzetet foglal el, s az, hogy mozdulatlanul áll, vagy kering, teljesen jelentéktelen. Másodszor pedig sem ez, sem az, sem emez, sem amaz figyelemre se méltó, mert mint már szó volt róla: az asztrológia nem princípiumokról, kozmikus erőközpontokról, sugárzásokról vagy hatásokról, végül is nem determinációról szól, hanem az analógiáról, vagyis arról, hogy ami fent van, ugyanaz, mint ami lent van. Ezt az analógiát az asztrológia világtávlatokban és képszerűen tanítja. A képek, amelyeket használ, az állatkör jegyei és a bolygók, amelyeknek a világot alkotó és kormányzó ideákkal való analógiáját az asztrológia intuitíven felismerte és az analógiák rendszerét részletesen kidolgozta.
2. A megfelelések; horoszkóp és mandala
Minden Egy. A dolgok csak abban különböznek, hogy létük minősége, létük módja, a létben elfoglalt helyük más. Ez az, amiben egymástól eltérnek. És mindaz, ami a világegyetemben él és van, szükségképpen egybetartozik és a nagy egésszel kapcsolatban áll.
Az embernek megszámlálhatatlan tettre, jelre, jelképre, médiumra van szüksége, hogy az Egyhez vissza tudjon térni, hogy át tudja érezni azt a veszteséget, amit az Egytől való távolsága miatt el kell szenvednie: ezért a Teremtő az embernek az erők sokaságát adta.
Az asztrológia abból indul ki, hogy minden egy. Tudja, hogy a lények és a dolgok egymástól csak a lét módjaiban különböznek. Azt tanítja, hogy minden dolog és lény szükségképpen az egyhez tartozik és az eggyel kapcsolatban áll. Ezért az asztrológia figyelmét azoknak a tetteknek, jeleknek, jelképeknek és médiumoknak sokszerűsége felé fordítja, amelyekre az embernek szüksége van, hogy helyzetét felismerje és az egységbe vissza tudjon térni. Az asztrológia felhasználja az erőknek és a képességeknek az emberben levő sokaságát, hogy az analógiákat világosan lássa, és az analógia segítségével az egységbe tartozás tudatát és élményét felébressze. Kifejezetten hangsúlyozza, hogy „minden fizikai és érzékelhető lény és dolog a szellemvilág lenyomata és a szellemvilágban történt folyamatok ismétlése”. A bolygók mozgása, az állatkör jegyeinek keringése az ideák világára utal: mert a mozgások és keringések értelme ott van. A megfelelések a lények alkatának és a kozmikus helyzetnek analógiájával korántsem merülnek ki. Megfelelés van a táplálék, a növényzet, a föld ásványi összetétele, az emberi tehetség, a társadalmi helyzet, a történeti pillanat, az asztrális légkör, a szín, a szám, a hang, a hőfok, a pára között. A megfelelések száma végtelen. Minden lény és dolog megfelel más lénynek és dolognak, és ez megfelel ezernyi földi, kozmikus, asztrális, ideális lénynek és dolognak.
Erre a lényeget érintő, de rövid felvilágosításra azért van szükség, nehogy valakinek egy pillanatra is eszébe jusson az újkori, részben a középkori horoszkópiát az archaikus asztrológiával összetéveszteni, még kevésbé azonosítani. Az őskori asztrológia az az archaikus szintézis, amelynek egyetlen titka, értelme, mondanivalója és tanítása van: a világban levő minden lény – állat, növény, ásvány, madár, démon, rovar, elem – valamely bolygó analógiája.
A horoszkóp akár emberi lényre, akár népre, országra, akár a történet eseményére vonatkozzék, nem a földi lénynek, népnek, eseménynek a csillagoktól, vagyis a csillagok helyzetétől való függőségét mutatja. A horoszkóp tulajdonképpen mandala. A mandala a világ képének rajza, amelyben azonban benne rejtőzik a lét értelme is. A mandala olyan képrejtvény, amelynek értelmi megoldása, illetve az anyagi természetben élő ember értelme számára hozzáférhető jelentése nincs. A mandala csak a transzcendens intellektus számára érthető. Rendesen kör alakba rajzolt néhány ábra: élő alak képe vagy geometriai figura, betű, szám, szimbolikus forma, állat-, növény vagy virágkép, rózsa, lótusz, Kínában krizantém, Mexikóban dália. A mandalát a misztikus intuíció látja meg, és meditációk alkalmával szemléletébe a misztikus intuíció merül el. A mandala szemléletébe merülve az ember az anyagi természetben használt tudatából kikapcsolódik és a transzcendens értelmek világába helyeződik át. Ilyen mandala a horoszkóp, amely az állatkör jegyeit és a bolygók helyzetét ábrázolja. E jelkép emberi tudattal meg se közelíthető, vagy ha igen, semmi egyéb, mint valamely pillanat asztronómiai képe. Valódi értelme csak akkor bontakozik ki, ha valaki az állatkör és a bolygók képeit az analógiák sorába állítja.
3. A csillagászáti év és a Nap-hérosz sorsa
Az a hit, hogy a természeti kozmikus helyzet az elsődleges, és a csillagok állásának, az állatkör keringésének és a bolygók mozgásának további felfedhető értelme nincs, abban a pillanatban megdől, ha valaki a következőket gondolja el: aAz asztronómiai év akkor végződik, illetve kezdődik, amikor a Nap mélypontját elérte, vagyis amikor a legrövidebb: a Nyilas csillagkép 30. fokán, és átlép a Bak csillagképbe (december 21.). A Nap most fokozatosan emelkedik, a napok egyre hosszabbak. Van idő, amikor az emelkedés rohamossá válik, amikor a Nap a Kosba lép, a tavasz kezdetén (március 21.). A Nap legmagasabb pontját az Ikrek végén éri el, s a Rákban ismét süllyedni kezd (június 21.). A süllyedés rohamossá válik a Mérlegben, vagyis amikor beáll az ősz (szeptember 21.). Ilyen módon ér el ismét a Nyilas (Kentaur) 30. fokára, s akkor ismét emelkedik. Így váltakoznak a tél, a tavasz, a nyár és az ősz.
Az évszakok forgását az őskori mitológia kapcsolatba hozza az emberisten sorsával. A Bakban születik, abban a pillanatban, amikor a Nap emelkedni kezd, megdicsőül a rohamos emelkedés idején, tavasszal; a sötétség szellemétől azonban halálos sebet kap és hullani kezd, amikor a Rákban a napok rövidülni kezdenek; a három átkozott sötét jel: a Mérleg, a Skorpió és a Kentaur ez a három nap, amelyet az emberisten a sírban, a sötétségben tölt, hogy a Bakban újra megszülessék és ismét felemelkedjék.
Az újkorban szokássá lett az emberisten mítoszát másodlagosnak nézni és mint a kozmikus évszakváltozások illusztrációját magyarázni. Most nincs szó arról, hogy a csillagok járása követi az emberisten sorsát, vagy az emberisten mítosza csak szép képsorozat, amely a Nap emelkedését és süllyedését szemléletessé teszi. Nincs szó róla egyrészt azért, mert a Nap-hérosz sorsa nem az asztronómia jelenségeire alkalmazott hasonlat, hanem mítosz, vagyis őskép, és az őskori népeknek az a hasonlat-gondolkozás, amely „olyan, mintha”, teljesen ismeretlen és idegen volt. De nincsen szó róla másrészt azért sem, mert itt nem elsődlegesen vagy másodlagosan asztronómiai vagy mitológiai jelenségekről van szó, hanem analógiáról. Erről egyébként már volt szó, s kitűnt, hogy történetileg az istenember sorsa a hasonlíthatatlanul régibb és lényegben hasonlíthatatlanul fontosabb. Ezen a helyen elég, ha az ember ismételten az analógiára utal és azt mondja, hogy az évszakok forgása, a Nap útja és az emberi sors között összefüggés van. Más ember az, aki abban az időben születik, amit a mítosz három sötét hónapnak nevez (szeptember 21 - december 21.), és más ember az, aki a három rohamos világosodás idején (március 21 - június 21.) születik. Miért? Nem asztrális determináltsága folytán, hanem azért, mert az emberisten sorsát minden élő embernek követni kell éppen úgy, ahogy követi az emberisten sorsát a csillagok járása és a kozmikus év: olyan fenntartás nélkül, olyan magától értetődő természetességgel, ahogy követnie kell az évszakok változását: követnie, átélnie, elviselnie és elszenvednie. Minden ember más ponton, más vonatkozásban kapcsolódik az asztronómiai évbe, illetve az emberisten sorsába, s így elszenvedésének módja, természete, foka és mélysége is más és más. Az emberi lét feltétele az, hogy az évszakok fizikai változását el kell szenvednie; de éppen olyan feltétele, hogy a Nap-hérosz sorsát is el kell viselnie. A fizikai kozmosz és a mitikus világ között analógia van, és ezt az ember, ha önmagában nem is tapasztalja, mert ébersége túlságosan lefokozott, a természetben tapasztalnia kell. A Napnak az évben tizenkét állomása van, amely állomásokon át kell haladnia, amíg születésétől haláláig, illetve újjászületéséig elérkezik. A négy nagy állomás: a Bak – a születés, a Kos a megdicsőülés, a Rák – a megsebesülés, a Mérleg – a visszahanyatlás. A második négy állomás: a Vízöntő, a Bika, az Oroszlán és a Skorpió, azok a jelek, amelyeket az asztrológia szilárdaknak nevez. Ezekben a jelekben a Nap helyzetét állandósítja: a Vízöntőben az emelkedést, a Bikában a világosságot, az Oroszlánban a lehullást, a Skorpióban a sötétséget. A harmadik négy nagy állomás a változások jele: a Halakban változik át fényességgé, az Ikrekben győzőből legyőzötté, az Aratószűzben fényességből sötétséggé, a Kentaurban halottból ismét élővé.
4. A bolygók közvetlen jelentése
Az állatkör jegyeinek értelme állandó, mert a nagy fizikai világegyetem és az ennek megfelelő kozmikus esemény: a Napisten sorsa olyan adott, meg nem változtatható valóság, amelybe minden lény és dolog beleszületik. Az asztrológia változó elemei a bolygók, éspedig a hét bolygó: a Nap, a Hold, a Merkúr, a Vénusz, a Mars, a Jupiter, a Szaturnusz. Az újabban felfedezett bolygóknak, az Uránusznak és a Neptunusznak csak a modern asztrológia tulajdonít jelentőséget, s ez egész terjedelmében kérdésszerű. Elég, ha az analógiák közül az ember ezúttal csak néhányat vesz elő.
A Szaturnusz a léleknek az az állapota, amikor ősi teljességéből és szellemi helyzetéből lezuhanva, eltemetve feküdt az anyag sötét elfeledettségében. A Jupiter megfelel a lélek első állapotának, amikor felébred: a nagy patriarchális nyugalomnak, a derűs békének. A Mars megfelel a harcoknak, a háborúknak, a küzdelemnek, az egyéni Ének viszályának: a hatalomért, a vagyonért, a hírnévért való szenvedélyes és kíméletlen rohanásnak. A Szaturnusz az őskor, a Jupiter az aranykor, a Mars a vaskor. A Vénusz megfelel a virágzó tenyészetnek és a világbékének: az emberiség testvériségének és az anyagi valóság átszellemülésének. A Merkúr megfelel az égi intelligencia dicsőségének, a szellemi ember végső diadalának, annak, hogy az ember, mint az anyag és a szellem között álló közvetítő, feladatát megoldja. A Hold megfelel annak, hogy az emberi szellem utolsó előtti helyzetében még nem tud teljesen önálló lenni, csak tükör, az ősfénynek csak befogadója. A Nap megfelel annak a végső állapotnak, amikor az ember a világosságba visszatért.
Másik megfelelés: a szaturnuszi korszak a földön a kő, a terméketlenség, az élettelenség kora, a geológiai őskor; a jupiteri kor az első élőlények megjelenése; a marsi kor az óriás állatok, a vérengző hüllők kora; a Vénusz korszaka az emlősállatok megjelenése; a Merkúr az emberi intelligenciát hozza.
Ismét más megfelelés: a Nap az őskori fényben a léleknek a világossággal való azonossága; a Hold a világosságtól való elválás; a Merkúr jelében a lélek megszületik mint ember, mint értelmi lény a földön; a Vénusz, amikor az emberben felébred a kívánság és a szenvedély, hogy a nagy Egységbe visszatérjen, ezért a Vénusz az egyesülés jele: a szerelemé, a barátságé, a közösségé; a Mars a sors küzdelmeit hozza, azt, hogy az embernek a benne levő szellemért helyt kell állnia, s azt keresztül kell vinnie; a Jupiter korában az ember megbékül és megnyugszik: megnyílnak a nagy és mély távlatok – ez a házasság, a családalapítás, a gyermekek nevelésének korszaka; a Szaturnusz korában az ember megérik a bölcsességre – ez a derűs öregség, a csendes, magányos és szenvedélytelen nyugalom kora, amikor az ember a végső dolgokat megérti.
Az analógiákból ennyi legyen elég. Ebből éppen eléggé kitűnik, mi az, amiről szó van. Az asztrológia képei az emberi értelem számára nem kimeríthető, csak többé-kevésbé megragadható megfelelések, amelyeknek mélyén közvetlen jelentések, más szóval: ideák nyugszanak. A lélek első teremtésekor ezeket az ideákat közvetlenül látta; második teremtése, vagyis az anyagba való elmerülése után, a sötétségből való felébredése után az ideákat csak homályosan sejti, s csak a kivételes ember, a szakrális szubjektum szavaira fedezi fel újra. Második teremtésekor az elemekkel elkeveredett, de már elfelejtette, hogy az elemeknek mi a nevük és milyenek. Hét fokon zuhant alá, amíg a sötét elfeledettségbe merült, most hét fokon kell újra visszaemelkednie. Ez a hét fok, a hét szféra, a világ hét köre, a hét bolygó. Itt lépked felfelé, nehezen, akadozva a lélek, mint Platón mondja: minden lélek kapcsolatban áll az örök csillagok egyikével. A Szaturnusz nehéz erői lehúzzák, a Jupiter erői megállásra csábítják, a Mars erői szenvedélyes túlzásokra, az önző érdekek elérésére késztetik, a Vénusz erői élvezetekkel kötik meg, a Merkúr erői gyakran tévútra vezetik, a Hold erői káprázatokkal árasztják el. De: a Szaturnusz erői meggondolást, éleslátást, fáradhatatlan szívósságot és megtörhetetlen kitartást adnak; a Jupiter erői fölényt, humort, türelmet; a Mars erői tüzet, lelkesültséget, tetterőt; a Vénusz erői bizalmat, egészséget, társakat; a Merkúr erői észt, tájékozottságot, mozgékonyságot; a Hold erői jó testi alkatot, jó idegeket, erős képzeletet hoznak.
Az analógiák nem állnak meg ott, hogy a világegyetemet és az embert vonatkozásba hozzák. A Szaturnusz ideájának megfelel az öregség, a kő, a sötét szín, a magány, a távlat, a szigorúság, a türelem, a munka; a Jupiter ideájának megfelel a nedvesség, a férfikor, a kék szín, a család, a közösség, a társalgás, az államélet, a tanítás és a tanulás; a Szaturnusznak ugyanakkor megfelel a társadalmi rendek közül a szolgaság, a munkás, a bányász, a földműves – a művészek közül az építész és a szobrász, mert földdel és kővel dolgozik –, a szellemi emberek közül az aszkéta, a misztikus és a filozófus, mert ezek magányos emberek. A Vénusznak a társadalmi rendek közül megfelel a kereskedő, a művészek közül a festő, a foglalkozások közül mindegyik, amelyik díszítéssel, színekkel foglalkozik: a kertész, a fodrász, a női szabó, az ékszerész, az ötvös ; ahogy a Merkúrnak megfelel a művészek közül az író, a szónok, a színész, a foglalkozások közül a bankár, az újságíró, az ügyvéd – a Jupiternek megfelel a hivatalnok, a bíró, a tanító, a pap.
Ha egy országban jupiteri uralkodó lép trónra, jupiteri erőket sugároz, csendes humort, jótékony felsőbbséget, igazságszeretetet, becsületet, a család kultuszát, a közélet tisztaságát. Ha szaturnuszi jellegű uralkodó lép trónra, az országban úrrá lesz a fösvénység, a kemény önzés, a szófukarság, az emberek barátságtalanok, szegénység terjed el, és az összes magas állásokat szívtelen öregek foglalják el. Ha marsi jellegű uralkodó lép a trónra, a nép harcias lesz, a szót a katonák viszik, háborúba keverednek, belül lázongások törnek ki, az erőszakos túlkapások napirenden vannak, a házaséletet elhanyagolják és az utcai nők elszaporodnak.
Ez természetesen már messze túl van azon, amit az újkori horoszkópia tanít; ez a nagy kozmikus analógiák megfeleléseinek alkalmazása.
5. A konstelláció
Anélkül, hogy akár csak egyetlen lépés is történne az őskori asztrológia teljes rendszerének kifejtésére, mégis meg kell kísérelni megérteni azt, ami az asztrológiai képeket alkalmazhatókká teszi. Arról van szó, amit asztrológiai konstellációnak, vagyis a csillagok állásának, vagyis egymás között való viszonyának neveznek. Ez a konstelláció az, amely igen egyszerű számítások alapján könnyen felvázolható, mint a mandala, a világ életének egy pillanatát rejtvény alakjában megőrzi. A bolygók nem elemek, hanem ideák elemi jelképei; az állatkör jegyei pedig azok a kozmikus helyek, amelyeken át ezek az elemek vándorolnak, és minden jegyben más jelentésük van. Ez a konstelláció egyik része. A második rész, amilyen viszonyban a bolygók egy bizonyos világpillanatban állanak. Ezt a viszonyt fejezi ki a horoszkóp.
A képnek három megfejtése van: az első a fénykép – a másodperc képe; a második a rajz vagyis a festmény, a pillanat képe; a harmadika horoszkóp, a világhelyzet abszolút képe. A másodperc a világ felületén úszik, jelentéktelen, merő külsőség, hamis, érzéki és káprázatszerű; a fénykép sohasem ad arcot, csak a másodperc arcát. A pillanat magasabb rendű; a pillanat megragadja az anyagi természetben élt élet egészét és azon túl is mutat; ezért a művészi rajz vagy festmény a lélek mélységében és igazságában adja az arcot. A harmadik kép a horoszkóp, amely a világhelyzetet tárja fel – az arcot transzcendens vonatkozásban, az ideákkal való kapcsolatában. A fényképnek mint másodpercnek nincs analógiája: ez az egyéni Én önmagában, megfelelés nélkül, egyedül, metafizikátlanul, mint értelem nélküli kép. A festményben az analógiák sora megnyílik; a pillanatban az anyag és a lélek és a szellem, a látható világ és az értelmek világa egymással vonatkozásba lép. A horoszkóp az összes analógiákat kimondja: az ideákét, az elemekét, az anyagét, a lélekét, a sors vonaláét, az intelligenciáét, a kedélyét, a képességekét. Ezért a horoszkóp a világhelyzetet egész mélységében és nagyságában kimondja.
Ezért a horoszkóp mandala: világrejtvény, örök kép, abszolút értelem.
Nincs szükség arra, hogy a hatvanfokos, kilencvenfokos, száznyolcvan fokos viszonylatokat itt az ember részleteiben tárgyalja. Vannak kézikönyvek, amelyek ezt megteszik, néha egész helyes érzékkel, nem is gépies, szcientifikus-determinációs értelmezésben. Azokról az újkori értelmezésekről, amelyek „jó” és „rossz” kapcsolatok leírásában merülnek ki, persze nincsen szó – az ilyen asztrológia merő kuruzslás, csupán babonás csillagjóslás. A horoszkóp jón és rosszon messze túl van: túl kellemes életen, szerencsén, jóléten, hírnéven, amit mond, az az ember örök sorsa és örök arca – az egyetlen, megismételhetetlen, oszthatatlan és eltörölhetetlen lény.
6. Analógia és mágia
Aki csak egyszer vett kezébe asztrológiai könyvet és csak futólagosan pillantott bele, megütközve láthatta a bolygók megfeleléseinek hosszú sorát, miképpen áll a bolygó vonatkozásban színnel, fémmel, napszakkal, geometriai ábrával, számmal, a hét egyik napjával, szövet anyagával, drágakővel, bizonyos állattal, bizonyos hellyel és környezettel. Megütközött rajta és babonának tartotta, mert nem értette, hogy mi ezeknek az analógiáknak az értelme. Az analógiák magyarázatát természetesen az újkori asztrológusok a legritkább esetben tudják, s ezért szükséges, hogy az ember az analógiákat ezen a ponton is felfedje.
Az archaikus őskorban a papság egy részének hivatása volt, hogy az Atyákkal való kapcsolatot fenntartsa. Az Atyák – Indiában a pitrik, Iránban a fravasik, Kínában az Ősök – tartózkodási helye az asztrális világkör: az, ahová az elköltözött lélek is kerül. Ebből a körből az elköltözöttek és az Atyák szellemei bizonyos szertartásokkal megidézhetők, és velük kapcsolat tartható fenn. Akár jóslat, akár tanácsadás, akár tanítás, akár gyógyítás, akár egyéb célból az Atyákat tevékenységre lehet kérni, ennek a kérésnek azonban törvényes, hallatlanul szigorú rituális rendje van. Ez a rend az analógián nyugszik.
A papnak, aki az Atyák szellemét vagy az elköltözöttek közül bárkit megidézni kíván, először is meg kell választania a helyet és az időt. Ha a hely arra alkalmas, hogy a szertartást szerdai napon végezze el, és a környezet is ezt hangsúlyozza, tudnia kell, hogy a szerdai nap a Merkúr jegyében áll. A Merkúr vagy a korai, vagy a kései órákat kedveli, a napkelte körül vagy a késő délutáni időket. A Merkúr színe a sárga, szövetanyaga az egészen könnyű gyolcs, féme a higany. Merkúri ruhába kell öltöznie és olyan gyűrűt kell ujjára húznia, amelyben merkúri kő, krizolit vagy krizofráz csillog, merkúri madár tollából készült díszt kell viselnie és merkúri állat bőréből készült szőnyegre kell lépnie. Más szövetet, fémet, drágakövet, virágot, állatbőrt kell választania vasárnap, a Nap napján, mást hétfőn, a Hold napján. Hogy mi az összefüggés e színek, napok, helyek, fémek, drágakövek között, azt csak az tudja, aki választ tud adni arra, hogy az analógia mit jelent. „A mindenség gyökerében az analógia áll, a rejtett, titkos összefüggés a dolgok között. Az analógia a mágia alapja is.”
Abbé Constant a múlt században a hagyomány emlékei alapján megkísérelte, hogy Tianai Apollónioszt megidézze. E mágikus megidézés külsőségeit és lefolyását részletesen megírta, hogy milyen különös gonddal kellett megválasztania a helyet, a szertartás öltözetét, az állatbőrt, a virágkoszorút, az ékszert – a megfelelés törvényei szerint a napot, a napszakot, az órát, a fémet. Közben nem győzi eleget hangsúlyozni, hogy e mágikus szertartásban a legkisebb hiba a szertartást végzőre milyen végzetes lehet, hiszen a megidézett asztrális lény olyan hatalom fölött rendelkezik, amely az anyagi természetben élő ember erejének sok százszorosa. A mágikus tevékenységnek, holott az őskor szabályait mind megtartotta, még így is csaknem megsemmisítő hatása volt.
Ez a példa elég ahhoz, hogy az ember megértse: az asztrológiai könyvekben megjelölt analógia a fémek, a virágok, a szövetek, a színek, a napok, a számok között nem játék, még kevésbé babona.
Az asztrológia az archaikus ember számára nemcsak horoszkópia volt, hanem mágikus gyakorlat is. És ezt a gyakorlatot éppen úgy, mint a jövőbelátást, az események kiszámítását, az emberi jellemeknek és tehetségeknek leolvasását, mint a történeti események megértését, az analógia irányította.
1. Az asztrológia a kozmikus analógiák archaikus egysége
Asztrológiának újabban az eredeti asztrológia aránylag szűk részét, az emberi egyén jellegére és sorsára vonatkozó fejezeteit, a horoszkópiát hívják. Ebben a formában ugyan ez teljesen hibás, de még így is kitűnik, hogy az asztrológia az az archaikus szintézis, amely az analógiát világméretekben kifejti és egzakt módon alkalmazza. Az asztrológia metafizikája az, ami az őskor egyetlen metafizikája: Minden Egy. És ahogyan ezt a metafizikát a Tabula Smaragdina tételére – az, ami fent van, ugyanaz, mint ami lent van – felépíti, s ahogy a világ keletkezésére, a föld geológiai alakulására éppen úgy, mint a népek, az osztályok, a nemzetek, s az egész emberiség történetére, az ember egyéni sorsára, egyéni alkatára vonatkoztatja, egyetlen alapvető gondolatot mond ki: az analógiát.
A horoszkópia térhódítására, részben félremagyarázására elég példa van, s ennek következtében úgy tűnhetne, hogy itt princípiumokról van szó, s az asztrológia nem egyéb, mint olyan okozati sor, amely ezekből a kozmikus princípiumokból indul ki. Ez már a modern asztrológia, szcientifikus alakjában, s mint ilyen, fenntartás nélkül rossz. Az asztrológiának nincsenek princípiumai: első elvei, első lényegei. Az asztrológiában minden egy. Ennek a minden egynek csak más megfogalmazása az, hogy ami fent van, ugyanaz, mint ami lent van, vagyis más megfogalmazása az analógiának. Az a feltevés, amely szerint az asztrológiában a földi lényeket és eseményeket a bolygók kozmikus sugárzása határozza meg, teljesen elesik. A meghatározás, szcientifikus szóval a determináció fogalmáról egyébként azonnal felismerhető az az újkori tudomány, amely az asztrológiát a maga képére átteremteni megkísérelte. Nincsen szó kozmikus determinációról. De nincsen szó arról sem, hogy az asztrológiával kapcsolatban lépten-nyomon olyasmit említsenek meg: az asztrológia az ókori geocentrikus szemlélet alapján áll, úgymond: az őskori emberiség azt hitte, hogy a Nap forog a Föld körül, nem a Föld a Nap körül. Erre vonatkozólag legyen elég ennyi: a közel-keleti hagyomány az asztrológia felfedezőjének és megalapítójának Hénokot tartotta. Hénok könyvében pedig megtalálhatók azok a részek, amelyek kifejezetten arra utalnak, hogy a Naprendszer középpontjában a Nap áll, és minden bolygó a Nap körül kering. Ennek ellenére Hénok nem „heliocentrikus”, és a dolgot félreérti, aki azt hiszi, hogy itt akár a geocentrikus, akár a heliocentrikus rendszerelképzeléseknek bárminemű fontossága van. Először is: az őskor nem a kozmikus rendszer anyagi tényszerűségét tartotta fontosnak, mint ahogy a történetben sem az évszámokat és az adatokat, vagyis a külsőséget. Amit fontosnak tartott, itt az, hogy a Földnek a világegyetemben mátrix-jellege van: a Föld minden kozmikus égitest ősképe. Középponti helyzete nem azért van, mert a többi körülötte forog, hanem azért, mert a Föld az ősminta és az ősanya. Minden égitest léte csak a Föld létéből érthető meg teljesen. Ebben a szemléletben az, hogy valamely bolygó milyen asztronómiai helyzetet foglal el, s az, hogy mozdulatlanul áll, vagy kering, teljesen jelentéktelen. Másodszor pedig sem ez, sem az, sem emez, sem amaz figyelemre se méltó, mert mint már szó volt róla: az asztrológia nem princípiumokról, kozmikus erőközpontokról, sugárzásokról vagy hatásokról, végül is nem determinációról szól, hanem az analógiáról, vagyis arról, hogy ami fent van, ugyanaz, mint ami lent van. Ezt az analógiát az asztrológia világtávlatokban és képszerűen tanítja. A képek, amelyeket használ, az állatkör jegyei és a bolygók, amelyeknek a világot alkotó és kormányzó ideákkal való analógiáját az asztrológia intuitíven felismerte és az analógiák rendszerét részletesen kidolgozta.
2. A megfelelések; horoszkóp és mandala
Minden Egy. A dolgok csak abban különböznek, hogy létük minősége, létük módja, a létben elfoglalt helyük más. Ez az, amiben egymástól eltérnek. És mindaz, ami a világegyetemben él és van, szükségképpen egybetartozik és a nagy egésszel kapcsolatban áll.
Az embernek megszámlálhatatlan tettre, jelre, jelképre, médiumra van szüksége, hogy az Egyhez vissza tudjon térni, hogy át tudja érezni azt a veszteséget, amit az Egytől való távolsága miatt el kell szenvednie: ezért a Teremtő az embernek az erők sokaságát adta.
Az asztrológia abból indul ki, hogy minden egy. Tudja, hogy a lények és a dolgok egymástól csak a lét módjaiban különböznek. Azt tanítja, hogy minden dolog és lény szükségképpen az egyhez tartozik és az eggyel kapcsolatban áll. Ezért az asztrológia figyelmét azoknak a tetteknek, jeleknek, jelképeknek és médiumoknak sokszerűsége felé fordítja, amelyekre az embernek szüksége van, hogy helyzetét felismerje és az egységbe vissza tudjon térni. Az asztrológia felhasználja az erőknek és a képességeknek az emberben levő sokaságát, hogy az analógiákat világosan lássa, és az analógia segítségével az egységbe tartozás tudatát és élményét felébressze. Kifejezetten hangsúlyozza, hogy „minden fizikai és érzékelhető lény és dolog a szellemvilág lenyomata és a szellemvilágban történt folyamatok ismétlése”. A bolygók mozgása, az állatkör jegyeinek keringése az ideák világára utal: mert a mozgások és keringések értelme ott van. A megfelelések a lények alkatának és a kozmikus helyzetnek analógiájával korántsem merülnek ki. Megfelelés van a táplálék, a növényzet, a föld ásványi összetétele, az emberi tehetség, a társadalmi helyzet, a történeti pillanat, az asztrális légkör, a szín, a szám, a hang, a hőfok, a pára között. A megfelelések száma végtelen. Minden lény és dolog megfelel más lénynek és dolognak, és ez megfelel ezernyi földi, kozmikus, asztrális, ideális lénynek és dolognak.
Erre a lényeget érintő, de rövid felvilágosításra azért van szükség, nehogy valakinek egy pillanatra is eszébe jusson az újkori, részben a középkori horoszkópiát az archaikus asztrológiával összetéveszteni, még kevésbé azonosítani. Az őskori asztrológia az az archaikus szintézis, amelynek egyetlen titka, értelme, mondanivalója és tanítása van: a világban levő minden lény – állat, növény, ásvány, madár, démon, rovar, elem – valamely bolygó analógiája.
A horoszkóp akár emberi lényre, akár népre, országra, akár a történet eseményére vonatkozzék, nem a földi lénynek, népnek, eseménynek a csillagoktól, vagyis a csillagok helyzetétől való függőségét mutatja. A horoszkóp tulajdonképpen mandala. A mandala a világ képének rajza, amelyben azonban benne rejtőzik a lét értelme is. A mandala olyan képrejtvény, amelynek értelmi megoldása, illetve az anyagi természetben élő ember értelme számára hozzáférhető jelentése nincs. A mandala csak a transzcendens intellektus számára érthető. Rendesen kör alakba rajzolt néhány ábra: élő alak képe vagy geometriai figura, betű, szám, szimbolikus forma, állat-, növény vagy virágkép, rózsa, lótusz, Kínában krizantém, Mexikóban dália. A mandalát a misztikus intuíció látja meg, és meditációk alkalmával szemléletébe a misztikus intuíció merül el. A mandala szemléletébe merülve az ember az anyagi természetben használt tudatából kikapcsolódik és a transzcendens értelmek világába helyeződik át. Ilyen mandala a horoszkóp, amely az állatkör jegyeit és a bolygók helyzetét ábrázolja. E jelkép emberi tudattal meg se közelíthető, vagy ha igen, semmi egyéb, mint valamely pillanat asztronómiai képe. Valódi értelme csak akkor bontakozik ki, ha valaki az állatkör és a bolygók képeit az analógiák sorába állítja.
3. A csillagászáti év és a Nap-hérosz sorsa
Az a hit, hogy a természeti kozmikus helyzet az elsődleges, és a csillagok állásának, az állatkör keringésének és a bolygók mozgásának további felfedhető értelme nincs, abban a pillanatban megdől, ha valaki a következőket gondolja el: aAz asztronómiai év akkor végződik, illetve kezdődik, amikor a Nap mélypontját elérte, vagyis amikor a legrövidebb: a Nyilas csillagkép 30. fokán, és átlép a Bak csillagképbe (december 21.). A Nap most fokozatosan emelkedik, a napok egyre hosszabbak. Van idő, amikor az emelkedés rohamossá válik, amikor a Nap a Kosba lép, a tavasz kezdetén (március 21.). A Nap legmagasabb pontját az Ikrek végén éri el, s a Rákban ismét süllyedni kezd (június 21.). A süllyedés rohamossá válik a Mérlegben, vagyis amikor beáll az ősz (szeptember 21.). Ilyen módon ér el ismét a Nyilas (Kentaur) 30. fokára, s akkor ismét emelkedik. Így váltakoznak a tél, a tavasz, a nyár és az ősz.
Az évszakok forgását az őskori mitológia kapcsolatba hozza az emberisten sorsával. A Bakban születik, abban a pillanatban, amikor a Nap emelkedni kezd, megdicsőül a rohamos emelkedés idején, tavasszal; a sötétség szellemétől azonban halálos sebet kap és hullani kezd, amikor a Rákban a napok rövidülni kezdenek; a három átkozott sötét jel: a Mérleg, a Skorpió és a Kentaur ez a három nap, amelyet az emberisten a sírban, a sötétségben tölt, hogy a Bakban újra megszülessék és ismét felemelkedjék.
Az újkorban szokássá lett az emberisten mítoszát másodlagosnak nézni és mint a kozmikus évszakváltozások illusztrációját magyarázni. Most nincs szó arról, hogy a csillagok járása követi az emberisten sorsát, vagy az emberisten mítosza csak szép képsorozat, amely a Nap emelkedését és süllyedését szemléletessé teszi. Nincs szó róla egyrészt azért, mert a Nap-hérosz sorsa nem az asztronómia jelenségeire alkalmazott hasonlat, hanem mítosz, vagyis őskép, és az őskori népeknek az a hasonlat-gondolkozás, amely „olyan, mintha”, teljesen ismeretlen és idegen volt. De nincsen szó róla másrészt azért sem, mert itt nem elsődlegesen vagy másodlagosan asztronómiai vagy mitológiai jelenségekről van szó, hanem analógiáról. Erről egyébként már volt szó, s kitűnt, hogy történetileg az istenember sorsa a hasonlíthatatlanul régibb és lényegben hasonlíthatatlanul fontosabb. Ezen a helyen elég, ha az ember ismételten az analógiára utal és azt mondja, hogy az évszakok forgása, a Nap útja és az emberi sors között összefüggés van. Más ember az, aki abban az időben születik, amit a mítosz három sötét hónapnak nevez (szeptember 21 - december 21.), és más ember az, aki a három rohamos világosodás idején (március 21 - június 21.) születik. Miért? Nem asztrális determináltsága folytán, hanem azért, mert az emberisten sorsát minden élő embernek követni kell éppen úgy, ahogy követi az emberisten sorsát a csillagok járása és a kozmikus év: olyan fenntartás nélkül, olyan magától értetődő természetességgel, ahogy követnie kell az évszakok változását: követnie, átélnie, elviselnie és elszenvednie. Minden ember más ponton, más vonatkozásban kapcsolódik az asztronómiai évbe, illetve az emberisten sorsába, s így elszenvedésének módja, természete, foka és mélysége is más és más. Az emberi lét feltétele az, hogy az évszakok fizikai változását el kell szenvednie; de éppen olyan feltétele, hogy a Nap-hérosz sorsát is el kell viselnie. A fizikai kozmosz és a mitikus világ között analógia van, és ezt az ember, ha önmagában nem is tapasztalja, mert ébersége túlságosan lefokozott, a természetben tapasztalnia kell. A Napnak az évben tizenkét állomása van, amely állomásokon át kell haladnia, amíg születésétől haláláig, illetve újjászületéséig elérkezik. A négy nagy állomás: a Bak – a születés, a Kos a megdicsőülés, a Rák – a megsebesülés, a Mérleg – a visszahanyatlás. A második négy állomás: a Vízöntő, a Bika, az Oroszlán és a Skorpió, azok a jelek, amelyeket az asztrológia szilárdaknak nevez. Ezekben a jelekben a Nap helyzetét állandósítja: a Vízöntőben az emelkedést, a Bikában a világosságot, az Oroszlánban a lehullást, a Skorpióban a sötétséget. A harmadik négy nagy állomás a változások jele: a Halakban változik át fényességgé, az Ikrekben győzőből legyőzötté, az Aratószűzben fényességből sötétséggé, a Kentaurban halottból ismét élővé.
4. A bolygók közvetlen jelentése
Az állatkör jegyeinek értelme állandó, mert a nagy fizikai világegyetem és az ennek megfelelő kozmikus esemény: a Napisten sorsa olyan adott, meg nem változtatható valóság, amelybe minden lény és dolog beleszületik. Az asztrológia változó elemei a bolygók, éspedig a hét bolygó: a Nap, a Hold, a Merkúr, a Vénusz, a Mars, a Jupiter, a Szaturnusz. Az újabban felfedezett bolygóknak, az Uránusznak és a Neptunusznak csak a modern asztrológia tulajdonít jelentőséget, s ez egész terjedelmében kérdésszerű. Elég, ha az analógiák közül az ember ezúttal csak néhányat vesz elő.
A Szaturnusz a léleknek az az állapota, amikor ősi teljességéből és szellemi helyzetéből lezuhanva, eltemetve feküdt az anyag sötét elfeledettségében. A Jupiter megfelel a lélek első állapotának, amikor felébred: a nagy patriarchális nyugalomnak, a derűs békének. A Mars megfelel a harcoknak, a háborúknak, a küzdelemnek, az egyéni Ének viszályának: a hatalomért, a vagyonért, a hírnévért való szenvedélyes és kíméletlen rohanásnak. A Szaturnusz az őskor, a Jupiter az aranykor, a Mars a vaskor. A Vénusz megfelel a virágzó tenyészetnek és a világbékének: az emberiség testvériségének és az anyagi valóság átszellemülésének. A Merkúr megfelel az égi intelligencia dicsőségének, a szellemi ember végső diadalának, annak, hogy az ember, mint az anyag és a szellem között álló közvetítő, feladatát megoldja. A Hold megfelel annak, hogy az emberi szellem utolsó előtti helyzetében még nem tud teljesen önálló lenni, csak tükör, az ősfénynek csak befogadója. A Nap megfelel annak a végső állapotnak, amikor az ember a világosságba visszatért.
Másik megfelelés: a szaturnuszi korszak a földön a kő, a terméketlenség, az élettelenség kora, a geológiai őskor; a jupiteri kor az első élőlények megjelenése; a marsi kor az óriás állatok, a vérengző hüllők kora; a Vénusz korszaka az emlősállatok megjelenése; a Merkúr az emberi intelligenciát hozza.
Ismét más megfelelés: a Nap az őskori fényben a léleknek a világossággal való azonossága; a Hold a világosságtól való elválás; a Merkúr jelében a lélek megszületik mint ember, mint értelmi lény a földön; a Vénusz, amikor az emberben felébred a kívánság és a szenvedély, hogy a nagy Egységbe visszatérjen, ezért a Vénusz az egyesülés jele: a szerelemé, a barátságé, a közösségé; a Mars a sors küzdelmeit hozza, azt, hogy az embernek a benne levő szellemért helyt kell állnia, s azt keresztül kell vinnie; a Jupiter korában az ember megbékül és megnyugszik: megnyílnak a nagy és mély távlatok – ez a házasság, a családalapítás, a gyermekek nevelésének korszaka; a Szaturnusz korában az ember megérik a bölcsességre – ez a derűs öregség, a csendes, magányos és szenvedélytelen nyugalom kora, amikor az ember a végső dolgokat megérti.
Az analógiákból ennyi legyen elég. Ebből éppen eléggé kitűnik, mi az, amiről szó van. Az asztrológia képei az emberi értelem számára nem kimeríthető, csak többé-kevésbé megragadható megfelelések, amelyeknek mélyén közvetlen jelentések, más szóval: ideák nyugszanak. A lélek első teremtésekor ezeket az ideákat közvetlenül látta; második teremtése, vagyis az anyagba való elmerülése után, a sötétségből való felébredése után az ideákat csak homályosan sejti, s csak a kivételes ember, a szakrális szubjektum szavaira fedezi fel újra. Második teremtésekor az elemekkel elkeveredett, de már elfelejtette, hogy az elemeknek mi a nevük és milyenek. Hét fokon zuhant alá, amíg a sötét elfeledettségbe merült, most hét fokon kell újra visszaemelkednie. Ez a hét fok, a hét szféra, a világ hét köre, a hét bolygó. Itt lépked felfelé, nehezen, akadozva a lélek, mint Platón mondja: minden lélek kapcsolatban áll az örök csillagok egyikével. A Szaturnusz nehéz erői lehúzzák, a Jupiter erői megállásra csábítják, a Mars erői szenvedélyes túlzásokra, az önző érdekek elérésére késztetik, a Vénusz erői élvezetekkel kötik meg, a Merkúr erői gyakran tévútra vezetik, a Hold erői káprázatokkal árasztják el. De: a Szaturnusz erői meggondolást, éleslátást, fáradhatatlan szívósságot és megtörhetetlen kitartást adnak; a Jupiter erői fölényt, humort, türelmet; a Mars erői tüzet, lelkesültséget, tetterőt; a Vénusz erői bizalmat, egészséget, társakat; a Merkúr erői észt, tájékozottságot, mozgékonyságot; a Hold erői jó testi alkatot, jó idegeket, erős képzeletet hoznak.
Az analógiák nem állnak meg ott, hogy a világegyetemet és az embert vonatkozásba hozzák. A Szaturnusz ideájának megfelel az öregség, a kő, a sötét szín, a magány, a távlat, a szigorúság, a türelem, a munka; a Jupiter ideájának megfelel a nedvesség, a férfikor, a kék szín, a család, a közösség, a társalgás, az államélet, a tanítás és a tanulás; a Szaturnusznak ugyanakkor megfelel a társadalmi rendek közül a szolgaság, a munkás, a bányász, a földműves – a művészek közül az építész és a szobrász, mert földdel és kővel dolgozik –, a szellemi emberek közül az aszkéta, a misztikus és a filozófus, mert ezek magányos emberek. A Vénusznak a társadalmi rendek közül megfelel a kereskedő, a művészek közül a festő, a foglalkozások közül mindegyik, amelyik díszítéssel, színekkel foglalkozik: a kertész, a fodrász, a női szabó, az ékszerész, az ötvös ; ahogy a Merkúrnak megfelel a művészek közül az író, a szónok, a színész, a foglalkozások közül a bankár, az újságíró, az ügyvéd – a Jupiternek megfelel a hivatalnok, a bíró, a tanító, a pap.
Ha egy országban jupiteri uralkodó lép trónra, jupiteri erőket sugároz, csendes humort, jótékony felsőbbséget, igazságszeretetet, becsületet, a család kultuszát, a közélet tisztaságát. Ha szaturnuszi jellegű uralkodó lép trónra, az országban úrrá lesz a fösvénység, a kemény önzés, a szófukarság, az emberek barátságtalanok, szegénység terjed el, és az összes magas állásokat szívtelen öregek foglalják el. Ha marsi jellegű uralkodó lép a trónra, a nép harcias lesz, a szót a katonák viszik, háborúba keverednek, belül lázongások törnek ki, az erőszakos túlkapások napirenden vannak, a házaséletet elhanyagolják és az utcai nők elszaporodnak.
Ez természetesen már messze túl van azon, amit az újkori horoszkópia tanít; ez a nagy kozmikus analógiák megfeleléseinek alkalmazása.
5. A konstelláció
Anélkül, hogy akár csak egyetlen lépés is történne az őskori asztrológia teljes rendszerének kifejtésére, mégis meg kell kísérelni megérteni azt, ami az asztrológiai képeket alkalmazhatókká teszi. Arról van szó, amit asztrológiai konstellációnak, vagyis a csillagok állásának, vagyis egymás között való viszonyának neveznek. Ez a konstelláció az, amely igen egyszerű számítások alapján könnyen felvázolható, mint a mandala, a világ életének egy pillanatát rejtvény alakjában megőrzi. A bolygók nem elemek, hanem ideák elemi jelképei; az állatkör jegyei pedig azok a kozmikus helyek, amelyeken át ezek az elemek vándorolnak, és minden jegyben más jelentésük van. Ez a konstelláció egyik része. A második rész, amilyen viszonyban a bolygók egy bizonyos világpillanatban állanak. Ezt a viszonyt fejezi ki a horoszkóp.
A képnek három megfejtése van: az első a fénykép – a másodperc képe; a második a rajz vagyis a festmény, a pillanat képe; a harmadika horoszkóp, a világhelyzet abszolút képe. A másodperc a világ felületén úszik, jelentéktelen, merő külsőség, hamis, érzéki és káprázatszerű; a fénykép sohasem ad arcot, csak a másodperc arcát. A pillanat magasabb rendű; a pillanat megragadja az anyagi természetben élt élet egészét és azon túl is mutat; ezért a művészi rajz vagy festmény a lélek mélységében és igazságában adja az arcot. A harmadik kép a horoszkóp, amely a világhelyzetet tárja fel – az arcot transzcendens vonatkozásban, az ideákkal való kapcsolatában. A fényképnek mint másodpercnek nincs analógiája: ez az egyéni Én önmagában, megfelelés nélkül, egyedül, metafizikátlanul, mint értelem nélküli kép. A festményben az analógiák sora megnyílik; a pillanatban az anyag és a lélek és a szellem, a látható világ és az értelmek világa egymással vonatkozásba lép. A horoszkóp az összes analógiákat kimondja: az ideákét, az elemekét, az anyagét, a lélekét, a sors vonaláét, az intelligenciáét, a kedélyét, a képességekét. Ezért a horoszkóp a világhelyzetet egész mélységében és nagyságában kimondja.
Ezért a horoszkóp mandala: világrejtvény, örök kép, abszolút értelem.
Nincs szükség arra, hogy a hatvanfokos, kilencvenfokos, száznyolcvan fokos viszonylatokat itt az ember részleteiben tárgyalja. Vannak kézikönyvek, amelyek ezt megteszik, néha egész helyes érzékkel, nem is gépies, szcientifikus-determinációs értelmezésben. Azokról az újkori értelmezésekről, amelyek „jó” és „rossz” kapcsolatok leírásában merülnek ki, persze nincsen szó – az ilyen asztrológia merő kuruzslás, csupán babonás csillagjóslás. A horoszkóp jón és rosszon messze túl van: túl kellemes életen, szerencsén, jóléten, hírnéven, amit mond, az az ember örök sorsa és örök arca – az egyetlen, megismételhetetlen, oszthatatlan és eltörölhetetlen lény.
6. Analógia és mágia
Aki csak egyszer vett kezébe asztrológiai könyvet és csak futólagosan pillantott bele, megütközve láthatta a bolygók megfeleléseinek hosszú sorát, miképpen áll a bolygó vonatkozásban színnel, fémmel, napszakkal, geometriai ábrával, számmal, a hét egyik napjával, szövet anyagával, drágakővel, bizonyos állattal, bizonyos hellyel és környezettel. Megütközött rajta és babonának tartotta, mert nem értette, hogy mi ezeknek az analógiáknak az értelme. Az analógiák magyarázatát természetesen az újkori asztrológusok a legritkább esetben tudják, s ezért szükséges, hogy az ember az analógiákat ezen a ponton is felfedje.
Az archaikus őskorban a papság egy részének hivatása volt, hogy az Atyákkal való kapcsolatot fenntartsa. Az Atyák – Indiában a pitrik, Iránban a fravasik, Kínában az Ősök – tartózkodási helye az asztrális világkör: az, ahová az elköltözött lélek is kerül. Ebből a körből az elköltözöttek és az Atyák szellemei bizonyos szertartásokkal megidézhetők, és velük kapcsolat tartható fenn. Akár jóslat, akár tanácsadás, akár tanítás, akár gyógyítás, akár egyéb célból az Atyákat tevékenységre lehet kérni, ennek a kérésnek azonban törvényes, hallatlanul szigorú rituális rendje van. Ez a rend az analógián nyugszik.
A papnak, aki az Atyák szellemét vagy az elköltözöttek közül bárkit megidézni kíván, először is meg kell választania a helyet és az időt. Ha a hely arra alkalmas, hogy a szertartást szerdai napon végezze el, és a környezet is ezt hangsúlyozza, tudnia kell, hogy a szerdai nap a Merkúr jegyében áll. A Merkúr vagy a korai, vagy a kései órákat kedveli, a napkelte körül vagy a késő délutáni időket. A Merkúr színe a sárga, szövetanyaga az egészen könnyű gyolcs, féme a higany. Merkúri ruhába kell öltöznie és olyan gyűrűt kell ujjára húznia, amelyben merkúri kő, krizolit vagy krizofráz csillog, merkúri madár tollából készült díszt kell viselnie és merkúri állat bőréből készült szőnyegre kell lépnie. Más szövetet, fémet, drágakövet, virágot, állatbőrt kell választania vasárnap, a Nap napján, mást hétfőn, a Hold napján. Hogy mi az összefüggés e színek, napok, helyek, fémek, drágakövek között, azt csak az tudja, aki választ tud adni arra, hogy az analógia mit jelent. „A mindenség gyökerében az analógia áll, a rejtett, titkos összefüggés a dolgok között. Az analógia a mágia alapja is.”
Abbé Constant a múlt században a hagyomány emlékei alapján megkísérelte, hogy Tianai Apollónioszt megidézze. E mágikus megidézés külsőségeit és lefolyását részletesen megírta, hogy milyen különös gonddal kellett megválasztania a helyet, a szertartás öltözetét, az állatbőrt, a virágkoszorút, az ékszert – a megfelelés törvényei szerint a napot, a napszakot, az órát, a fémet. Közben nem győzi eleget hangsúlyozni, hogy e mágikus szertartásban a legkisebb hiba a szertartást végzőre milyen végzetes lehet, hiszen a megidézett asztrális lény olyan hatalom fölött rendelkezik, amely az anyagi természetben élő ember erejének sok százszorosa. A mágikus tevékenységnek, holott az őskor szabályait mind megtartotta, még így is csaknem megsemmisítő hatása volt.
Ez a példa elég ahhoz, hogy az ember megértse: az asztrológiai könyvekben megjelölt analógia a fémek, a virágok, a szövetek, a színek, a napok, a számok között nem játék, még kevésbé babona.
Az asztrológia az archaikus ember számára nemcsak horoszkópia volt, hanem mágikus gyakorlat is. És ezt a gyakorlatot éppen úgy, mint a jövőbelátást, az események kiszámítását, az emberi jellemeknek és tehetségeknek leolvasását, mint a történeti események megértését, az analógia irányította.