Hamvas Béla: Karnevál
(-)
Mi is az a vallás? Persze ha önök a vallás szót hallják,
tüstént lágy feszélyben vannak. A szó iránt való bántóan külső hódolat
kötelező. Mindenki legünnepélyesebb faszádját ölti fel. Sem vigyorogni,
sem köpködni, sem dohányozni nem ildomos, sőt a nőkön a kivágott ruha
is megbotránkoztató. A dolog egy kicsit unalmas, viszont mindenki, nemde?
Ásítani nem szabad, csak a végén. Szóval a vallás az a kényelmetlenség,
amikor minden másképpen van, mint ahogy a valóságban van. Szemeiket kiforgatják,
sóhajtoznak és sopánkodnak, és valamilyen óvatos és kínos illemet óhajtanak
betartani, és csaknem úgy érzik magukat, mint a püspök úr párnázott előszobájában.
Mégiscsak bolond lények vagyunk, vagy nem? Egész életünkben a koszban
hentergünk, de időnként szükségünk van arra, hogy valamilyen képletes
és ájtatos hazugságban langyos lélekfürdőt vegyünk, lehet, hogy
komiszságainkhoz új erőt nyerjünk. Ki tudja? Egyszer valakitől a jóságról
lesújtó véleményt hallottam. Az illető semmit sem tartott oly aljasnak
és a vallástól oly idegennek, mintha valaki jó. A vallástól a legmesszebb
a morál van. Ezt a tételt elfogadom, és e mellett óhajtok kitartani.
Sőt én tudom, hogy a vallás és a morál összetéveszthetetlen. Amit én
a vallásban fontosnak tartok, éppen ez. Az igazi vallásos aktusban, éspedig
kivétel nélkül minden esetben, valamely bűn, de nem is közönséges, hanem
ritka és kivételes, sok esetben hajmeresztő bűn hirtelen, valamely szakrális
érintésre felmagasztosul. Ez az! E pillanatban az ember valamiképpen
Istennel a lehető legközvetlenebbül érintkezésbe kerül. Absztrakt? Mindjárt
megmagyarázom. Ah, önök is olyanok, mint a tanítványok. Csak a példázatokat
értik, magát a dolgot nem. Példa a görög tragédia. Agamemnón király lányát,
Iphigeneiát, hogy kedvező szelet kapjon, az oltáron feláldozza. A jó
ember tökhülyén bámul. Ez az Agamemnón igazán gonosz ember. Teremtő Atyám,
saját leányát! Ez sok. Ilyesmit nem szabadna megengedni. Hiszen ez bűn!
Hol a törvényszék? Büntető törvénykönyv. Orestés megöli anyját. Börtönbe
vele! A bíróság a rémtettet példásan torolja meg. Vagy, kérem szépen,
itt van a mi pompás Ábrahámunk. Már ott áll az oltárnál, egyetlen fiát,
a kis Izsákot megkötözte, a kőre fekteti, és a kés után nyúl. De kérem,
aggastyánnál az ilyen bestialitás igazán ritka. Itt van Dávid király,
mindnyájan tudjuk, hogy erkölcsi életvezetése nem volt valami példás,
a női hús szépségére különösen érzékeny volt. És ez a Dávid zsoltárokat
írt, amelyek, valljuk meg, szépek, sőt ezek a zsoltárok mélyen vallásosak.
Szemtelen hipokrita volt. Éjszakáját érzéki mámorban töltötte, reggel,
mikor feje fájt, rosszkedvében és a csömörtől verseket írt. Piha. Ó,
igen, egyszer azt olvastam, az embert semmi sem tudja olyan közel hozni
Istenhez, mint valamilyen forró bűn, a bánat maró szenvedélye. De még
ennél is több. Ismerem, sajnos csak távoli látásból, mint az ígéret földjét,
a tisztult amoralitásnak azt a birodalmát, amelyben jó és rossz nincs
többé, bűn és erény között különbség nincs, mert minden szó, gondolat
és tett Istenből sugárzik, és az emberen keresztül hozzá visszatér. Ismerem
az erkölcs fölötti birodalmat, ahol Agamemnón és Orestés és Ábrahám és
Dávid a kivételes, vallásos percekben élt, amikor bűnt követett el, de
éppen ebben a bűnben magasztosult fel és példa lett, nagyobb és mélyebb
példa, mintha a koldusnak alamizsnát adott volna, vagy más valamilyen
olcsó és silány jótettet követett volna el, mint amikor az igazán jó
ember barátjának száz forint kölcsönt ad, merő jószívűségből, de, persze,
váltót kér. Micsoda jóság! Nos, kérem, én a vallásos aktus számomra egyetlen
érthető jellemvonásának a szakrilégiumot vagy mondjuk a káromlást tartom.
Mindjárt meg is mondom, hogy miért. A mi szociális hétköznapunkat a magasabb
világtól igen erős és magas és szilárd és kemény falszerű valami választja
el, és ezen a falon az ember semmiféle kenettel nem tudja magát átájtatoskodni,
még akkor sem, ha legszebb ruháját veszi fel, még akkor sem, ha egyáltalán
nem ásít és nem dohányzik, és ezenkívül böjtöl is, ah, és ha igazán pontosan
úgy viselkedik, mint ahogy rendes ember az életben sohasem szokott viselkedni.
Nos, ezen a kőkemény falszerű valamin az ember a spirituális világba
Isten lényéhez közelebb nem jut át másként, csak ha annak teljes
elemi erejével nekimegy, és azt erőszakkal áttöri. Ez a szakrilégium.
Ez a blaszfémia. Ez a szentségtörés. Agamemnón feláldozza Iphigeneiát.
Orestés megöli anyját. Ábrahám feláldozni készül Izsákot. A szegény léha
és kicsapongó Dávid az érzéki élvezetekben elmerül. A vallásos aktus
paradigmája nézetem szerint, amikor Jákob felmegy a létrán az égbe, és
az angyalokat útjából lehajigálja. Szentségtörés? Igen, az. Őt ezek az
ajtónállók ne tartóztassák fel, ha Istenhez akar jutni. Erőszak nélkül
nem megy. Itt az összes képességeket és a ravaszságot és a tudást és
a kéz és az ész erejét latba kell vetni. Ezen az átkozott falon másként
nem jutsz keresztül. Meg kell ölnöd a fiadat? Az anyádat? A leányodat?
Habozás és szó nélkül megöli. Ez a vallás. Istenhez jutni, mindenáron
és minél közelebb. Semmi egyéb nem számít. Ez nem morál, ez nem jóság.
Ez, kérem, a vallás. Kisebb gazságokat a szerelem őrülete is engedélyez.
Tudjuk. A szenvedélyes szerelem félig a tisztult amoralitás birodalmában
van. A vallás őrületének minden szabad. Panta moi exestin, üvölti Pál
apostol. Nekem minden szabad. A vallás a szociális hétköznap számára
olyan, mint a park, ahol a bejáratnál és minden sarkon ez a tábla: Itt
létezni istenileg tilos. S amikor az ember a parkba ténylegesen létezve
bemegy, istenileg tiltott kihágást követ el, és rossz lelkiismerete van,
mert jön az őr, felírja, kidobja, és még fizethet is. Pokoli, nem? Mondom,
az ember ebben az ünnepiesen tiltott parkban suttyomban somfordál, és
ígyekszik onnan, lehetőleg mielőtt nagyobb baj lesz, eltűnni. Micsoda
kényelmetlenség! Az ember azt hiszi, hogy a vallásban a legnagyobb bűn
a létezés. Azzal, hogy él, az isteni hatóság intézkedéseit állandóan
sérti. Létezésében megilletődve és feszélyezve és szorongva lehetőleg
hülye és természetellenes magatartást vesz fel, és úgy tesz, mintha nem
is létezne. Ezért nem mer vigyorogni és köpködni és dohányozni és hangosan
beszélni, és elfogódottan sündörög, és folyton a felvigyázót keresi és
óvatos, pedig az új ruha van rajta, és gondosan megmosdott. A vallás
ezzel szemben az, amikor kezembe veszem a kardot, és felmegyek a létrára,
és ha utamba százszor is angyalok állnak, azokat is ledobálom, és Istenhez
akarok jutni. Tilos? A táblát elrúgom. Mi az, hogy tilos? Tilos volt
a szeretőmhöz menni, mégis mentem. Tilos Istenhez menni. Ha tízezerszer
is tilos, akkor is megyek, mert hozzá akarok jutni. Őrület? Hát jó, legyen
őrület, most ilyesmi nem tud érdekelni. Szentségtörés? Bűn? Legyen. A
létrán fel akarok jutni, és ebben engem még az angyalok serege sem fog
megakadályozni. Meg kell ölni az anyámat? A fiamat? Nem nagyon szívesen,
de az árnyalatnak most jelentősége nincs. Ezek igazán fontos pillanatok.
Ez a vallás. Úgy látszik, erőszak nélkül nem lehet. Jónak lenni? Kérem,
erről a poshadt jóságról ne is beszéljenek. Semmiféle langyos jóság még
senkit sem vitt Istenhez. Ahhoz, barátom, szenvedély kell. Az útból még
az angyalokat is el kell zavarni. A fiadat és az anyádat meg kell ölni.
Ahhoz őrület kell, a szerelem hozzá képest krumplileves.
A vallás az,
hogy a dolgokat odáig viszem, hogy fönt reszkessek nyolcezer méter magasságban,
és lent forrjak a vulkán izzó hasában, odáig viszem, hogy még a bűn is
ellenkezőjére fordul. Az az ájtatos pimaszság, amit a szociális hétköznap
vallásnak nevez, parfümös hazugság, amivel Istent be akarják csapni.
Ó, én igazán szolid vagyok és illedelmes, és nem is köpködök és nem káromkodom,
nem iszom és nem dohányzom, húst sem eszem, templomba járok, és szentbeszéd
alatt még sohasem aludtam el, és az az elméletem van, hogy az asszonyhoz
csak akkor szabad feküdni, ha gyermeket kívánok, mert az érzéki gyönyör
önmagáért bűn. És jó vagyok, főként jó vagyok, vagyis igazán jó és jó
vagyok. Én tudom, hogy az Úristen az ilyen vallással mit csinál. Azt
mondja az Úristen: Barátom, nem is sejted, hogy én az ilyesmit milyen
végtelenül unom. És köp. Így mondom. Mert az Úristen útjai távolról sem
olyan finomak, mint a püspök úréi. Tudod mit, mondja az Úr, akkor én
már inkább azt a fiúgyilkos Ábrahámot választom. Róla legalább tudom,
hogy szeret. Igaz, nem olyan illedelmes, és főként távolról sem olyan
jó, mint te vagy, mert hiszen még emberölésre is vetemedett, és ha kezét
nem fogom meg, Jézus uccse, a kis Izsákot megöli. Ördöngös gazember.
Mi? De azért én mégis őt választom, és a prófétákat, akik dühöngtek és
káromkodtak, és Dávidot választom, aki szoknyavadász volt, és Pétert,
az öreg svihák galileai halászt, és végül is én a bűnösöket választom.
Ezek egyáltalán nem jó emberek, de szívük az van. Tudnak szenvedélyesen
szeretni. És ha Istenről van szó, még az erős dolgoktól sem riadnak
vissza. Ez tetszik nekem, s az én szívem is kigyúl; és azt mondom, gyere
ide, fiam, hadd öleljelek meg. Ezek persze nem veszélytelen dolgok, azt
önök is nagyon jól tudják, és ha a bűnökre a vallás nevében én ilyen
természetű felmentést adok, annak igen súlyos következményei lehetnek.
Vannak is. A vallás módfölött veszedelmes valami. Mert jöhetne valaki,
és azt mondhatná, hogy a mennyországba vezető út bűncselekményekkel van
kikövezve. Igazán könnyű lenne, és az összes hóhérok és útonálló orgyilkosok
és csirkefogók és uzsorások és kurvák és diktátorok egyenesen az égbe
szállnának, mi pedig, ha ezeknek a lényeknek társaságát el óhajtanók
kerülni, kénytelenek lennénk tisztultabb légkörben letelepedni, mondjuk
a pokolban. De én távolról sem vagyok azon az állásponton, hogy minden
gyilkos Agamemnón vagy Ábrahám és minden szoknyavadász Dávid király.
Az a feltevés, hogy a börtönök ártatlanokkal és szentekkel vannak tele,
a valóságnak nem felel meg. Vagyis a bűnök végeláthatatlan sokasága tényleg
bűn és nem felmagasztosulás. Itt következik az, amit én vallásnak nevezek.
Az erkölcsös ember, ha igazán az, és nem hipokrita, legfeljebb igaz ember.
A héberek cadiknak hívták, a görögök dikaiosnak, a hinduk sadhunak. Fölemelő
ilyen ember hangját hallani és szavait olvasni. Jézsaiást vagy Ezékielt,
a nagy dühöngőket vagy Sókratést, az ironikus szentet vagy az Upanishadokban
az áhítatos Yajñavalkyat. Még fölemelőbb lehet ilyen embert látni,
sajnos nem volt rá alkalmam. Ez az igaz ember még nyakig a morál körében
él. Sókratés soha fiát nem vitte volna mészárszékre, mert az morálisan
nem lett volna helyes. Jézsaiás se ölte volna meg anyját. Ők a magas
igazság atmoszférájában éltek, számunkra csodálatraméltó tisztaságban.
E morális igazság fölött azonban van még valami: a Hit óceánja. Ez a
vallás. Veszedelmes dolog ez, kérem, mert itt már csak egyetlen valami
vezet. A hit. Orestés és Dávid király bűncselekménye a morálból érthetetlen.
Egyszerűen szentségtörés. A káromlás káromlás. Nincs rá mentség. De aki
a hit óceánjában él, az tudja, hogy Ábrahám, amikor Izsákra kezét fölemeli,
felmagasztosul. Az erkölcs körében az, hogy panta moi exestin, hülye
anarchia. Nekem mindent szabad? Aszociális őrjöngés, ha tényleg így lenne,
az emberek két hét alatt egymást tökéletesen és utolsó szálig kiirtanák.
És mégis, kérem, káromlás és szentségtörés, bűn és minden szabad. Ez
a hit óceánja. Ez a vallás. Meg szabad ölni a kis Izsákot is, és kardommal
a létráról az angyalokat, ha utamba állnak, le szabad zavarni. A Hit
óceánjának őrülete a vallás őrülete. Ez a létezés bora. A morál ehhez
képest cseresznyekompót. Megmondjam, hogy a kettő között mi a fokozati
különbség? Megmondom. Mindaz, ami az igazság körébe tartozik, az nagy
és szép és követésre méltó és emberi. A Hit Óceánja azonban már nem emberi,
ez a Szent Szellem országa. Amit János evangélista Pneumának nevez. Ez
a magasztos reszketés tündöklése, ahová nem jutsz el másként, csak ha
az angyalokkal megküzdesz. Ahol nincs jó és rossz és bűn és erény. Ez
a Pneuma, amely mennydörög, és amely a fák levelei között suttog. Ez
az őrület szenvedélye és a szelídség alázata. Ha a Hit Óceánjában élek,
mindent szabad. Panta moi exestin,
üvölti Pál, amikor látja, hogy az óceánban van. Orestés megöli
anyját. Szabad. Az öreg Péter hiába svihák. Ó, nem igaz emberek! Ó, hol
van már az igazság! Ők már a Hit óceánján hajóznak, a színtelenül ragyogó
magasságba értek, itt csak Isten van, és Dávid itt énekli zsoltárait,
és itt nincs többé igaz ember, ez Dante Empyreuma, a létezés forrpontja,
ide kell eljutnod, te szegény bűnös és koszos és beteg és hitvány idióta,
ide kell eljutnod, te szellemben koldus, betegségeiddel és szennyeddel
és bűneiddel, és fogadat összeszorítva, mindegy, ide az óceánba, minden
szabad, halleluja, ezt nevezem én vallásnak –
(-)